A Szent Jobb megvilágítása

Fene gondolta, hogy őfőméltósága Orbán Viktor kormányzó-fősámán úrnak van igaza: az ő Istentől rendelt uralkodásának tizennegyedik esztendejében kellett rájönnöm, hogy igen, őszentségének igaza van, mi tényleg keresztény kurzusban élünk.

Azt hittem eddig, hogy őfőméltósámánsága ezt a keresztényi falvédőszöveget is csak úgy fiatalkori megszokásból mondja, mint azt a többi kedves csacsiságot, amit az ő jobbágynépének lelki táplálékul szokott szánni különböző állami színielőadásokon és más szórakoztató tömegrendezvényeken. De nem. Rá kellett jönnöm, hogy ebben a keresztény szellemiségben, amit őfősámánméltósága újabban reklámoz, mégis lehet valami, már ami az Orbán-rendszer leglényegi belső velejét illeti. Mármint abban az esetben, ha elfogadjuk az a tézist, miszerint az Orbán-rendszer leglényegi belső velejét a jámbor ökörnek tekintett, s akképpen is kezelt magyar nép lenyúlása képezi.

A keresztény kurzust illetően a minap világosodtam meg, méghozzá alighanem szó szerint, amikor a Bazilikában a Szent Jobb fölött bekapcsoltam a villanyt.

Aki esetleg nem tudná, hogy miről beszélek, azt felvilágosítom: a híres-nevezetes ereklyét tartalmazó üvegládikót vizuális értelemben jótékony homály uralja, mármint alapesetben. Odamegy az ember, nézné a Szent Jobbot, de nem látja, mert az üveg alatt kissé sötét van. Nem nagyon van sötét, de annyira azért éppencsak, hogy az érdeklődő homo sapiens szűnni nem akaró kíváncsiságát felpiszkálja. A Szent Jobb mellett ugyanis többnyelvű felirat hirdeti, hogy a villany odabent felkapcsolható. Igaz, hogy 200 forintért, és az is igaz, hogy mindössze 2 percre, de azért ne legyünk telhetetlenek, elvégre szakrális térben tartózkodunk, ahol alapjáraton van remény. A kíváncsisággal és aprópénzzel felvértezett homo sapiens előkotor tehát egy kétszázast, bedobja az automatába, és ámulva látja, hogy profán mozdulata következtében a Szent Jobb immár dicső fényben fürdik.

Két percig tart az egész, de két perc alatt is sokat lehet tanulni a rendszer üzletfilozófiájáról.

Mert ha meggondoljuk, hogy Magyarországon az áram jelenleg 35,31-37,74 forintba kerül kilowattóránként, akkor könnyen kiszámolhatjuk, hogy 200 forintért hány kilowattóra áramot vettünk meg két percre. És még bele sem számoltuk a rendszerhasználati díjat. Ügyes, mondaná a viccbéli Kohn bácsi, feltéve persze, ha volna mersze a legkeresztényibb fősámán úrral és az ő vizuális rendszerével viccelődni.

Nem akarok szájbarágós lenni, de ha őfőméltósága családi vagyonát a magyar társadalom bevétel-kiadási oldalával összevetnénk, akkor kicsit mintha túlfizetésben volnánk. És még bele sem számoltuk a rendszerhasználati díjat, meg a mi pénzünkből fizetett kormánypropagandát, amely szerint lényegében Eldorádóban élünk, csak nem becsüljük eléggé. Igaz, Eldorádóban most kissé sötét van, de azért nem nagyon – éppen csak annyira, amennyire a rendszert fenntartó kádersereg fejében. Ha szerencsénk lesz, egyszer világosság gyúlhat bennük is. Ha két percre, akkor már megérte.