Kilátó a világra – Interjú Szőllőssy Balázs költővel

Majd' egy évtized eltelt, mire kézbe vehettük új verseskötetét – de megérte várni. A könyv minden várakozásunkat felülmúlja: a magyar mellett angolul is olvashatók a versek, az illusztrációk pedig izgalmas párbeszédet folytatnak a szövegekkel. Szőllőssy Balázsnál Isztambulban csörgött a telefon.

Az első, A szabadság két jelentése című kötete „Mi költők vagyunk” versében olvasható: „Ki kéne jelenteni: / mit teszünk a ránk hulló időközökkel”. Erre az időközre lennék kíváncsi: mi volt az oka, hogy majd’ egy évtized telt el a második kötet – A Kilátó Presszóban – megjelenéséig?

A mások szövegeinek szerkesztése – több évig a FISZ könyvsorozatának szerkesztőjeként dolgoztam –, valamint egyéb kultúraszervezési feladatok jócskán megkurtították azt az időt, amit a sajátok megírásával tölthettem, kevesebb energiám maradt rájuk. De ha azt nézzük, hogy az első kötetre 29 évet kellett várni, a másodikra pedig csak 9 és felet, akkor pozitív a tendencia – igyekszem is majd ennek jegyében a következőt pár év múlva megjelentetni. Amúgy a mostani kötet versei is megvoltak már 2-3 éve, de a kiadókeresés, a pályázati támogatás megszerzése, illetve a grafikus Nagy Norberttel való közös munka időigényes volt.

Ne is menjünk el szó nélkül a kötet vizuális kialakítása mellett, hiszen könyvtárgyként is nagyon impozáns a kötet, tele festményekkel, grafikákkal, fotókkal – milyen volt a koprodukció Nagy Norberttel?

Norberttel korábban már együtt dolgoztunk több kiadványon, plakátokon, könyvborítókon, tehát ismertük egymást. Első körben átküldtem neki a verseimet, majd meséltem neki a versek általam elképzelt képi világáról, ő is mutatott olyan képeket, amik szerinte illettek egy-egy adott költeményhez. Fényképeket is kért tőlem, hiszen a versekben fontos szerepet játszanak az utazásaim, különböző helyek, regionalitások. Aztán rajzolt, festett, majd digitalizálta a képeit, amiken aztán újra dolgozott – képzőművészetileg tehát az analóg és a digitális technikát fuzionálta. Van olyan vers is a kötetben, aminek a második versszaka az ő keze nyomán képverssé alakult. A Nagy Hajnal Csilla készítette fotókat is montázsolta-kollázsolta-színezte, miközben folyamatosan konzultáltunk a szövegek és a vizuális elemek párbeszédképességéről.

A párbeszédkészség egyéb attitűdjeként a könyv vásárolója gyakorlatilag két verskötetet vehet kézbe, hiszen minden vers angolul is szerepel benne – ez nem szokványos formula a magyar verseskötetek piacán, vagy tévednék?

A vajdasági magyar Symposion Kiadónak mindig is célkitűzése volt a más nyelvek, kultúrák felé való nyitottság, a köteteik többnyelvű megjelentetése – elsősorban a környező délszláv nyelveken. De a magyar-szerb köteteiken kívül van magyar-angol vagy magyar-német-angol nyelvű is. Mivel a verseim közül az elmúlt évtizedben számosat lefordítottak angolra, adta magát, hogy ezt folytatva, az összes kötetbelit átültessük erre a nyelvre, illetve Urbán Anikó fordítóval a korábban fordítottakat is újravettük. A lektorálásukat pedig James Lloyd, egy Törökországban élő walesi irodalmár végezte. Szerb területen, ahol a könyv forgalomba került, így sokkal hozzáférhetőbbek a versek, de számomra is könnyebbség, hogy más anyanyelvűeknek is oda tudom adni a kötetet elolvasásra.

Mind a valóságban, mind poétikai értelemben hol van a Kilátó Presszó, és hova nyílik róla kilátás?

Létező balatonföldvári presszóról van szó, ahová a gyerekkori nyaralások kötnek, és tényleg remek kilátással bír – remélhetően nyáron könyvbemutatót is tudunk tartani a helyszínen. A versek terét tekintve – a koncepció szerint – pedig vannak olyan pontok az ember életében, ahonnan már – úgy gondoljuk – nincs tovább. Aztán kiderül, talán mégis tovább lehet lépni, vagy legalábbis az adott ponton hosszasan el lehet üldögélni még.

Továbblépés és üldögélés – miben látja a két kötete közti legfőbb különbséget és folytonosságot?

A legszembetűnőbb változás a mondatszerkesztések tekintetében tapasztalható szerintem. Úgy hiszem, még több jelentésréteget mozgósító, kompaktabb mondatokat írok a korábbiakhoz képest, noha régebben is erre törekedtem. Emellett újabb és újabb nézőpontokból nézek a világra.

Több versben feltűnik Bugge Wesseltoft norvég jazz-zenész neve – ennyire fontos az ön számára a zenéje?

Egyfajta metaforaként, igen. Szeretek olyan dolgokra utalni a verseimben, amik elsőre talán nem közismertek, de utánanézhetőek, így a szöveg nem válik hermetikussá, elitistává attól, ha egy zenész, egy képzőművészeti esemény, egy művészettörténeti pillanat vagy egy növény latin neve szerepel benne – inkább gazdagítja a jelentését. Rájátszok a guglizásra, wikipediázásra, amik által hálózattá szerveződhetnek a szövegek. Említett zenész esetében a koncertjei között eltelt idő és az erre való reflexió érdekelt elsősorban. De tervezem, hogy elküldöm neki a kötetet.

Ilyesfajta metafora lenne Uruguay is, ami szintén több versében említésre kerül, hasonlóképp ironikus módon, ahogy Kuba az első kötetében?

Mindig is érdekeltek a történelmi, társadalmi mozgások, ahogy azokat tényszerű megállapításokkal leírják – és ahogy mindezeket iróniával lehet kezelni, főleg manapság… Ahogy Kuba, úgy Uruguay esetében is – metaforaként – az érdekelt, hogyan kapcsolódnak a történelmi-társadalmi-politikai pozíciók változásai az identitás és a szabadság fogalmaihoz. Ez a két kötetem közti folytonosság része is.

Öt török költő (Orhan Veli Kanik, Edip Cansever, Cemal Süreya, Haydan Egülen, Metin Celal) versét „dögönyözte” át magyarra a múlt nyáron megjelent Forrás folyóirat világlíra számában. Mi alapján választotta ki őket?

A török modernitás érdekel, ahogy átalakult az Oszmán Birodalom a mai Törökországgá, illetve, ahogy ma is alakul – és ez milyen turbulens folyamatokat kelt az identitás körül. A Forrás-számban a XX. századi török költészet egy generációs ívét szerettem volna vázlatosan megrajzolni a választott szerzők és verseik által. A kortárs török költészet nagyon eltérő a magyartól: náluk a ’60-as évek óta a neoavantgárd a mainstream. És ennek valamelyest van egy mindenkori ellenzéki hangvétele, vetülete is. A terveim között szerepel egy kortárs török költészeti antológia elkészítése, megismertetve a magyar olvasókat ezzel a számukra jobbára ismeretlen irodalommal. És ugyanígy egy kortárs magyar versgyűjteményt is szeretnék összeállítani török nyelven.

A Kilátás Presszóban harmadik ciklusa a Cihannüma címet viseli, és legnagyobb számban itt fordulnak elő törökországi életének helyszínei, tapasztalásai. Mit fedd a cím?

A Cihannüma (ejtsd: „dzsihánnümá”) azt jelenti: „a világra néző”. Ez egy XVII. századi, nyomtatásban először 1732-ben megjelent, magyarázatokkal teli világtérkép címe, ami az akkori tudást tartalmazta a világról, megrajzolva annak határait is. Ugyanakkor egy építészeti fogalom is: azt a kis tornyot jelenti, amit a gazdag villatulajdonosok emeltek a házuk tetején, minden oldalán ablakkal, hogy a ház ura itt elmélkedhessen vízipipázva a barátaival – kilátással az egész belátható világra. Isztambulban egy negyed is ezt a nevet viseli: egy domboldal, ahonnan egykor remek kilátás nyílt a Márvány-tengerre és a Boszporuszra, ám a beépítések miatt ez a látvány mára részben a múlté. A kötetben azokat a fentebb már említett (kilátási) pontokat jelenti, ahonnét időben-térben a világra lehet nézni, ahonnan el lehet ismét indulni.