Ahol a XIII. kerületi Pozsonyi út összefut az Újpest rakparttal áll egy benzinkút, a jobbján némi zölddel (értsd: úgy nagyjából egy tucat fával). Soha senki nem gondolt rá önálló térként, még kevésbé parkként – embert nemigen látni a fák alatt ténferegni. Akik mégis használják valamiképp, leginkább a mellette kanyargó járdáról figyelik, amint kutyáik gondos munkával hozzájárulnak a terület aknásításához. Benzinszaggal és -gőzzel átitatott, Budára panorámás, nevenincs liget volt sokáig, a figyelmet előle elhappoló Duna terasz átellenében. Aztán tavaly valamikor – ahogy a decemberi parkavatón Carmenza Jaramillo, Kolumbia magyarországi nagykövete fel is idézte – Vámos Miklós egy beszélgetésben felvetette, mi lenne, ha Budapesten lenne valahol egy Marquez-terecske, afféle mini Macondo (a Száz év magány képzeletbeli faluja), ahol legalább névleg legitimizálva volnának a csodák. A gondolat, úgy tűnik, nem hagyta nyugodni a kolumbiai követséget, mert a XIII. kerületi Önkormányzattal összefogva hamarosan meg is álmodták – miképpen José Arcadio Buendía Macondót – a park lehetséges helyét. Van mellette víz, magas házak, akár csak az álombeli Macondóban. „José Arcadio Buendía álmot látott azon az éjszakán: egy lármás város emelkedett körülötte tükörfalú házakkal. (…) Egy folyó partján építették fel, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött.” Miután kiírták egy táblára Macondo nevét, a másikra pedig, hogy Van Isten, José Arcadio javaslatára mandulafákat ültettek a főutcájára, mely hosszú életű lévén, no meg, mert sokszor az időjárási viszonyokra rácáfolva is kivirágzik, az állandóságot és a változó életet egyként szimbolizálja. Hogy a Marquez-park vérbeli mini Macondo legyen, a névadó ünnepségén egy – a közlemény szerint – magyar nemesítésű oszlopos mandulafácskát is ültettek a közepére, majd felavattak egy az eseményt megörökítő emléktáblát. Bár az avatóra az ötletgazda Vámos Miklóst „elfelejtették” ugyan meghívni, azért a szerepét a kezdeményezés létrejöttében többször és nyomatékosan kihangsúlyozták. Vámos nyomán, a Marquez meg én című regényéből tudjuk azt is, hogy a Nobel-díjas kolumbiai író nevét nem nagyon illik csak Márkezként (szigorúan á-val) emlegetni.
„Megtudtam az egyik vendégünktől – írja a műben –, aki filmeknek a szövegét fordítja, rajzfilmekét egy csomó nyelvből, hogy azt nem helyes mondani, hogy Márquez, ők ottan latin-amerikában (vagy naggyal kell?) sose mondanák, hanem vagy Gabriel, ha olyanba vagyunk vele, vagy García Márquez.” Így az utcatáblára is egész név kellett, hogy kerüljön. És alakult egy egész csinos tábla is, csak éppen „Van Isten”-felirat helyett a park rendeltetésszerű használatát taglalja ikonikus félreérthetetlenséggel. Bár Gabriel Garcia Marquez nagysága előtt nemzetünk egyként fejet hajt, a róla elnevezett, benzinkút melletti terecskén sem koccintani, sem egy jó szivart elszívni nem lehet a tiszteletére, és valamiért a focilabda is tiltólistás. A kutyusok viszont továbbra is szabadon végezhetik a dolgukat a mandulafácska és az emléktábla tövében. Egyedük a fehér foltosokkal érdemes vigyázni! Ha emlékeznek, A szerelemről és más démonokról című Marquez-klasszikusban egy ilyen fehér foltos veszett kutya harapja meg Sierva María bokáját, aki kicsivel később, a kisváros határán lévő Santa Clara-kolostorban, azaz az élve eltemetés épületében bele is hal a harapásba…
