Orbán leváltásának kulcsa

Az Orbán-rendszer leváltása nem elsősorban a politikai kommunikáción, a közvéleménykutatásokon, a különféle politikai paneleken múlik, hanem azon, hogy a baloldal és a liberálisok rendezni tudják-e történelmi vitáikat, és szét akarják-e törni a hazug „antikommunista nagykoalíciót”.
Szerveződik a fasisztoid jellegét egyre nyíltabban felvállaló (lásd a menekültek, a romák a bíróság elleni folyamatos uszítást; a Nemzeti Alaptanterv szélsőjobbos irányait) magyar kormány elleni nagykoalíció, azonban sűrűsödnek a viharfelhők a még létre sem jött politikai együttműködés felett – baloldaliként ennek fő okát egy másik „nagykoalícióban” látom.
A liberális erők ugyanis – ahogyan gyakorlatilag végig az elmúlt 30 évben – a baloldallal való együttműködést egyfajta „szükséges rossznak”, „történelmi tehertételnek” látják. Ennek gyökerei a múltba vezethetők vissza, és mindez a „kitörés napja”, valamint Budapest felszabadításának 75. évfordulója kapcsán jól látható módon a felszínre is került. A dolog lényege az az „antikommunista nagykoalíció”, amelyet a világháború után a nyugat-európai liberális és konzervatív politika hozott létre, és ebbe kényszerítették bele (persze többnyire nem nagyon volt ez kényszer) az európai szociáldemokráciát. Ez a cordon sanitaire kezdetben valóban szovjet, illetve oroszellenes volt, de jól érzékelhetően idetartozott minden, ami a posztszovjet blokkból származott, kivéve persze mindazok az irányokat, amelyek hajlandók voltak megkötni a hiper-liberális konszenzusokat (így például a SZDSZ, illetve kezdetben maga a Fidesz is). 
A közép-kelet-európai rendszerváltásokkal, vagyis a létezett államszocializmusok összeomlásával ez az antikommunista nagykoalíció aztán továbbélt, ám jelentése kiteljesedett. Valójában persze mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához. Az antikommunizmus tehát egyet jelentett mindenféle (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritikai lehetőség elvetésével, ám mindennek brutális következménye az lett, hogy a legitim rendszerkritika hiányába belebukott a liberális/konzervatív krédóhoz igazodó baloldal: a szociáldemokrácia odakozmált az antikommunista nagykoalícióhoz, a radikális baloldal felé (kevés kivételtől eltekintve) pedig lezártak a politikai rendszerek. 
Ma már látjuk, hogy a szörnyű politikai következmények mellett, ha lehet, a gazdaságiak és a társadalmiak még számottevőbbek, ugyanis a nagy középpártok elmulasztottak odafigyelni a globális kapitalizmust kritizáló hangokra, s ez a bolygó (lásd ökológiai- és klímaválság) és az emberek (lásd a sohasem látott mértékű egyenlőtlenség) parttalan kizsákmányolásához vezetett. 
A tragédia az, hogy a kiábrándult, félelemmel teli és nem utolsó sorban dühös tömegek egy másik régi/új „rendszerkritikai erőt” találtak maguknak: ez pedig nem más, mint az éledező (valójában mindig is jelen lévő) fasizmus. Magyarországon ezt a szerepet szisztematikus munkával és a konkurencia bedarálásával a Fidesz tölti be. Az „antikommunista nagykoalíció” – amely valójában mindig is a kapitalizmussal kritikus erőket volt hivatott távol tartani a politikai hatalomtól – tehát oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része (látható és átérezhető alternatíva híján) átvándoroltak a szélsőjobboldali erőkhöz. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer ideológusai ma már „konzervatív forradalomról”, a „mindenre felhatalmazott többségről” beszélnek. 
Ha nem tudunk szabadulni ezektől a történelmi átoksúlyoktól, akkor előbb vagy utóbb össze fog omlani az Orbán-ellen ácsolt nagykoalíció. Az Orbán-rendszer nem verhető meg a társadalom alsóbb csoportjai nélkül, akiket pedig csak baloldali rendszerkritikus üzenetekkel és programmal lehet csak bemozgatni és visszaszerezni. 
A liberálisok és a mérsékelt konzervatívok valójában attól félnek, hogy ha kiengedik a kapitalista rendszerkritika szellemét a palackból, akkor azt nem lehet visszazárni. Én úgy vagyok vele, hogy a fasizmus szellemét kiengedni még veszélyesebb volt, különösen azért, mert bebizonyosodott, hogy a nyugati tőkés körökkel kiválóan képes együttműködni az Orbán-rendszer (ezt is nyilván nehéz feldolgozni egyeseknek). 
A hazai baloldal rossz stratégiát választ, ha a liberálisok térfelén szeretne labdába rúgni, ugyanis a liberális pártoké a városi középosztály felső és középső szegmensének nem kormánypárti része. Innen csakis bal felé található kivezető út, ha azonban a liberálisok a teljesen indokolatlan „antikommunista nagykoalíció” fenntartása miatt nem hagyják, hogy a baloldal „tegye a dolgát”, vagyis megpróbálja visszaszerezni az elveszett ideológiáját és társadalmi csoportjait (munkásság, a középosztály aló része és az az alatti, legkiszolgáltatottabb csoportok), akkor nincs lehetőség az Orbán-rendszer leváltására, és eszköztelenek leszünk a közelgő katasztrófával szemben. Mindez korántsem tekinthető kommunista politikának!
A dolog úgy áll, hogy amíg a liberális erők jobban félnek a (vélt) kommunizmustól, mint a kapitalizmus kritikájától (korántsem arról van szó, hogy antikapitalistának kellene lenniük!), addig ezt az ellentmondást az ébredező fasizmus kihasználja. A helyzetet súlyosbítja, hogy a fasizmus bizony nagyon is „jegyese a kapitalizmusnak”, és ez igen erőteljes optikai csalódást okozhat a liberális erőknek. Ezt láttuk a XX. században, és ezt látjuk most is: saját (vélt) antikommunizmusuk és az antikapitalistáktól való félelmük között őrlődnek. Ebből pedig csakis a szélsőjobboldal kerülhet ki győztesen. 
Ha 2022-ben összefogást akarunk, akkor ehhez a hazug „antikommunista nagykoalíció” széttörésén keresztül vezet az út. A szerző jogász, politológus, az MSZP Baloldali Tömörülés Platformjának tagja 
Szerző
Antal Attila

A Szent Jobb megvilágítása

Fene gondolta, hogy őfőméltósága Orbán Viktor kormányzó-fősámán úrnak van igaza: az ő Istentől rendelt uralkodásának tizennegyedik esztendejében kellett rájönnöm, hogy igen, őszentségének igaza van, mi tényleg keresztény kurzusban élünk. 
Azt hittem eddig, hogy őfőméltósámánsága ezt a keresztényi falvédőszöveget is csak úgy fiatalkori megszokásból mondja, mint azt a többi kedves csacsiságot, amit az ő jobbágynépének lelki táplálékul szokott szánni különböző állami színielőadásokon és más szórakoztató tömegrendezvényeken. De nem. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a keresztény szellemiségben, amit őfősámánméltósága újabban reklámoz, mégis lehet valami, már ami az Orbán-rendszer leglényegi belső velejét illeti. Mármint abban az esetben, ha elfogadjuk az a tézist, miszerint az Orbán-rendszer leglényegi belső velejét a jámbor ökörnek tekintett, s akképpen is kezelt magyar nép lenyúlása képezi. 
A keresztény kurzust illetően a minap világosodtam meg, méghozzá alighanem szó szerint, amikor a Bazilikában a Szent Jobb fölött bekapcsoltam a villanyt. 
Aki esetleg nem tudná, hogy miről beszélek, azt felvilágosítom: a híres-nevezetes ereklyét tartalmazó üvegládikót vizuális értelemben jótékony homály uralja, mármint alapesetben. Odamegy az ember, nézné a Szent Jobbot, de nem látja, mert az üveg alatt kissé sötét van. Nem nagyon van sötét, de annyira azért éppencsak, hogy az érdeklődő homo sapiens szűnni nem akaró kíváncsiságát felpiszkálja. A Szent Jobb mellett ugyanis többnyelvű felirat hirdeti, hogy a villany odabent felkapcsolható. Igaz, hogy 200 forintért, és az is igaz, hogy mindössze 2 percre, de azért ne legyünk telhetetlenek, elvégre szakrális térben tartózkodunk, ahol alapjáraton van remény. A kíváncsisággal és aprópénzzel felvértezett homo sapiens előkotor tehát egy kétszázast, bedobja az automatába, és ámulva látja, hogy profán mozdulata következtében a Szent Jobb immár dicső fényben fürdik.
Két percig tart az egész, de két perc alatt is sokat lehet tanulni a rendszer üzletfilozófiájáról. Mert ha meggondoljuk, hogy Magyarországon az áram jelenleg 35,31-37,74 forintba kerül kilowattóránként, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy 200 forintért hány kilowattóra áramot vettünk meg két percre. És még bele sem számoltuk a rendszerhasználati díjat. Ügyes, mondaná a viccbéli Kohn bácsi, feltéve persze, ha volna mersze a legkeresztényibb fősámán úrral és az ő vizuális rendszerével viccelődni. 
Nem akarok szájbarágós lenni, de ha őfőméltósága családi vagyonát a magyar társadalom bevétel-kiadási oldalával összevetnénk, akkor kicsit mintha túlfizetésben volnánk. És még bele sem számoltuk a rendszerhasználati díjat, meg a mi pénzünkből fizetett kormánypropagandát, amely szerint lényegében Eldorádóban élünk, csak nem becsüljük eléggé. Igaz, Eldorádóban most kissé sötét van, de azért nem nagyon – éppen csak annyira, amennyire a rendszert fenntartó kádersereg fejében. Ha szerencsénk lesz, egyszer világosság gyúlhat bennük is. Ha két percre, akkor már megérte.
Szerző
Kácsor Zsolt

Muníció

Váratlanul kamatot csökkentett az amerikai jegybank, és az Európai Központi Bank is hasonló gazdaságösztönző lépekre készül. Az ok a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak ellensúlyozása: egyrészt a kínai gazdaság termelése az év első két hónapjában visszaesett, ami világszerte alkatrészhiányt okoz az ipari cégeknél, de még nagyobb gond a fogyasztás visszaesése. Egyes elemzők már az 2008-ashoz hasonló világgazdasági visszaesés rémével riogatnak. Hogy ez ne következzen be, a jegybankok kamatcsökkentésekbe, a kormányok pedig költekezésbe kezdenek. 
Ismerős ugye? Ez zajlott le az elmúlt években Magyarországon: a jegybank gyakorlatilag nulla százalékra vitte le a kamatokat, eközben a kormány őrült pénzszórásba kezdett, amit családpolitikai, illetve gazdaságvédelmi programként adott el. Ennek eredményeként tavaly közel öt százalékkal nőtt a magyar gazdaság. Ám a mozgástér – főleg a jegybanknál – elfogyott; pedig épp most kellene a növekedést élénkíteni, de a közel nulla százalékos kamatot már nem nagyon lehet hova csökkenteni. Igaz, léteznek negatív kamatok, de ennek megint nagyon rossz következményei lennének. 
A magyar költségvetési hiány tavaly valahol a GDP 2 százaléka felett volt, ami a második legrosszabb adat az EU-ban. A maastrichi követelmény 3 százalékos hiányt enged, de ezt elvileg a világvége előtti egy percben szabad elérni. Épp ezért az EU 26 tagállama az elmúlt években csökkentette, sőt eltüntette a hiányát, hogy a visszaesés éveiben költekezhessen. Egy kivétel volt csak. 
A növekedés másik motorja a uniós forrásözön volt. Ezek elvileg kifutottak, ám a forint látványos gyengülése és a bedőlt uniós projektek miatt 800-1000 milliárd forintos EU-pályázat nyílhat meg az idén. Vagyis a kormányt megint az unió pénze húzza ki a slamasztikából.
Szerző
Papp Zsolt