Előfizetés

A Föld mozog - és gömbölyű! - Interjú Kovács András Ferenccel az örömteli gyászmiséről

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.03.07. 19:03

Fotó: Béres Márton / Népszava
Requiemet tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés – mondja Kovács András Ferenc, aki Requiem Tzimbalomra (Örömzene – darabokban) című, tavaly megjelent kötetéért hétfőn vehette át a Budapest Music Center-beli gálaesten az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. A költőt a díjátadó előtt kérdeztük zene- és versszerzésről, valamint Lázáry René Sándorról.
A kötet nyitóverse A megbízás címet viseli. Ez egyfelől felidézheti a XVIII. század végét, konkrétan a mozarti életmű záródarabja, a Requiem létrejöttének körülményeit, mely szerint a gyászmise megírására egy névtelen megrendelő kérte föl a zeneszerzőt, küldönce útján. Másfelől különféle értelmezési lehetőségeket kínál a művészetek, közte az irodalom alkotásának mikéntjéről, és még ars poeticául is kínálkozik. Önt mire és hogyan kérték fel a 60. születésnapjára megjelenő kötet összeállításakor? Illetve hogyan jutott el Mozartig és Csokonaiig végül?  Én egy kötetre kaptam felkérést a Magvető Kiadótól, semmi titokzatosság nem lengte körül e megbízást. Viszont nagyon hosszan gondolkodtam, hogy mi is legyen ennek a kötetnek az összefogó ereje, hiszen elég sok versből kellett válogatnom. Sok mindent kipróbáltam, de mindegyik terjedelmesebb volt annál, amit elképzeltem – egy gyönyörű, vékony, kicsi és ügyes kötetre gondoltam. Ha az embernek több rögeszméje, kedvence van – nekem nincs külön kedvencem, sem zenéből, sem költészetből –, nem könnyű a válogatás. Végül arra jutottam, a legjobb lesz, ha a valamiképp Mozartot és Csokonait (akinek a sokszólamúsága okán volt a beceneve a Cimbalom) megszólító verseim közül választok. Így került bele az 1982–2009 közti időszak verseiből 35 költemény, nem írtam hozzá újakat. Ugyanakkor mégis nagyon természetesen jutottam el ehhez a koncepcióhoz, mert ez a két – egy zenei meg egy nagyon muzsikás – életmű engem már meghatározott a kezdetektől fogva. Szerettem őket. Végül is a szeretettől jutottam el a kötetbe rendezésükig.
A versek számát tekintve érzek itt némi kabbalisztikát, hiszen a zeneszerző 35 évesen komponálta a Requiemet, és ennyi idős volt, amikor elhunyt. Valóban van itt egy kis számmisztika. Számmániás vagyok, a költészetnek pedig többek között köze van mind a matematikához, mind a zenéhez (ahogy a jó prózának is). De emellett az volt érdekes számomra, ahogy ezeket a válogatott verseket, melyek különböző rétegekből vannak kiemelve, újrastrukturálom egy kötetté, ahogy Mozart és Csokonai egymást követve-kiegészítve váltogatja egymást. Mindezt úgy kellett felépíteni, mint egy requiemet. Sokak számára, így elrendezve, a versek nagyon újnak tűnhetnek. És én mindig erre törekszem, ez érdekel, szeretek ezzel játszani. Ezért nem lehet behatárolni eddigi verseim egészét sem, mert újrarendezve azokat, egymásba siklanak egy hosszabb idő intervallumából. Nincs ebben semmi nárcizmus, de az ilyesfajta struktúrák kialakítására nagyon odafigyelek. Mozart mikor és mivel vette le a lábáról? Még tizenévesen, amióta zenét hallgatok. Én magam nem tudok hangszeren játszani, én a nyelven szoktam játszani – vagy a nyelv játszik rajtam… A zene az, ami megnyugtat, ha esetleg éppen enerváltabb vagyok. Mozart zenéje különösen, de nem kizárólagosan. Ott van benne a lendület, a fiatalság, a derű, és lehetséges, hogy a szomorúság is. Mozart sokféle. A zeneiség, a nyelvi játékosság a Requiem Tzimbalomra esetében is, de itt hangsúlyosan, az elmúlást, a halált, a gyászt, az emberi lét végességét szólaltatja meg többek között, termékeny feszültséget keltve az olvasóban vagy a hallgatóban. Hogy tud a nehéz témákhoz ilyen könnyeden nyúlni? Frivol módon az, aki ezeket a verseket írta, hol Andriska volt, hol András, hol KAF, hol pedig Kovács András Ferenc. Requiemet pedig tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés, ahol tagonként állítjuk föl az egészet, mikor mi szóljon, mi legyen a zárlat. Ebben az esetben a kötet vége a 2009-es vers, A megbízás párverse: az Ein Musikalischer Spaß egy zenei tréfa – a ’90-es évekből. A kompozíció zenei tételekkel való összevetéséről jut eszembe: librettó megírására kapott valaha megbízást? Vagy ha még nem, érdekelné a dolog? Felkérés még nem talált meg. De egy Mozart-opera librettójának fordítása-megírása, talán a Lorenzo Da Pontéval közösen írtak közül, mert azok sötétebbek, izgatná a fantáziámat. Nagyon szeretem a Mozart-operákat – és főleg a Mozart-operákat szeretem. Mert nagyon sokféle interpretációt engednek meg, és nagyon kihívóak voltak a maguk idejében is. A Professzor Tzimbalom gyászdalots­kája című verse Lázáry René Sándor emlékének ajánlott. A Requiem-kötetet pedig tavaly alig egy hónappal követte az első Lázáry-kötet – mondjuk úgy: az ön redaktálásában. Amióta csak ’92 óta felbukkant ez a XIX–XX. századi költői „hagyaték”, most először jelent meg önálló kötetben – válogatás az 1874–1929 közti életműből az 1899–1919-es időszakra fókuszálva. És szintén éppen 35 költemény. Miért várakoztatta ennyi ideig az olvasókat? És mikorra várható a teljes életműkiadás? Ez a kötet tulajdonképpen egy prelúdium. Lázáry René Sándornak több mint 600 költeménye van, a nagyon hosszúaktól az egészen rövidekig. Most valami teljesen újat szerettem volna megmutatni belőle, az említett időszak 90 verséből 35-öt válogattam egybe, s rakosgattam időrendben egymás után. Itt a filológus KAF kapott szerepet, eltolva magamtól Lázáryt – nem véletlen, hogy egy másik kiadónál, a csíkszeredai Bookartnál jelent meg a szecessziós borítójú kötet, és a nevem csak apró betűkkel szerepel rajta válogatóként és közreadóként. Lázáry versei a terveim szerint 3 vagy 7 kötetben fognak egyszer napvilágot látni a versei – a 7 ideálisabb lenne, mert úgy jobban emlékeztetne Proust Az eltűnt idő nyomában ugyancsak 7 kötetes kiadására. A hagyaték feldolgozásához, kiolvasgatásához is idő kell. Ami késik, nem múlik.
Ennek a kötetnek az utolsó versével, a Consolationesszel (Vigasztalások) azonban visszatérhetünk a beszélgetésünk kezdetéhez, azaz a 60. születésnapjához. Az ön születése előtt épp 100 évvel korábban született Lázáry 1919 decemberében veti papírra a versét, a 60. életévén töprengve. „Vigasz, ha írni mersz, s a szó is száz alakban / Képpé lesz, testesül, mert vérré lett a bor – / Tünékeny létidőn csak ósdi máz a hatvan, / S képzelt vers lelkesül, térben mért Equator.” – zárul a költemény. Mennyire tükrözi a kolléga gondolata az önét? Ahogy a metafizika ebben a költeményben, úgy a költők között is van valami empátia. Kétségtelen, Lázáry hatott rám, de Lázáry René Sándorral több dologban különbözünk, semmint hasonlítanánk – neki például életében nem jelent meg egyetlen kötete sem. A XIX. század ’50-es éveiben és a ’60-as évek elején született generáció fura volt, Rimbaud-tól kezdve Oscar Wilde-on és Jules Laforgue-on át Kavafiszig – egy érdekes, kicsit elsüllyedt világ… de nagyon is mozgó, mozgásban lévő valami a mai napig. És ez nagyon tetszik, mert a Föld mindig mozog, akkor is, amikor meg akarják állítani, mert ki akar valaki szállni… De ha nem a hipszterek, hanem a mindenkori hatalmak akarják megállítani, akkor is mozog! Nagyon reményt adó dolog ez, ugyanakkor mások számára talán borzasztó lehet. Nekem nem. A Föld mozog – és gömbölyű!

Kovács András Ferenc

(Szatmárnémeti, 1959) többek között József Attila-, Déry Tibor-, Kossuth- és Babérkoszorú-díjas költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, dramaturg. A marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője; a Romániai Írók Szövetségének, a Szépírók Társaságának, a Digitális Irodalmi Akadémiának, tiszteletbeli tagja a Széchenyi Művészeti Akadémiának, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora. 1983 óta 43 kötete – köztük gyermekverskönyvek – jelent meg. Versei angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd, szerb és szlovén nyelven is olvashatók. Legutóbi kötetei: York napsütése zengő tombolás (2014); Lözsurnál dö Lüniver (2017); Árdeli szép tánc (gyermekversek, CD Sebő Ferenccel, 2018); Requiem Tzimbalomra (2019); Lázáry René Sándor: Néhány egykori költemény (vál. és közzéteszi: Kovács András Ferenc, 2019).

A Requiem Tzimbalomra című verskötetéért Kovács András Ferenc vehette át idén március 2-án az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület által létrehozott irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása. A korábbi években többek között olyan szerzők kapták meg, mint Takács Zsuzsa, Berkovits György, Nádasdy Ádám, Pintér Béla, Spiró György, Tandori Dezső, Háy János, Cserna-Szabó András vagy Závada Pál.

Nem fél váltani - Interjú Gráf Dóra költővel

Rácz I. Péter
Publikálás dátuma
2020.03.07. 15:42

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A verset hívta segítségül, hogy közvetíthesse másoknak: ítélkezés nélkül is lehet beszélni a világról. De erős, feszültségteli helyzeteket teremt maga a nyelvezet is, melyen a költemények íródnak. Gráf Dórát Környezetismeret című első kötetének apropóján kérdeztük.
Grafikusművész létére hogyhogy nem saját illusztrációkkal jelent meg az első, Környezet­ismeret című verseskötete?  Alapvetően persze mindig úgy képzeltem el, hogy ha valaha lesz verseskötetem, akkor annak én fogom megalkotni a borítóját és a belső illusztrációit – voltak már terveim is rá. Ám a Symposion Kiadó vezetője szorgalmazta, hogy hozzuk össze a verseimet Kárpáti Tibor grafikáival, és nagyon örülök a végeredménynek, mert így sokkal izgalmasabb dolog jött létre, mintha én készítettem volna el a kötetem vizuális oldalát is. Úgy is tekintek erre a könyvre, mint közös műalkotásra. Korábban is ismertem már Tibor munkáit, és érdekes folyamat volt, ahogy összhangba kerültek kettőnk elképzelései a könyv kialakítása kapcsán. Eredendően képzőművészként mennyire kell átállítania az észjárását egy másik médiumra, a versnyelvre, hogy a képiség ott is meghatározó kifejezőerővé válhasson?  A verseim képszerűségét valóban ki szokták emelni. De elég más alkotói folyamat a kettő, mert az írás sokkal intuitívebb, a vizuális munkáim ellenben jóval megtervezettebbek: tudom, mi lesz a célom, és azt hogyan fogom elérni. A verseknél viszont nem feltétlenül tudom az írás elején, hogy mi lesz a végük. Általában adott egy helyzet, amit nem teljesen értek, vagy érdekesnek, furcsának, netán kellemetlennek tartok, és elkezdek rajta gondolkodni – ennek a gondolkodási folyamatnak az eredménye a vers.
Van átjárás, fedés a kettő médium között, azaz egy-egy témát kidolgoz így is, úgy is? Előfordult már, de nem jellemző. A versek mindig személyesebb indíttatásúak. Egymás mellett, organikusan működik a kétféle – sőt a tervezőgrafikával, a designnal már háromféle – tevékenységem. Időben előbb foglalkozott képzőművészettel, mint költészettel, mi volt a megerősítő esemény, ami aztán a párhuzamos alkotást elősegítette? 2017 elején indult a Független Mentorhálózat, aminek keretében kezdő írók-költők munkáját segítették a már tapasztalt kollégák. Hatalmas lendületet adott, hogy egy évig együtt dolgozhattam Nagy Hajnal Csillával, akihez azért jelentkeztem, mert a verseit olvasva a magaméhoz hasonló érdeklődési irányt tapasztaltam. Nagyon motiváló volt, hogy amit írok, azt valaki várja, és el fogja olvasni, ez hozzásegített, hogy komolyabban vegyem a verseimet, a versírást. És nem sokra rá, már önerőből verspályázatot hirdetett középiskolások számára. Milyen megfontolásból? A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként egy évet Kassán, a rákövetkező 2019-et pedig egy kis szerbiai faluban, Pancsova mellett töltöttem. A határon túli magyarok identitásának megtartását elősegítő kulturális munka volt a feladatom. Ennek keretében hirdettem meg a szlovákiai középiskolások körében egy magyar nyelvű verspályázatot, s kértem fel értékelésére egy szakavatott zsűrit. A verseket aztán egy fanzine-szerű kis füzetben közre is adtuk, Versforraló címmel, mellékelve számos hasznos információt a fiatalok számára a magyar irodalmi életről, intézményeiről, lehetőségekről. Jelenleg Katowicében él, ahol újabb szakma, az említett tervezőgrafikusi megszerzése érdekében tanul. Az a verseiből is kiderül, hogy már eddig is elég soklaki életet élt. Mi az oka ennek a nyughatatlanságnak? Ugyan Budapesten születtem, de a közeli, Fejér megyei Tordason éltünk, az iskolái­mat viszont a fővárosban végeztem, ingáztam nap mint nap. Afféle se itt, se ott állapot ez, szerintem emiatt talán nem is kötődök annyira helyekhez, és mozgok könnyedebben. Emellett nem félek váltani, új dolgokba belekezdeni sem. Az utazásai, máshol létei alatt tapasztalt kulturális sokszínűség érzése szerint mennyire van jelen a verseiben? Témákat tekintve kétségtelenül, nyelvileg talán nem annyira feltűnően, bár a Szlovákiában honos kifejezések közül ragadt rám, és a versek némelyikében is felfedezhető – A kedvenc ételem címűben a „kirántott sajt” pont ilyen. A közigazgatásilag Pancsova városhoz tartozó kis faluban eltöltött idő viszont biztos, hogy sokat hozzátett a világlátásomhoz, a gondolkodásmódomhoz – ami a versekben áttételesen jelen lehet –: a XIX. század második felében Bukovinából érkezett székelyek leszármazottai élnek itt, erős székely tudattal a mai napig. Pancsovai mesék címmel ebből az élményből elbeszélések is születtek, a prózaírás is a repertoárjában van? Azok a kis szövegek egy fotósorozathoz tartozó kommentárok, az egész egy képzőművészeti projekt részeként értékelhető inkább. A kötetnek is címet adó ciklus az általános iskolás emlékek köré épül – traumafeldolgozás? Az biztos, hogy a feldolgozás maga nem volt traumatikus! Egyszerűen csak eszembe jutott, mennyire furcsa és abszurd történetek estek meg velünk az alsóbb négy osztályban – a versekbe persze már átalakítva, a mintául szolgáló valós személyeket akár egy szereplőbe is gyúrva kerültek be az események. A versei – az olvasatomban – élvezhetőségéhez nagyban hozzátesz az a pozitív feszültség, ami a szcenírozott hely vagy helyzet kicsisége, szűkössége és intimitása, valamint a nyelvi kibontása nyomán keletkező elképesztő tágassága között keletkezik. Honnan e „kettős látás”? Hétköznapi, közeli szituációkon keresztül szeretnék a világról beszélni. Amit én látok a világból, azt átfordítani más nyelvre, a vers nyelvére, hogy közvetíthesse mások számára is: lehet így beszélni a dolgokról, mindenfajta ítélkezés nélkül.

Gráf Dóra

képzőművész, költő 1993-ban született Budapesten. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a Krakkói Akademia Sztuk Pięknychon végezte. Jelenleg Katowicében él és tanul, tervezőgrafikus szakon. Első verseskötete decemberben jelent meg a Symposion Kiadónál Környezetismeret címmel.

Falcsik Mari: A fal tetejéről (epizód)

Falcsik Mari
Publikálás dátuma
2020.03.07. 15:12

Fotó: Facebook
Az ülésen zörgő zacskóban mirelitkaja, ki fog olvadni: bedugult a sor, lépésben haladnak. Az utat tűzoltókocsik torlaszolják el, a börtönnél állnak. Ez az útszakasz merő fal: a börtönén túl a használatlan reptéré, ugyanolyan magasan, csak a tetején szögesdrót helyett folyondár meg szulák indázik, már át is kapaszkodtak a fal innenső tövében megeredt fa csúcsára. Hallja, hogy a táskájában makacsul csipog a telefon, de nem akar senkivel beszélni, mielőbb otthon akar lenni – reggel úgy rohant el otthonról, hogy alig mer visszagondolni rá, a másik vajon mit kezd ezzel a nappal. Azon tört ki harc, hogy ő már megint későre ígérte magát, sőt úgy tervezte, hogy busszal megy, s azt akarta, hogy a férfi este, miután a vacsoráról gondoskodott, jöjjön be érte a kocsival. A férfi kelletlenül azt mondta, vigye csak el az autót. Ő a jelen helyzetre hivatkozva azt mondta, ennyit azért a másik is megtehetne kettejükért. Is, bólintott nyomatékkal a férfi, már lassan te leszel az is. Hogy érted ezt, élesített rá ő. Úgy, hogy te is megtehetnél már ezt-azt kettőnkért, mondta a férfi. Hogy érted ezt, ismételte ő beakadva. Hogyértedezt, hogyértedezt, csúfondároskodott a férfi, sehogyse, tudod, én csak egészen kevés dolgot értek. Ő rákiabált a férfira, ne beszéljen vele így. Igeniss, mon kamerád, mondta a férfi, mire ő magához ragadta az üvöltés jogát, és a monológ hamarosan arról kezdett szólni, hogy a férfinak most már tényleg ideje lenne továbblépnie. Az meg csak ült a szózápor alatt maga elé szúrt tekintettel, s kivárt. Ahogy egy résnyi csönd lett, sötét mosollyal azt mondta, csak ülök itt, hallgatom fél órája ezt a lebaszást, és tudom – itt a mutatóujjával megkopogtatta az asztal lapját –, már rég tudom, merre fogok továbblépni. Ő rábámult, de a vita stílusánál maradva folytatta a kiabálást, tényleg, merre, elárulnád végre nekem is? És akkor egyszerre előbukott egymás után az összes tabu szó: munkahely, számlák, pénz. Nagy csönd lett, és csak vastagodott az asztal fölött, mígnem végül a férfi kimozdult belőle, bement a hálószobába, és valami plusznyomatékkal csukta magára az ajtót, hogy a kilincs fölcsikordult bele. Ő odament, hallgatózott, kopogott, várt, nem kapott választ. Eltelt így vagy negyedóra. Akkor feladta: el volt késve, nemigen tehetett mást, elrohant. Mindvégig így, mintha menekülne, pörgette maga előtt a napot, míg délután egy kávézó előtt eszébe nem jutott, hogy ma még nem evett semmit. Beült az üvegportál mögé, és pillanatokon belül fölismerte, hogy ez az a hely, ahol a férfival is ültek már egyszer, nagyon szerelmesen, rumos teát ittak, és egymás csöndjét, míg kint lassan és szakadatlan omlott alá a hó, ők meg egymás tekintetében keresték – nem, már meg is találták az okot, amiért érdemes volt a világra jönni. Csodálatos, valószerűtlen nap volt az, délután kettőre lágy sárgásszürke homályt csináltak a hófelhők, és hogy kiteljesedjen a giccs, az üvegportál széles párkányán meggyújtották a gyertyákat: künn a havat taposó emberek, benn a csontszín csészékben bíborló tea és az önmaga formáit fellelt boldog szerelem – a működő szerelem. Első közös karácsonyukra készültek, mindkettejükben gyermeki lelkesedés, hogy a másik legrejtettebb vágyát eltalálják, nem valami titkos kis felnőtt óhajt: az álmot, aminek a hiánya máig fáj, az elgurult kincset, amit, íme, a szerelem most mégis megtalál, leporol és elhoz, hisz erre csak a szerelem képes. Az emlék nyomán halálos nosztalgia fakadt benne saját beteljesedett szerelme iránt, fáj­dalmas megbánás járta át a szívét, már-már pánik, hogy tán rendbe se hozható többé az ő dolguk: fölpattant, futtában fizetett, szaladt, hogy újabb foltot varrjon az életére. A telefon hangja agresszív és kitartó. A busz óriásit ugratva félrehúzódik a csupa sebhely út szélére, és erős dőlésszögben leparkol a gazban. Elköltözöm, mondja a férfi hangja tisztán, még ma. Aztán vár, nem teszi le, hallgat. Majd még egyszer mondja, elköltözöm, és kis szünet után még hozzáteszi, mire haza­jössz,­ már nem leszek itt. De hát már jövök, mondja ő ostobán. Hát akkor várj még egy órát, mondja a férfi. De már jövök, mondja ő, várj meg, rengeteg mindenben van igazad, abban is – nem, vág közbe a férfi, összepakolok, egy óra se kell, van hova mennem, ne aggódj miattam. Én nem aggódok, mondja ő, de hát te is tudod – ne agitálj, vág a szavába a férfi. Én nem agitálok, motyogja ő őszintén, csak magamért kepesztek. A férfi hallgat, érti. Kérlek, kezdi ő újra, várj meg, ne kapkodd el – nincs itt semmiféle kapkodás, mondja a férfi eggyel halkabban. És itt a vége. A férfi teszi le a telefont, de ő is letette volna, semmiféle további szónak nincs értelme. Fölugrik, s le a busz nyitva hagyott ajtaján a többi utas után, akik a gyomos rézsűn járkálnak. Egyszerre hirtelen ledobja a táskáját a gazba, átfut az út túloldalára, mászni kezd a fal tövében sarjadt fára, fölső ágáról átkapaszkodik a falra, átveti rajta a lábát, és így, lovagló­ülésben a maga alá gyűrt indákon-leveleken, keresni kezdi a házukat a kinyíló tájban. Az úton közben a tűzoltók besorolnak a kocsifolyamba, ami újra megindul, a busz is, rajta az őt leső utasokkal meg a zörgő zacskóban a mirelitkajával. De őt nem érdekli, csak az, hogy megtalálja a házukat: megvan! Ott a folyó, mögötte a nádas és az óriási vizes rét, és azon túl, igen, errefelé kinyíló udvarával, a ház. Tisztán látni az udvarban az autót, és most látni a férfit is, lép ki a nyúlánk alak a ház ajtaján, kezében hullámpapír doboz, szemében a haja, szájában a slusszkulcs, leteszi a dobozt, leugrik a teraszról, nyitni akarja a csomagtartót, nem nyílik, mire nem minden indulat nélkül taszít egyet a talpával a kocsi oldalán, szinte ide hallani a sziszegő káromkodást, ’zanyádkeservit, nyílsz ki, csezmeg, vagy fölrúglak, micsoda ócskavas ez. Most visszafordul a dobozért, de megáll egy pillanatra, és abba az irányba néz, ahol ő, leborulva a fal tetejére, bömböl, mint akinek csontja törött, és nem tudja többé visszafordítani a tekintetét a ház felé. Pedig a látvány gyönyörű: ahogy a nap lemegy, a folyó vize előbb elveszti a fémes fényt, aztán megpirosodik, majd szép lassan áttisztul kékké, olyan üveges kékké, amilyen csak az alkonyati vissz­fényben tud lenni, míg a vizes réten száz meg száz apró folt tükrözi ugyanezt a kéket a növények zöldje közt. A férfi áll és komoran nézi mindennapi szegényes csodájukat: az alkonyatot az ártér fölött. Ám mire kihunynak a kis kék foltok, és az ártér már megint nem több, csak latyakos gaztenger, és ő ott a fal tetején nem zokog többé, mert elönti a váratlan közöny, ami a nagy veszteségek nyomán tódul a lélekbe, hogy ideig-óráig érzéketlen bénaság felhője uralja, míg villámként le nem csap az igazi fájdalom, és így mászik le, egészen nyugodtan, az elhagyott reptér faláról, hogy felszedje az út széli gazba dobott táskát, és megpróbáljon egy autót stoppolni magának hazafelé, a férfi, elfordulva közös éveik panorámájától, bevágja magát a kocsiba, kifarol az udvarból és örökre elrobog az életéből.