A pánik forgatókönyvei

Világos, hogy járványok idején a pánik önjáró. Nem elég járványügyi logikát követni a védekezésben sem. Mi még az elején vagyunk, de itt is látszik már egy dupla-két és feles hullám. Az első hullámnak még vannak kíváncsiság-elemei. Azután a világ kicsit megy tovább. Az emberek életmódja még nem változott meg, bár már tudjuk, nálunk is megjelent a vírus. Ekkor még a város működik. Már megjelent a félelem, de az emberek még szégyellik az aggodalmukat. Azután hirtelen átbillen a történet. A félelemből rémület lesz. Bevezetik a különböző karatén-övezeteket a városban. A figyelem megmarad, de valahogy kialakul valamilyen új rend, és azt az emberek aszerint kezdenek élni.

Az európai rádiókban legalább két évtizede beépültek a műsorszerkezetbe a betelefonálós programok. Olcsók, hangulatokat közvetítenek, jól bánnak a népszerűségükkel. Aki bírja hallgatni az ilyesmit, az odafigyel rájuk. A magyar ellenzéki rádiózásnak kifejezetten alapja ez a rádiós kultúra. Persze sok szamárság, hozzá nem értés, ostobaság is hangot kap ilyenkor, de hát ez így része a magyar médiakultúrának. Hallgattam a minap, a koronavírus megjelenésének környékén is egy ilyen műsort, benne a betelefonáló amatőrök tanácsaival. A jó szándék vitathatatlan volt, a jelenség elrémítő. Valószínűleg egy kezdődő pánikban az ilyen programok generálják a rettegést. Sok mindent kell és lehet ilyen esetekben tenni, de ami igen egyszerű, a betelefonálós műsorokat ideiglenesen azonnal le lehetne állítani.

A múlt héten Kárpátalján azonban kitört az igazi pánik. Ukrajnában már napokkal korábban a szó szoros értelmében milliók beszéltek arról, hogy a Kínából hazakerülő ukránokat (nem külföldieket, hanem a fertőzöttnek még nem minősülő saját polgáraikat) a kormány nem biztosítja. Végül amikor mégis valamilyen karanténba szállították őket, az embereket az Isten adta nép nem engedte tovább, helybeliek tömege a buszokat megtámadta, az ajtókat, ablakokat kövekkel betörte. Láttam a lyukakat fémajtókon, ott nem kavicsdobálás folyt. Aztán megjelentek a hírek arról, hogy a járvány már Olaszországban van, és onnan hamarosan eléri Ukrajnát is. Nyilvánvalóan Magyarországon keresztül. Itthon még nem is figyeltünk igazán, de Kárpátalján, a határon már bevezették a legszigorúbb ellenőrzést. Másnap máris kórházba szállítottak egy beteget, aki állítólag Magyarországon érintkezett egy kínaival. Február végén indult volna a síszezon a Kárpátokban. Ki megy most a helybeliek közül a hegyekbe?

Politikai vádak már a középkori pestisjárványok idején is megfogalmazódtak. Ma egyelőre a magyar politikai hidegháború is mintha csendesedne. Lehet, hogy az ilyen különleges helyzetek a másik oldalt hivatásszerűen átkozókat is legalább egy időre megfegyelmezik. De a hivatalos Kína-ellenesség az első pillanattól fogva létezett. Még január végén egy kaliforniai kínai disszidens cikke járta be a fél világot, azt hirdetve, hogy „a koronavírus a kínai autokrácia betegsége”. Most már ezen túl vagyunk, inkább a karanténok brutalitásáról szólnak a cikkek. Azt nem tudom, milyen kultúrákban milyen védekezés és szervezés működik. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a karantén nem orvosi védekezés, hanem politikai. És a hagyományai országonként különböznek.

A napokban került nyilvánosságra az a levél, amelyben a moszkvai kínai nagykövetség fordult a városi hatóságokhoz, hogy hagyjanak fel a kínaiak (kínai külsejűek?) fokozódó ellenőrzésével a közlekedésben és egyáltalán a városban, mégpedig oly módon, ahogy az „nem szokásos a világ egyetlen országában sem”. Állítólag arcfelismerési algoritmusokkal figyeltetik ugyanis a „ferdeszeműeket” a metróban.

Közben a járvány már ebben az állapotában is kihat a világgazdaságra. Persze nem a közép-európai turizmusról van elsősorban szó, a központi játékos ma a világkereskedelemben elsősorban Kína. Ott lassult a növekedés, de még mindig gyorsabb, mint bárhol Európában. De mert a világ sok része számára Kína az elsőrendű fogyasztó, és most Kína nem vásárol külfödön annyit, ami megroppanthat olyan különböző gazdasági térségeket is, mint Ausztrália, Afrika nagy része, szinte az egész Latin-Amerika és a Közel-Kelet. Ami ma van, az sokkal összetettebb, mint ahogy mondjuk húsz éve egy egyszerű, habár átfogó válságot elképzeltünk. Azt pedig egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy ha a nagy járványt itt megúsznánk is, hogyan változik az emberek utazási, vásárlási kedve, sőt élelmiszer-fogyasztása egy ilyen hangulatú világban.

Érkeznek tudósítások Közép-Kínából, sőt a pekingi hétköznapokból is. De már a mostani keretek is annyira felfoghatatlanok, hogy nehezen tudjuk elképzelni, mi ott hogyan is viselkednénk. Illetve mi az, ami egy olyan, akár ideiglenes helyzetben mégis változatlan maradna. Mindenesetre a kínai hatóságok azért az eseményeket forma szerint, vagyis közegészségügyileg és rendőrileg rendben tartják, és a sokmilliós nagyvárosok, úgy tűnik, működnek. Van közbiztonság, osztanak orvosságot, a boltokban van élelmiszer, s ha valaki valami fontosból kifogyott, akkor a hatóságok visznek neki. A világ részei már ma is össze vannak kapcsolva, Kínában még mindig sok a külföldi, sőt sokan még fényképeznek is, és ezek a felvételek megjelennek a nagy lapokban is. Persze, nemigen tudjuk, miként nyugtat, s egyáltalán meg tud-e nyugtatni közben a televízió.

A modellváltás attól függ, milyen gyorsan ér véget a járvány Közép-Kínában. Ha egy éven belül meglesz a vakcina, és közben ezt a társadalom-működtetési rendet valamilyen puha változatban, kijárási korlátozások nélkül, sikeresen fel lehet tartani, akkor valamiképpen a kínai modell tekintélye tovább nő.

A sokféle modellből összerakott modern világ koronavírus nélkül is keresi az új szabályzókat. Lehet, hogy a járvány után a szabadság és a szabadosság valamilyen kevert formái lesznek népszerűek. De elképzelhetőek az aktuális kínai szervezettség egyes változatai a mai kínai politikai rendszer nélkül is. Az új korszak rendjének formái a XVII.-XVIII. század óta különböző helyekről származtak, volt, ahol a hadseregből, volt, ahol a gyárkultúrából, máshol a kalózállamok szervezettségéből. Egy keveredett világban, ahol néhány évente új járványok várhatóak, miért ne egy emelt szintű járványügy kínálna általánosabb társadalomszervezési mintákat? A nagy európai lapokban nemcsak kínai nagyvárosok járványbeli fényképei láthatóak, hanem Milánóéi is, néhány héttel a vírus olasz megjelenése után. Meg lehet nézni a milánói pályaudvarokat, pillanatnyilag simán felcserélhetőek a kínaiakkal. Örökké persze egyik sem marad ilyen.

S itt vannak a részletek a külföldiek beszámolóiból. Pekingben az első héten eléggé véletlenszerűen változott sok minden. Központi döntéssel becsukták a turisztikai látványosságokat és a zsúfolt helyeket a parkokban, ez érthető. De sok más a helyi ötletekből következett. A logika nem volt bonyolult, minél kevesebben és minél rövidebb ideig maradjanak az utcán. De minden, amit az emberek az utcán vagy a parkokban majszolnak, maradjon, sőt változatlan áron. A levelezésekben pedig folyamatosan keringenek a jó tanácsok: például ne hordjanak gyapjúholmikat, mert ha nem is veszélyes, de ilyenkor nem egészséges. Az emberek maguktól már nem utaznak a metróban, s ha tudnak, otthon maradnak. De ellenőrzés nélkül használhatják a hálózatot, viszont van net-ellenőrzés a social médiában, s a potenciálisan pánikkeltő üzeneteket irtják, ritkítják. Egyes helyeken nem ajánlott naponta vásárolni, heti két engedélyt kapsz járkálni, ha problémád támad, segítenek. Persze mindez nem tart túl régen, ugyanakkor senki sem tudhatja, hogy mikor ér véget.

Január legvégén Vuhanban még csak hisztis nyugdíjasok hordtak szájmaszkot. A fiatalok is tudták, hogy viselni kellene, de nem akartak a becsinált öregekkel vegyülni. Két héttel később már arról kérdezte a taxis az utasait, ők maradnak-e. „Ma mindenki a pályaudvarra igyekszik” – magyarázta.

A szerző szociológus