Kilátó a világra – Interjú Szőllőssy Balázs költővel

Publikálás dátuma
2020.02.29. 14:51

Fotó: Nagy Hajnal Csilla
Majd' egy évtized eltelt, mire kézbe vehettük új verseskötetét – de megérte várni. A könyv minden várakozásunkat felülmúlja: a magyar mellett angolul is olvashatók a versek, az illusztrációk pedig izgalmas párbeszédet folytatnak a szövegekkel. Szőllőssy Balázsnál Isztambulban csörgött a telefon.
Az első, A szabadság két jelentése című kötete „Mi költők vagyunk” versében olvasható: „Ki kéne jelenteni: / mit teszünk a ránk hulló időközökkel”. Erre az időközre lennék kíváncsi: mi volt az oka, hogy majd’ egy évtized telt el a második kötet – A Kilátó Presszóban – megjelenéséig?  A mások szövegeinek szerkesztése – több évig a FISZ könyvsorozatának szerkesztőjeként dolgoztam –, valamint egyéb kultúraszervezési feladatok jócskán megkurtították azt az időt, amit a sajátok megírásával tölthettem, kevesebb energiám maradt rájuk. De ha azt nézzük, hogy az első kötetre 29 évet kellett várni, a másodikra pedig csak 9 és felet, akkor pozitív a tendencia – igyekszem is majd ennek jegyében a következőt pár év múlva megjelentetni. Amúgy a mostani kötet versei is megvoltak már 2-3 éve, de a kiadókeresés, a pályázati támogatás megszerzése, illetve a grafikus Nagy Norberttel való közös munka időigényes volt. Ne is menjünk el szó nélkül a kötet vizuális kialakítása mellett, hiszen könyvtárgyként is nagyon impozáns a kötet, tele festményekkel, grafikákkal, fotókkal – milyen volt a koprodukció Nagy Norberttel?  Norberttel korábban már együtt dolgoztunk több kiadványon, plakátokon, könyvborítókon, tehát ismertük egymást. Első körben átküldtem neki a verseimet, majd meséltem neki a versek általam elképzelt képi világáról, ő is mutatott olyan képeket, amik szerinte illettek egy-egy adott költeményhez. Fényképeket is kért tőlem, hiszen a versekben fontos szerepet játszanak az utazásaim, különböző helyek, regionalitások. Aztán rajzolt, festett, majd digitalizálta a képeit, amiken aztán újra dolgozott – képzőművészetileg tehát az analóg és a digitális technikát fuzionálta. Van olyan vers is a kötetben, aminek a második versszaka az ő keze nyomán képverssé alakult. A Nagy Hajnal Csilla készítette fotókat is montázsolta-kollázsolta-színezte, miközben folyamatosan konzultáltunk a szövegek és a vizuális elemek párbeszédképességéről. A párbeszédkészség egyéb attitűdjeként a könyv vásárolója gyakorlatilag két verskötetet vehet kézbe, hiszen minden vers angolul is szerepel benne – ez nem szokványos formula a magyar verseskötetek piacán, vagy tévednék?  A vajdasági magyar Symposion Kiadónak mindig is célkitűzése volt a más nyelvek, kultúrák felé való nyitottság, a köteteik többnyelvű megjelentetése – elsősorban a környező délszláv nyelveken. De a magyar-szerb köteteiken kívül van magyar-angol vagy magyar-német-angol nyelvű is. Mivel a verseim közül az elmúlt évtizedben számosat lefordítottak angolra, adta magát, hogy ezt folytatva, az összes kötetbelit átültessük erre a nyelvre, illetve Urbán Anikó fordítóval a korábban fordítottakat is újravettük. A lektorálásukat pedig James Lloyd, egy Törökországban élő walesi irodalmár végezte. Szerb területen, ahol a könyv forgalomba került, így sokkal hozzáférhetőbbek a versek, de számomra is könnyebbség, hogy más anyanyelvűeknek is oda tudom adni a kötetet elolvasásra. Mind a valóságban, mind poétikai értelemben hol van a Kilátó Presszó, és hova nyílik róla kilátás?  Létező balatonföldvári presszóról van szó, ahová a gyerekkori nyaralások kötnek, és tényleg remek kilátással bír – remélhetően nyáron könyvbemutatót is tudunk tartani a helyszínen. A versek terét tekintve – a koncepció szerint – pedig vannak olyan pontok az ember életében, ahonnan már – úgy gondoljuk – nincs tovább. Aztán kiderül, talán mégis tovább lehet lépni, vagy legalábbis az adott ponton hosszasan el lehet üldögélni még. Továbblépés és üldögélés – miben látja a két kötete közti legfőbb különbséget és folytonosságot?  A legszembetűnőbb változás a mondatszerkesztések tekintetében tapasztalható szerintem. Úgy hiszem, még több jelentésréteget mozgósító, kompaktabb mondatokat írok a korábbiakhoz képest, noha régebben is erre törekedtem. Emellett újabb és újabb nézőpontokból nézek a világra. Több versben feltűnik Bugge Wesseltoft norvég jazz-zenész neve – ennyire fontos az ön számára a ­zenéje?  Egyfajta metaforaként, igen. Szeretek olyan dolgokra utalni a verseimben, amik elsőre talán nem közismertek, de utánanézhetőek, így a szöveg nem válik hermetikussá, elitistává attól, ha egy zenész, egy képzőművészeti esemény, egy művészettörténeti pillanat vagy egy növény latin neve szerepel benne – inkább gazdagítja a jelentését. Rájátszok a guglizásra, wikipediázásra, amik által hálózattá szerveződhetnek a szövegek. Említett zenész esetében a koncertjei között eltelt idő és az erre való reflexió érdekelt elsősorban. De tervezem, hogy elküldöm neki a kötetet. Ilyesfajta metafora lenne Uruguay is, ami szintén több versében említésre kerül, hasonlóképp ironikus módon, ahogy Kuba az első kötetében?  Mindig is érdekeltek a történelmi, társadalmi mozgások, ahogy azokat tényszerű megállapításokkal leírják – és ahogy mindezeket iróniával lehet kezelni, főleg manapság… Ahogy Kuba, úgy Uruguay esetében is – metaforaként – az érdekelt, hogyan kapcsolódnak a történelmi-társadalmi-politikai pozíciók változásai az identitás és a szabadság fogalmaihoz. Ez a két kötetem közti folytonosság része is. Öt török költő (Orhan Veli Kanik, Edip Cansever, Cemal Süreya, Haydan Egülen, Metin Celal) versét „dögönyözte” át magyarra a múlt nyáron megjelent Forrás folyóirat világlíra számában. Mi alapján választotta ki őket? A török modernitás érdekel, ahogy átalakult az Oszmán Birodalom a mai Törökországgá, illetve, ahogy ma is alakul – és ez milyen turbulens folyamatokat kelt az identitás körül. A Forrás-számban a XX. századi török költészet egy generációs ívét szerettem volna vázlatosan megrajzolni a választott szerzők és verseik által. A kortárs török költészet nagyon eltérő a magyartól: náluk a ’60-as évek óta a neo­avantgárd a mainstream. És ennek valamelyest van egy mindenkori ellenzéki hangvétele, vetülete is. A terveim között szerepel egy kortárs török költészeti antológia elkészítése, megismertetve a magyar olvasókat ezzel a számukra jobbára ismeretlen irodalommal. És ugyanígy egy kortárs magyar versgyűjteményt is szeretnék összeállítani török nyelven. A Kilátás Presszóban harmadik ciklusa a Cihannüma címet viseli, és legnagyobb számban itt fordulnak elő törökországi életének helyszínei, tapasztalásai. Mit fedd a cím?  A Cihannüma (ejtsd: „dzsihánnümá”) azt jelenti: „a világra néző”. Ez egy XVII. századi, nyomtatásban először 1732-ben megjelent, magyarázatokkal teli világtérkép címe, ami az akkori tudást tartalmazta a világról, megrajzolva annak határait is. Ugyanakkor egy építészeti fogalom is: azt a kis tornyot jelenti, amit a gazdag villatulajdonosok emeltek a házuk tetején, minden oldalán ablakkal, hogy a ház ura itt elmélkedhessen vízipipázva a barátaival – kilátással az egész belátható világra. Isztambulban egy negyed is ezt a nevet viseli: egy domboldal, ahonnan egykor remek kilátás nyílt a Márvány-tengerre és a Boszporuszra, ám a beépítések miatt ez a látvány mára részben a múlté. A kötetben azokat a fentebb már említett (kilátási) pontokat jelenti, ahonnét időben-térben a világra lehet nézni, ahonnan el lehet ismét indulni.

Szőllőssy Balázs

 (Budapest, 1981) költő, szerkesztő, műfordító 2018 augusztusától az Isztambuli Magyar Intézet kulturális titkára. Első verseskötete A szabadság két jelentése címmel 2010-ben jelent meg a FISZ gondozásában; második kötetét, A Kilátó Presszóbant 2019 decemberében adta ki a Symposion Kiadó.

Szerző

Leltárkényszer – Grecsó Krisztián találkozása egy fiatalemberrel (interjú)

Publikálás dátuma
2020.02.29. 11:00

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ha megváltozik az arcod, az vajon hoz jellembeli változást? – teszi fel a kérdést Grecsó Krisztián, felépülve egy daganatos betegségből: hiszen mégiscsak furcsa, hogy másképp nézel ki. A test és a lélek alakulásait ezúttal a versnyelv segítségével követhetjük nyomon a március 2-án, hétfőn megjelenő Magamról többet című kötetben. A szerzőt a költészethez való visszatérése okairól is kérdeztük.
Az olvasóközönség egy jelentős részének bizonyára újdonsággal szolgál, hogy ezúttal verseskötettel – és nem is vékonnyal! – jelentkezik. Pedig a pályát költőként kezdte, ahogy arról az 1996-os Vízjelek a honvágyról és az 1999-es Angyalkacsinálás című kötetek (vagy a 2001-es, forgalomba nem került, bibliofil kiadvány, a Caspar Hauser) tanúskodnak. Képzeletben visszaforgatva az idő kerekét, emlékszik, miért tette félre a verselést, s váltott prózára?  Tökéletesen emlékszem. A mostani szomszédomnak, Fried István professzornak köszönhetem. Fried tanár úr, akinek tanítványa voltam a szegedi egyetemen, szeretetteli, biztató kritikát írt az Angyalkacsinálás kötetemről a Pannon tükörbe, ugyanakkor behívott beszélgetni az irodájába, s egyszer csak úgy, mintegy mellékesen megkérdezte: áruljam már el, ha történeteket mesélek, miért nem írok prózát? Villámcsapásszerűen ért, nem gondoltam még erre. De tényleg, csupa tárgyias megszólalás van a szövegeimben, történeteket mesélek, karakterekkel, mind olyasmi, ami taszítja a versnyelven való megszólalást. Elképesztő felszabadító erővel hatott ez a belátás: ezt követően háromnegyed év alatt megírtam a Pletykaanyu gerincét. És míg az addig meglévő nyelvek gúzsba kötöttek, innentől szárnyaltam. Azért az időnkénti verspublikációk bizonyítják, hogy az elmúlt 20 évben sem hagyott föl teljesen a versírással. Mi volt az oka, hogy mégsem álltak össze kötetté?  Többször felmerült bennem, ám átnézve a verseket, meglepően vékonynak találtam az anyagot: ezek sokszor alkalomhoz kötődtek, kiment mögülük az idő és a játék. Mondhatnám, hogy a Magamról többet című kötet az elmúlt 20 év termése, és valóban vannak benne régebbi darabok, de a gerincét az elmúlt két évben írtam. Akkor estek meg velem olyan dolgok, amiket történetben nem tudtam feldolgozni, amik túl nagy érzelmi dózisokkal jártak, amiknek a versnyelvi megszólalás kedvezett. Ugyanakkor a versekhez már 5-6 éve visszataláltam – a dalokon keresztül. És amikkel színpadra is állt gitárral a kezében, rockzenészek társaságában a Rájátszás elnevezésű eseményeken, ahol a kortárs költészet találkozott a kortárs zenével. A hónap elején a Grecsó–Hrutka Tandem első – Első évre fecske című – lemezét is bemutatták, amin a Magamról többet kötet nem egy verse is szerepel. Hol húzódik a határ vers és dalszöveg között?  A lemezen található 11 szerzemény meghatározásaként ez olvasható: dalok, énekelt versek, verskollázsok. Joggal kérdezhetik: miért kell külön venni a dalokat és a verseket, technikailag nem ugyanaz? Nem egészen, a vers ugyanis sokkal kevésbé prozódiabarát. Mikor az első dalaimat írtam, megkérdeztem Bródy Jánost, milyennek találja őket, mire ő azt mondta, túl sok bennük a szó. A versnyelv a dalnak túl tömény, nem lehet követni, a dalnak pedig azonnal kell hatnia, szellősebbnek, de nem hígabbnak kell lennie – ez a legjelentősebb különbség a kettő között. Lát bármilyen folytonosságot a korábbi versei és az újak között?  A mostaniak sokkal személyesebbek. A korai versekben be voltam bábozódva, nem adtam ki magamból semmit, a szomszédról írtam, az utcai gyilkosságokról. Azok kérlelhetetlenebb szövegek voltak, azért is nem találtam magam bennünk. A Magamról többet versei ezekhez képest radikálisan új utat járnak be. Noha a kötetcím játékosan félrevezető, de itt igazi mélyfúrások történnek és a legőszintébb kitárulkozás valósul meg – ezért aztán a nyelvük is egészen más lett, úgy mondanám: finomabb lett.
A kötet rendkívül gazdag mind verselésileg, mind témáit tekintve. Utóbbiak közül kiemelve, négy szál biztos megkerülhetetlen, és mind életrajzi vonatkozású – köztük a fentebb említett, a kötet összeállítására ösztönző tényező –: a nyaki-feji daganatos betegsége és kigyógyulása; az ebből adódó testi-lelki változásainak összegzése; az istenhite alakulása; a kislánya születése, az apaság élménye. A költőelődök – Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Sziveri János, Juhász Ferenc stb. – megidézése mellett a betegsége miatt Babits Balázsolásához való kapcsolódása nyilván figyelemfelkeltően hangsúlyos. Tudatosan kereste a hasonló betegséggel küzdők megszólalásait?  Ott voltam egy elzárt magányban, egy szigeten, de a világos meg tiszta pillanatokban mégiscsak kapcsolódási pontokat kellett valamilyen módon keresnem a saját valóságomhoz. Amely valóságnak semmi köze nem volt az eredeti valóságaimhoz meg a többiekéhez sem. Ezért érdekelt, hogy a hasonló helyzetben lévőknek milyen megszólalási formáik vannak. Kosztolányinak pontosan ugyanaz volt a betegsége, mint nekem, és kendőzetlenül beszél is róla, ahogy a stockholmi sugárkezeléséről is. Olvasva az újságokbeli nyilatkozatait, az a legfeltűnőbb, hogy akkoriban, a ’30-as években, a rák még nem szégyen, nem kell miatta mentegetőzni, semmilyen öntudatlan nyelvi fordulat nem kerül elő, ami úgymond ki akar valamit magyarázni. Sőt, a sugárkezelés valami egzotikus, egyedi dolognak tűnt. Érdemes lenne orvostörténetileg megnézni, mikor kezdődött el a stigmatizálása, és ehhez az irodalomhoz kéne fordulni, mert a nyelv őrzi ezt meg a legjobban. Egészen démoni volt, hogy a besugárzás hatására Babitsnak – aki az egyik első költő volt, akinek a hangját rögzítették – elment a hangja, ahogy nekem is. Egy idő után azon kaptam magam, hogy félig kábán, de orvosi lapokat böngészek, s így bukkantam rá Gyenes György professzor történetére is, amit érintőlegesen fel is dolgozok az Esti válasz (Babits-parafrá­zis) című versben. Ha már egy korszakban ennyire reprezentánsan foglalkozik az irodalom (Utazás a koponyám körül, Balázsolás) a betegséggel, érdemes kideríteni, ténylegesen mi is volt a baja Kosztolányinak, Karinthynak, Babitsnak. Gyenes professzor el is ment az orvostörténeti könyvtárba, 1981-ben járunk, ahol Antall József, az igazgató szomorúan közölte, hogy az elvtársi világban megsemmisült minden, Kosztolányi kortörténete éppúgy, mint Babitsé. Az orvos ekkor a Babits-levelezéshez fordult, s ott talált egy svéd levelet, amiben a lelet, az orvosi szakvélemény küldéséről tájékoztatják a költőt. Nem volt rest, írt Svédországba egy Einhorn nevű professzornak, az 1937-ben ott kezelt Babitsról érdeklődve. Válaszul nemcsak a leleteket és a kórtörténetet kapta meg, de a megőrzött(!) szövetmintát is újravizsgálták. Ezek az olvasmányok adtak lökést a tehetetlenségemnek, hogy lehet erről beszélni, a Balázsolás című vers mutatta azokat a nyelvi lehetőségeket, amik nélkül eszköztelen lettem volna. A betegség és a kezelés hatására megváltozott test konstatálása is a versek tárgya.  Az egyik versben ördögi módon azzal játszom – fura leltárjaként az itt maradt testnek –, hogy adott küllemekhez mindig adott jellemeket társítunk. Ez rendkívül felszínes dolog, de a film remekül kihasználja, nem véletlenül vannak a karakterszínészek. Banális kérdés, de ha megváltozott az arcod, az vajon hoz-e jellembeli változást? Mégiscsak furcsa, hogy másképp nézel ki. A testieket lelki, hitbeli változások is kísérik.  Mindig is problémás része volt az életemnek, hogy mit tudok kezdeni a kételyeimmel. Mindig tele voltam kétségekkel, sajnos soha voltam elég erős hívő, pedig mindig szerettem volna, ha meg tud erősödni a hitem. De nem tud. Az is nagyon megviselt, hogy a meglévő is mennyire meggyengült, hogy elvesztettem magamból ezt a számomra nagyon fontos dolgot. A hithez való ragaszkodásom ugyanis egyúttal a származási kötelékeimet is jelenti. A lelki örökségemet: ha minden kicserélődik körülöttem a világban, legalább ez megmaradjon. Ami akkor is érvényes, ha a megváltozott kulisszák előtt az emberi törvények, amiket a felmenőimtől tanultam, nem nagyon használhatók. A hit gyengülésével mintha őket is elveszteném. És akkor jött a régen várt csoda egy kuruttyoló szőkeség képében… Hanna, a kislányuk most hét hónapos. Már a betegsége előtt írt regényben is hatalmas, óvó szeretettel szól a címszereplő örökbe fogadott kislányról, Veráról, a versekben pedig, ha lehet, ez még hatványozottabban igaz Hannára. Mit gondol, ha most írná a Verát, mennyire fokozódna ez a szeretet?  Lehet, hogy nem baj, hogy nem most írom a Verát. Azt úgy kellett megírni, hogy azt a helyzetet, és hogy milyen is 10 éves kislányként létezni, nekem mindenestül el kellett képzelnem. Ha most írnám, akkor is a képzelőerőmre kellene támaszkodnom, hiszen még sok minden áll előttünk szülőként, de valószínűleg nehezebben tudnám magam távol tartani a könyvem tárgyától, az íráshoz, a karakterek megrajzolásához pedig hideg fej kell. Távolság-tartás. Tényleg csak érintettük a kötet gazdagságát, de az olvasatomban a saját magam idegenségének szemlélése adja a kohézióját. Számvetés az így-úgy megváltozott önmagammal, a múlttal, a családi kapcsolatokkal stb.  Ennek a tapasztalt idegenségnek egyszerű oka lehet: a versformában való megszólalás is olyan távol van tőlem, hogy szükségszerűen azt hozza, hogy találkozom azzal a fiatalemberrel, akihez már nincsen semmi közöm. Minden lecserélődött, minden megváltozott. Az évek számának növekedésével, a test korrodálódásával, a végesség jelei mutatkoznak, és egyre erősebb leltározós helyzetekben találja magát az ember. Azt persze nem tudhatom, hogy ha nem történnek velem ilyen végletes élethelyzetek és ráadásul ennyire szorosan egymást követően, akkor is hasonlóan erős leltározási kényszerem lett-e volna.

A Magamról többet

című kötetről március 2-án, hétfőn 19 órától Szabó T. Anna beszélget Grecsó Krisztiánnal a Radnóti Színházban. A verseket Pál András olvassa fel. A szerző március 12-én dedikál az Írók Boltjában 17 órától.

Szerző

Csabai László: Rókabokor (novella)

Publikálás dátuma
2020.02.29. 09:47

Fotó: Pálfi András / Fortepan
„Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá.”
Nyárliget-Liskánybokor. Vagyis immár Rókabokor. (Mintha a nyelvi emlékét is el akarnák tüntetni azoknak, akik kétszáz évig itt hullajtották a verejtéküket. Pedig nem ment el mindenki az édenkertnek beharangozott Szlovenszkóba.) Harminc porta, középen terecske kerekes kúttal és evangélikus imaházzal. A város felé eső első háznak hosszú tornáca és cserépteteje van. A szemet gyönyörködtetően piros cserépért három évig spóroltak Petrikovicsék. Mindig, mindenki spórolt Liskánybokorban, de cseréptetős házuk először nekik lett. A tanyabíró és a módos gazdák irigykedve nézték. És most irigykedve nézi Petrikovics Pali is. – Ej, ez a dög! – dörmögi a csaholó kutyára kinézve Faragó Bandi. – A tengeridarálót reparálja a pitvarban. Még sok híja. És azért is ingerült, mert a parasztember március elején már folyton a kinti munkák elkezdésére gondol. – Ha éhes, kaparjon magának valamit! Vagy csenjen! Legyen élelmes! – mondja, de azért egy kis kenyérhéjat kivisz a jószágnak. Az bekapja, és ugat tovább. Faragó is arra fordul, amerre az állat. Meglátja Petrikovicsot. Aki elindul felé. – Adj' isten, mi járatban erre? – kérdi tőle Faragó, amiben van óvatosság, mert sosem tudni, mi egy idegen szándéka, de kíváncsiság is, mert egy idegentől fontos dolgokról lehet értesülni. – Csak… nézelődök. Nem akarok én semmi rosszat. – Nem gondoltam én ilyet rólad, barátom – vált át a tegezésre Faragó, ami bizalmasságot és magasabbrangúságot egyaránt jelez. Mindketten harmincöt körüliek. Az arcuk hasonló. Ovális és fehér. Faragó viszont bajuszos. – Szép ez a… ház. – Szeretjük. De hát hogyne szeretnénk! Ez az otthonunk. – Két éve még az én otthonom volt. A házigazda hátrébblép. A kutya elhallgat. Nézik az idegent. Aki tehát nem idegen. – Gyere be, cimbora, nézz szét! Kinn hideg van, a pitvarban kellemes meleg. Befűtöttek. Petrikovicsék mindig csak éjszakára rakták meg a búbost. Nappal ki kellett húzni a maradék meleggel meg azzal, amit a kis katlan, a kutka lángja adott, míg a bográcsban megfőtt az étel. Nincs már kutka. A szabadkémény lepadlásolva. Helyette van sparhelt. Így ez már nem is pitvar, hanem valódi konyha. Petrikovicsnak fájdalmas látni ezt a fejlődést. Leszegi fejét. Nekik még pelyvás agyagból tapasztott padlójuk volt, most mintás cementlapokon állnak. A helyiség közepén asztal, négy szék, vizeslóca, falitéka és egy dikó. Ezt mind Petrikovics Pál készítette. Az idősebb. S a fia közben figyelt. Hogy majd ő is tudjon készíteni. De az új helyen nincs kedve fúrni, faragni. – Egy kupicával? – kérdi a házigazda, és a tékáról leveszi a pálinkásüveget. – Köszönöm, nem. De azért isznak. A vendégnek nem esik jól az ital. Az utcára néző első szobának („első ház” a tirpákok nyelvén) is a régi a bútorzata: ágyak, komódok. Viszont a mostani lakók képeket aggattak a falra. Ezek nem retusált családi fényképek, hanem csendéletek. Vásáriasan rikítóak. A kemence padkáján iromba macska nyújtózik. Petrikovicséké is lehetne, de ők Cirmit magukkal vitték. Igaz, az új házból megszökött. „Eljött volna ide, a Csallóközből? Á, az lehetetlen!” – hessegeti el Petrikovics Pali magától a gondolatot, de azért leguggol megvizsgálni a jószágot. Az álmosan néz rá vissza. Nem tűnnek ismerősnek egymás számára. A konyha másik oldalából a kisszobába („kisház”) lépnek be. Itt minden új. Gyári furnérlemez bútorok a falaknál, azokon pedig festőhengerből származó virágdíszítés. És főleg új a két gyermek. Gyermek Petrikovicséknál, Pali felnőtté válása után, nem volt. A lányok illedelmesen bezárják a tankönyvet és felállnak köszönni. – Ő Erzsike – mutatja be a közelebb lévőt Faragó. – Varrónőnek készül. Júniusban fejezi be a szakmai iskolát. Ő pedig Terike. Cukrásztanuló. Már most is nagyon ügyesen süt, főz. A fiatalok toporogni kezdenek. Engedélyt kérnek leülni. – A feleséged… ő mutatta neki… hogy kell? – kérdi kábultan Petrikovics. – Igen. Ő most nincs itthon. A nénjéhez ment tésztát gyúrni. Eladásra. – Azt mi is csináltuk. – Te is gyúrtál levestésztát? – Igen. Tessék? Nem. Csak az anyám. – Van családod? – Apámmal és anyámmal éltünk itt. Ők döntöttek úgy, hogy feliratkozunk a lakosságcserés listára. Mert kevés volt a földünk. Öt hold. Ott többet ígértek. Meg Magyarországon minden… Sötéten látták a dolgokat itthon. Az ország a háborút elvesztette. Lehet, az oroszokhoz csatolnak minket. Viszont Szlovákia győztes. Ott jobb világ lesz. Szédítették a fejüket a szlovák papok meg a szlovák kommunisták. Hát elmentünk. Egy reggel jöttek értünk szekérrel. Még csomagolni sem tudtunk. Négy napig vitt a vonat. – Hova kerültetek? – Mártonfalvára. – Házat kaptatok? – Kaptunk. A szemünk előtt verték ki belőle a volt tulajdonost meg a családját. – Jó házat? – Meglehetőst. Nagyot. – És földet? – Tíz holdat. – Akkor bejött a számítás! – és Faragó Bandi erőltetett nevetéssel megveregeti a másik vállát. – A szüleim egy éven belül meghaltak. Elvitte őket a honvágy. Faragó megrendül. Némán kinyitja a házajtót. De nem tudja, mutassa-e tovább a portát. Inkább kérdez: – És feleség? – Negyvenben bevonultam. Front. Aztán két év fogság. Mire hazajöttem, elromlottak a lányok. Akire számítottam, az… – No, igen. – Ez jó szőlő, nem szabad kivágni – mutat Petrikovics Pali a tornácra és a sarkában lévő filagóriára felfutó barna vesszőkre. – Nem fogom. – Ló van? – Van. Benéznek az istállóba. Derék kancát talál ott a régi gazda. A tirpákoknak mindenes nóniuszaik voltak. Ezt a fajtát nem ismeri. Az istálló mögött magtár és pelyvás szín. Mindkettő dugig tömve. „Mennyi szántóföldet szermányoltak vajon? A miénket is ők kapták meg?” De nem meri megkérdezni, mert ha igen lenne a válasz, fél, hogy a másik torkának ugrana. Megnézik még a gyümölcsöskertet, a krumplis- és répásvermeket, a kocsiszínt (új szekér van benne) és a tengerigórét. Petrikovicsnak nem lehet panasza az új tulajdonosra. Az első udvar közepén megállnak. A régi tulajdonosnak annyi mondanivalója lenne még! Olyan sok, hogy nem érdemes elkezdeni. Búcsúzni kell inkább. De Faragó úgy dönt, jár még nekik egy kis pálinka. – Szóval Mártonfalvára kerültetek – mondja töltés közben a házigazda. – Az utcabeliek magyarok vagy szlovákok? – Főleg szlovákok. – Akkor biztosan jól kijöttök velük. – Kivel így, kivel úgy. Miért jönnénk ki olyan jól velük? – Hát mert ti is afféle nép vagytok. – Mi tirpákok vagyunk, nem szlovákok! Mindig is a magyarokhoz húztunk. Csak ’46-ban zavarodtak össze a dolgok. – Értem. Minket meg elűztek a Csallóközből, Szeretkövesdről. Olyan házunk volt, mint ez. De annak téglából volt az ámbitusa. Petrikovics töpreng, dicsekvés vagy mentegetőzés-e ez. – És a föld? Ott? És itt? – Ott tizenkét hold. Itt most hét van. Kevés. De bejárok dolgozni a dohánygyárba. Meg szántok, vetek másoknak. Van szerszámom, lovam. Megfizetik. Soknak már nyűg a föld. – A föld soha nem lehet nyűg! Vagyis az, de… kell! – Kolhoz lesz nálatok? – A prágai kommunisták nagyon reklámozzák, de azt ígérik, nem lesz kötelező belépni. És támogatják majd a magángazdálkodókat is. – Az itteniek is azt mondják. Majd meglátjuk! Elfogy az üveg szilvórium. Kerül újabb. A délután érkezik, az asszony még nem. Faragó kiengedheti a hangját. A spicces emberek barátkoznak vagy verekednek. Faragó a bűntudata miatt barátkozik, Petrikovics pedig azért, mert az árvának minden jó szót el kell fogadnia. A barátkozás legfőbb bázisa az egész világon ugyanaz: közösen szidni a rendszert. (És a jelenlegi rezsimmel – itthon MDP, odaát KSČ – sokan elégedetlenek. Még a kommunisták egy része is, csak azok szerint a korábbi rendszer még sokkal rosszabb volt.) Aztán Petrikovics elmeséli, hogy fogták kölyökkorában a kárászt, a keszeget, hogy csapdázták húsáért a nyulat, a fácánt, a kisebb madarakat meg a tolláért vagy kalitkába. Faragó is horgászott, csapdázott, fosztott fészket. De ő más szavakkal adja elő. Az azonos, mégis más magyar nyelv különös dolog. Elérzékenyíti a mesélőt. Főleg, ha már ivott. Dúdolni kezdenek. Az immár nyárligeti Faragó magyar csallóközit: „Öreganyám tanított, lába közé szorított / Engem úgy vakargatott, mint egy koszos malacot…” Az immár csallóközi Petrikovics tirpákmagyar nyárligetit: „Sárga uborkának zeleni list má / Ennek a kislánynak frajera nyemá…” És közösen a mindenütt ismert nótát: „Fáj a szívem, édesanyám, éjjel nappal gondolok a babámra / messze van a nyárligeti kaszárnya…” Csettintgetnek az ujjaikkal, összeölelkeznek. Ekkor jön be az asszony. Bár szerényen megül a sarokban, itt az idő az asztalbontásra. – Fáj nagyon, testvérem? – kérdi Faragó Bandi a kapu előtt még egy utolsó cigarettát elszívva. Petrikovics Pali a világítóan fehér házra néz, aztán az első udvarra, a „zöldudvarra”, aztán a második, majd a harmadik udvarra. – Furcsa, hogy már minden a másé. Sosem gondoltam volna. Fáj. Nem lehet elfelejteni. – Nem is kell. Én sem fogom sosem Szeretkövesdet. Mindig róla álmodom. – Én meg Nyárligetről. És Liskánybokorról. Meg persze a házról. Még be sem tudtunk rendesen csomagolni… – Cimbora, vigyél hát most magaddal valamit! Emlékbe. Petrikovics legyint. Aztán csendesen szívogat, lefelé fújja a füstöt. És sandán fölnéz. – Aztán mit vihetek? – Bármit. Vidd el a rámás tükröt! Ha bírod. És maradt itt tőletek hímzett kendő meg ágynemű. Mostuk, vasaltuk őket. – Bármit? – Amit csak akarsz. – Hadd vigyem magammal az egyik lányodat! – Jól van, persze… Micsodaaa?! Faragó hátrébb lép, hogy jobban lássa a másik arcát, de azon nincs nyoma az évődésnek. Sőt megismétli a kérést. És hozzá­teszi: – Természetesen feleségül veszem. Isten és ember előtt. Lehet katolikus a szertartás, ha ti azok vagytok. – No, de… meghibbantál? – Nem viccelek. Mindkét lány tetszik nekem. – Gyerekek. A nagyobb is még csak tizenhat éves. – Ilyen korban már nem egy lánynak bekötik a fejét. – Fiatal. Mondom: fiatal! – De fejlett! Az apa megütközik ezen a szón. Ami pedig igaz. De hogy női testnek, bujálkodáshoz való eszköznek tekinthetik a lányát, az megengedhetetlen. – Erzsikének van udvarlója. Idővel talán jó lesz kérőnek is. Ha kitartanak. Szeretik egymást. – Lárifári! A lány ahhoz megy, akit a szülő kijelöl neki. Nekünk kell megegyeznünk. Van tíz hold szántóm. Holdanként húsz aranykorona! Két lovam, ekém, boronám. – Nem úgy van az már! Legalábbis nálunk nem – mondja halkan, kiábrándultan és mégis fenyegetőn a házigazda. Bezárja a kaput. És kézbe veszi azt a rudat, amivel ki szokták azt támasztani. Petrikovics Pali felfogja, hogy egyetlen pillanat alatt minden a visszájára fordulhat. És a kutya is megérzi ezt, mert csaholni kezd rá. Bár az állat a kerítés túlsó oldalán van, megretten a férfi. Kalapjához emeli ujját, és távozik. Nem néz vissza. Még a nyárligeti országúthoz érve sem. Azután pedig mert nem is látná a házat.
Szerző