Szüdi János: Az Idő rostájában

Publikálás dátuma
2020.03.08. 16:07

Fotó: Luisa Ricciarini/Leemage
Nincs talányosabb dolog az időnél. Nincs, hiszen nem létezik, mégis mindenütt jelen van. Nincs eleje és nincs vége, mégis osztható, darabolható. Lehet végtelen, és lehet kurta. Nincs súlya, mégis mérhető. Nincs illata, nincs szaga, mégis érzékelhető. Nincs teste, mégis tapintható, lába sincs, mégis eljő, sőt elrohan. Szárnya sincs, mégis elszáll. Keze sincs, de őröl. Szája sincs, de vannak fogai, vasból. Az időt meg lehet előzni, ki lehet használni, le lehet késni, el lehet szalasztani. Mi mindent tesz, tehet az idő: eljön, jelen van, elmúlik, ránk nehezedik, fojtogat, megrémít, nyomaszt, kikezd. Az idő lehet barát és lehet ellenség. Annyi bizonyos, idő nélkül nincs ember. Ember nélkül nincs idő. Az idő az ember maga.

Akik az idő felett állnak

Lehet-e időtlen az ember? Legyőzheti-e az időt bárki? Igenis, meg nem is. Az idő felett a közös emlékezet áll. Akinek sikerül bekerülnie oda, az felülemelkedett az időn, mindaddig, ameddig létezik a közös emlékezet. A család a közös emlékezet legkisebb egysége, amelyben megmaradhat az ősök emlékezete. Egyik nemzedékről átszállhat a következőre. Míg ez a kiváltság a múltban jellemzően az arisztokrácia előjoga volt, napjainkra közös kinccsé válhat mindenki élete fényképek, filmek, levelek, naplók, legendák, internetes bejegyzések formájában. Átlépheti a közös emlékezet családi körét, aki életével megszolgálta azt. Megszolgálta, mert létrehozott, megalkotott, föltalált, meglelt valamit, amely maradandó. Valamit, amelyről sok-sok idő eltelte után is reá gondolnak. Természetesen kell a szerencse is ahhoz, hogy legyőzze az időt valaki. Ez a szerencse kézzel fogható jelzés az idő forgatagában, amely összekapcsolja az alkotót az alkotással. Hány, de hány isteni szikra eredetéről nincs tudomásunk! Van egy másik ága is az örök emlékezetnek. Ide tartoznak mindazok, akik szörnyű tetteikkel lépték át az elmúlás kapuját. Ők szolgálnának örök tanulságul az utókornak, miképpen kerüljék el, ami egyszer már gyászba borította az akkor élőket. Az is kiérdemli az örökkévalóságot, aki emlékeztet és irányt mutat: mi történt, miért, s mi a teendő a végzet megismétlődésének elkerülésére.

A művészet hatalma

Az emberiségnek létezik egy csoportja, amelynek tagjai arra születtek, hogy befolyásolják más emberek életét. Különleges képességgel bírnak, amelynek birtokában érzékszerveik eltérően működnek, mint az átlagembereké. Értik amit látnak, hallanak, szagolnak, tapintanak, s képesek átalakítani, megformálni, visszaadni, ami megfogalmazódik lelkükben. A testet öltött gondolat hatással van azokra, akik érzékelik azt. A művészek képesek irányt szabni, terelgetni másokat. Nem véletlen, hogy az önmaga érdekeit szolgáló hatalom mindent megtesz a művészek lekenyerezéséért. A szabad művészet veszélyes az ilyen hatalomra. A szabad művészet tükröt mutat a hatalom gyakorlásáról, a hatalmat gyakorlókról. A szabad művészet, a szabad művész figyelmeztet, ha baj van. A hatalom, ha van mit takargatnia, nem szereti a szabad művészetet, ezért megteremti a saját arculatát, s hozzárendeli a kellékeket. A diktatúra a külsőségek álarcába takarózik. Parádék, bálok, sportesemények, egyenruhák, zászlók, kitüntetések, avatások, felszentelések, plakátok, híradók sulykolják a hatalom üzeneteit, fedik el a valóságot, gerjesztik a félelmet. Nincs ez másképpen hazánkban sem. Lelkes, kipirult arcú, könnyező szemű, tapstól pirosló kezű hallgatósággal zsúfolásig megtelt terem zászlórengetege előtt felállított pulpitusról üzent hazánk miniszterelnök-pártelnöke híveinek és ellenfeleinek: „Mi magyarok, jók vagyunk, nagyon jók vagyunk, soha ilyen jók nem voltunk, Európa jövője vagyunk. Én vagyok a világ megmentője. Jaj, a kételkedőknek. Az erő velem van.” Szavainak van foganatja. Találkozik a néplélekkel. Ezeréves magyarságunk kevélysége jogalap mindenre. Ezt hirdetik a külsőségek. A múltból visszacsempészett relikviák, giccsek. A jelen sekélyes produkciói. Ezt hirdeti a korona és a jogar a parlamenti vitrinben, a kivágott fák helyére lerakott komor, fekete kőburkolat a Parlament előtt, az önmagába roskadt Kossuth-kormány százmilliókért rekonstruáltatott, a csupasz kőrengeteg oldalára visszacsempészett szoborcsoportja, az országot az I. világháborúba beléptető, a vesztes háborút lezáró békeszerződésért felelős miniszterelnök, ugyancsak százmilliókért újraöntött és visszaállított bronzalakja. Nemcsak a múlt kétes művészi értékű alkotásai vonnak dicsfényt a magyar cézár homloka köré. Korunk alkotói közül sokan segítenek megteremteni, újraéleszteni az elvesztett nemzeti dicső múlt mítoszát, sokan segítenek elfedni a múlt szennyesét, sokan segítenek fenntartani a dicső jelen látszatát.

A hatalom fogságában

Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol a művészeti mecenatúra a hatalom kezében van. Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol az éjszaka leple alatt egy kiváló alkotás helyébe a hatalom igénytelenségét tükröző szülemény kerülhet. A művészet alakíthatja a közízlést, azonban nem igazodhat a közízléshez. Nem igazodhat, különösen egy olyan időben, amikor a kormánypropagandának álcázott pártpropaganda mindent elárasztó termékei képviselik a hivatalos ízlés-irányzatot. A miniszterelnök-pártelnök sokat tett azért, hogy a közízlést magához, a mélybe rántsa. A miniszterelnök-pártelnök szívesen alkalmaz nagy embereket tapétának. Jól mutatnak a színpadon a sztárok. Jól mutat a miniszterelnök-pártelnök a sztárok sorfala előtt. A nagy emberek, a sztárok szívesen sütkéreznek a hatalom fényében, remélve, hogy szolgálatuk viszonzásra talál. Nem véletlen, a hatalomtól kapott címeket, rangokat, elismeréseket, ösztöndíjakat mindig körüllengi a gyanakvás, hogy a kedvezményezett az adományozó iránti hűség alapján érdemelte azt ki. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja garancia a megélhetéshez. Nem garancia arra, hogy a kedvezményezett fennakad az idő rostáján. Nem garancia a Magyar Corvin-lánc, a Nemzet Művésze elismerés sem. „Kezében óriás rostával/ Áll az Idő és rostál egyre, (…) De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Ady Endre: Az Idő rostájában)
Szerző
Témák
idő

Időutazás - Kösz, Kata!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 14:55

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Orbán Viktor számára kormányzás és manipuláció szinonimák, hatalmon kell maradni, kijátszva az emberek félelmeit és irigységeit sok milliárdnyi közpénzből finanszírozott propagandával
"Legyen úgy, mint régen volt." (Orbán Viktor, 2020. 02. 16.) Szerettem a munkámat, sokat túlóráztam, de vettem könyveket, hogy "majd nyugdíjasként". Eljöttek a "majd" napok és végre elolvastam Simonffy András Kompország katonái című könyvét. Rémes esztendők, szenvedés, néphülyítés és persze óriási tét. Aztán vége, jött a reményteli újjáépítés, majd újabb rémes esztendők, szenvedés, néphülyítés. A szerző apja a hatvanas években a következőt írta: "Volt itt a nyolcas busz Erzsébet-hídi végállomásánál egy kis fenyő. Mindjárt ott, a melegedő mellett. Senki sem törődött vele. Ha arra jártam, elkértem a kannát a buszos hölgyektől, meglocsoltam a fát. Először röhögtek rajtam, aztán megszoktak. Azt a nagy kannát nyomták a kezembe, amivel a hűtővizet töltik a buszokba. Két hónap múlva már ott várt kikészítve. Mentem, locsoltam. Aztán egyszer azon kaptam az egyik buszvezetőt, hogy már ő locsolja a kis fenyőt. Előre köszönt. Aztán valaki kivágta, és karácsonyra hazavitte azt a fát. Attól kezdve csak álldogáltam ott, vártam a buszt." (501. o.) Ebben van egy bukolikus hangulat (a haszonlesővel együtt is), és aztán jött a reményteli rendszerváltás. Most megint nagyon déjà vu-m van.

Állandó izgalomban

Napokig lehetett hallani ellenzékiektől, milyen rémes volt az M1-es interjú Karácsony Gergely főpolgármesterrel. Szidják a riportert, pedig inkább köszönettel tartozunk Mészáros Katának, hogy megmutatta, milyen is lett a közszolgálati média. Ha a vendég nem a "miénk", akkor a riporter a kirakatperek ügyészeit idéző modort ölt magára. Egy hölgy meséli a váróteremben, hogy névnapjára lejött családja Pestről: "Tőlük mindig kapom a híreket". Szóba került Niedermüller Péter is. Úgy vettem ki szavaiból, hogy habár nem fideszes, ez neki sok volt. "Mi baja velünk keresztényekkel?" - kérdi barátnőjét. Láttam az eredeti interjút és mikor Niedermüller kimondta a "keresztény" szót, sejtettem mi jön. Én az "álkeresztény" szót használom, de Körömi Attila "pózkeresztény" szava még jobb. Habár világos, kikre gondolt Niedermüller, egyben könnyen félremagyarázható volt. Demonstrációt szerveztek irodájához, február 13-án már nyomozás is indult "uszítás" vádjával, egyházi személyek tiltakoztak. A CÖF a Vatikánhoz - a "demens vénember" pápához, ahogy a szervezet egyik vezére korábban nevezte (akkor lapítottak a püspökök) - fordult. Javaslom, hogy minden ellenzéki politikus vigyázzon, ne ajándékozza meg Orbánékat azzal, hogy olyat mond, ami kihasználható maga és/vagy pártja ellen. Egy írásában Vitányi Iván idézte Vámbéry Rusztemet a bolsevikokról: "Szép dolog ha az embernek feláll, de ha mindig feláll, az betegség", arra utalva ahogy Sztálinék állandó izgalomban tartották a lakosságot. Ezt Orbán jól eltanulta. Jön egy országos konzultáció, amivel fel lehet felkorbácsolni a kedélyeket a cigányok, a bíróság, az ügyvédek és a civilszervezetek ellen. Az októberi veszteségek után Orbán jónak lát egy újabb gyűlölethullámot támogatottsága érdekében. Úgy viselkedik, mint a kommunisták 1945 után, mikor vidéki párttitkárok szorgalmazták a központnál, hogy kellene egy kis zsidózás a Párt támogatottsága érdekében. Ez vezetett a miskolci vérvádhoz. (Lásd Pelle János: Az utolsó vérvádak című könyvét.) Az új konzultációval Orbán a népakaratra fog hivatkozni. Rákosi idejében gyári gyűlések, ahol elítélték a Nyugatot, kapták e szerepet. 

Orbán bázisa

A NAT munkatársai időutazási irodát nyitottak. Az ex-kormányfő, Boross Péter szerint a "magyar nemzeti ébredés" ügyét kell a központba helyezni a kulturális ügyekben. ("Ébredő Magyarok" megint?) A Magyar Hang írta, hogy az EMMI “tudatformáló táborokat” tervez fiataloknak, amire másfél milliárd van elkülönítve. A programokat a Magyarságkutató Intézet alakítja, így tudjuk, mivel fogják butítani a fiatalokat. Rákosi uralkodása idején Magyarországon jártam iskolába. Édesanyám figyelte, mi a lecke, és elmondta, hogy valójában hogy is volt, figyelmeztetve, hogy erről egy szót se a suliban. Barátaimat is így nevelték és kis konspirációk beavatottai lettünk. Az iskola nem készíti fel az embereket a kinti életre. Bemagolni verseket, uralkodók nevét, stb. teljesen értelmetlen. Az új NAT is ezt folytatja és tekintve a világban történő eseményeket, a technológiai fejlődést, az új kihívásokat, az alattvaló-képzés még inkább elítélendő. Évértékelő beszédében mondta Orbán, hogy "a következő több mint két év már a kormányzásról kell, hogy szóljon, és nem pedig a választásokról." Biztos, hogy van, aki ezt elhiszi neki, de nagyon másképp látjuk a kormányzás feladatait. Az egészségügy és oktatás fejlesztése, társadalmi béke és fejlődés teremtése, gazdasági eredmények elosztása (nem lenyúlása), felvilágosítás (nem butítás) és hasonlók tartoznak ide. De a miniszterelnök számára kormányzás és manipuláció szinonimák, hatalmon kell maradni, kijátszva az emberek félelmeit és irigységeit sok milliárdnyi közpénzből finanszírozott propagandával. "Személyes célom is a szegénység felszámolása", mondta. Ha összeadnánk mennyit loptak, pazaroltak, gyászba borulnánk. Meg kellene számolni, hogy ezekből a milliárdokból mit lehetett volna építeni, rendbe tenni. (Például 2010 óta 32 stadion épült 350 milliárd forintért, míg sok iskolának nincs tornaterme.) "Szombaton (február 22-én) már ötmilliárd a nyeremény!" mondta egy idős férfi ismerősének. "Istenem, azt se tudom, az mennyi", válaszolta a hölgy, "hidd el, Józsikám, nekem egy ötezres is jól jönne." Eszem ágában sincs gúnyolódni; az ember tudja mit kaphat 5 000 forintért, de 5 000 000 000-ba beleszédülünk. Sok fontos dolgot kellene megbeszélni; érzelmek kontra érvek és elemzések, szolgalelkűség, az igazodás-a-többséghez szindróma, az azonosságigény mint társadalmi kohézió, és egyéb hasonló jelenségek, melyeket Orbánék kihasználnak. És persze az embereknek nem véletlenül támadnak félelmeik. Egy hölgy mesélt a 81 éves Dóra néniről aki nyolc elemit végzett, egész életében gürizett, gyerekeket nevelt, unokákra vigyázott, és aki most fél, mi lesz ha lakásába, ahol özvegyként egyedül él, idegeneket telepítenek be. Ez nem butaság, ő emlékszik, mik történtek ebben az országban. Az 50-es években városi lakásokba költöztettek teljesen ismeretlen családokat anélkül, hogy a már ott lakókat megkérdezték volna. Ha a tanácsnál a lakás elég nagy volt és lakója "osztályidegen", akkor hajrá. Dóra néni ezért támogatja Orbán intézkedését és fél, hogy mi lesz, ha veszít 2022-ben. Roppant helytelen lenne őt butának nevezni. Nem mintha a törvény akadály lenne Orbán számára - lásd ahogy lenyúlták a magánnyugdíj pénzeket, és ahogy jogokat és törvényeket törölnek és gyártanak, ha kell, visszamenő hatállyal -, de most a Dóra nénik adják Orbán bázisát.

Apropó, ellenzék

Itt falun gyakran téma olyan ügy is, ami már a napi hírekben lecsengett. Sok ember fő, gyakran egyetlen hírforrása a rokonok, szomszédok, találkozás a zöldségesnél, vagy a rendelő váróterme. Kevesen olvasnak újságot, vagy ha igen, inkább bulvárt, és a beszélgetések a tervezett ebédről, a tegnap odaégett palacsintáról, a gyerek viselkedéséről - az anyós így meg úgy, fájós derék, süket szomszéd bömbölő rádiója, halálozások, a hús ára, családi konfliktusok - és hasonlókról szólnak. Néha beszélgetésekbe keveredem valami intézkedésről, de amikor részletekbe kezdenék, jön a legyintő reakció, hogy "én nem értek az ilyesmihez", meg "ez nekem bonyolult". Tanulságos volt számomra mikor egyszer azt mondtam egy úrnak, hogy Orbán hazudott. Erre szemembe nézett: "Miért hazudna nekem a miniszterelnök?" És látszott arcán, hogy egy személyes kapcsolatot feltételez. De záróban legyen egy jó kezdeményezési gondolat. Egy kellemes modorú férfi magyarázta ismerősének a rendelőben, hogy az ellenzéki önkormányzatoknak és pártoknak mozgalmat kellene indítaniuk. A nemzeti konzultáció időszakára színes szelektív hulladékgyűjtő kukákkal kellene kitelepülni a közterületekre (ahogy ezt aláírásgyűjtés esetén teszik) és arra kérni a tiltakozó polgárokat, hogy ide hozzák a konzultációs kérdőíveket. Meghatározott időközönként a kukák tartalmát összegyűjtve, becsomagolva visszajuttathatnák a miniszterelnöknek. Részemről csak annyit tennék ehhez, hogy ez jó alkalom lenne falujárásra is és a begyűjtött papírt odaadnám a szegényeknek téli tüzelésre. Apropó ellenzék, egy másik ügyben is figyelmet kérnék. Ellenzéki politikusokat gyakran sikerül a Hír TV riportereinek zavarba hozni azzal, hogy számon kérik rajtuk az összefogást a Jobbikkal. Nem kell magyarázkodni, hanem kimondani, hogy Churchill is összefogott Sztálinnal egy nagyobb veszély megoldása érdekében. (Lehet, hogy sokunknak inkább Hitler mint Sztálin, de gondoljanak arra, hogy Sztálin nem jött volna ide, ha Hitler nem megy oda.) Továbbá, az ellenzéki pártoknak fel kell ismerni, hogy egy Fidesz-KDNP jelölttel szemben csak egy ellenzéki indulhat eséllyel. Javaslom, hogy hagyják abba az ide-oda átigazolásokat. Harangozó Tamás szerint "értetlenség" van pártjában a kilépett két polgármester kapcsán, míg Kálmán Olga szerint a DK örömmel fogadta őket. A szavazókra nem gondolnak? "Ezek akarnak majd együtt kormányozni?! Elegem van az egészből" - mondta egy férfi a patikában, és szavaiból egyértelmű volt, hogy nem éppen fideszes. Az ilyen belviszályok erősen depolitizáló hatásúak; ezt Orbán jól tudja, nincs is náluk kibeszélés. Félre kell tenni minden belvitát, mert nekünk nem Orbán, hanem Magyarország az első.

Forgács Imre: Európa first!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 14:00

Úgy tűnik, Brüsszelnek több kampányszakértőre lenne szüksége. Donald Trump 2016-os ostoba, de sikert hozó választási jelszava (America first! - Amerika mindenekelőtt!) lengyel, magyar változatában is népszerű. Ráadásul neonáci körökben a koronavírushoz hasonló gyorsasággal terjed.
  Az Európai Uniót csak az mentheti meg a széteséstől, ha a – ma még meglévő – józan többség a nemzetmentő populisták megállításához elég erős lesz. Ehhez a választókat meg kell győzni arról, hogy a digitális gazdaság korában egyetlen tagállam sem képes egyedül helytállni a globális versenyben. Nem véletlen, hogy az idén a tőkés világ elitje Davosban – a klímaválság mellett – az egészségügy jövőjéről és a nemzetközi összefogás szükségességéről is tanácskozott. Más kérdés, hogy a kizárólag a versenyképességre koncentráló neoliberális gazdasági modellel a sokasodó világproblémák aligha oldhatók meg. Európa újabb történelmi válaszúthoz érkezett. A befektetőket egyáltalán nem érdekli a nemzetállamok dicsőséges múltja. A globális GDP meghatározó részét ma már 29 – az országhatárokon átnyúló – ún. megarégió állítja elő. Ebben az „exkluzív klubban” csak egyetlen európai nagytérség szerepel előkelő helyen. Amszterdam, Brüsszel, München és Párizs együtt alkotják azt a gazdasági erőközpontot, ami a legnagyobbakhoz mérhető. A felelős európai politikusoknak emellett olyan sorskérdésekkel is foglalkozniuk kell, mint a klímakatasztrófa vagy az egyre drámaibbá váló jövedelemkülönbségek. Ma már látható, hogy a digitális anarchia a demokratikus választások eddig ismert rendjét és az európai civilizációt is alapjaiban fenyegeti. A közösségi média közérdekből történő szabályozása azonban nemcsak papírmunka: az alkalmas jogi és technikai infrastruktúra kiépítése igen sokba, akár euró százmilliárdokba is kerülhet. Ehhez képest az Európai Tanács tagjai és a Bizottság vezetői késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy a tagállamok 2021-től nemzeti jövedelmük (GNI) 1, netán 1,1 százalékát fizessék be az uniós költségvetésbe. 

Davos ébredése

Jóllehet a Római Klub elemzői már 1972-ben figyelmeztettek arra, hogy a tőkés gazdasági modell ökológiailag nem fenntartható (A növekedés határai), jó ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre a davosi Világgazdasági Fórum résztvevői is rájöjjenek. Idei jelentésükben apokaliptikus víziót tártak a közvélemény elé, amikor – szakértői vélemények alapján – rangsorolták a bolygónkat fenyegető veszélyeket. A davosi éves jelentés először állította középpontjába az ökológiai- és klímaválságot. Látható, hogy már a csúcsmenedzserek szerint sem csak a liberálisok által keltett „ökohisztiről” van szó. A felelőtlen környezetpusztítás a világ 200 legnagyobb vállalatának is veszteségforrás: a következő öt évben mintegy 1000 milliárd dollárnyi többletkiadással számolnak. A dokumentum számos egyéb súlyos problémára is felhívja a figyelmet. Várható, hogy a létfontosságú infrastruktúra elleni kibertámadások szaporodni fognak, miután ezen a területen nemzetközi szabályok egyáltalán nincsenek. Aggasztó mértékű az eladósodás, a globális gazdaság instabil és a nemzeti politikák egyre szélsőségesebbé válnak. A jövedelemkülönbségek az országok és egyes lakossági csoportok között folyamatosan nőnek, s már elérték a politikailag kezelhetetlen szintet. Az OECD adatai szerint immár a fejlett országokban is igen nagyok az eltérések, e kétes versenyben 2019-ben a korábbi rekordok is megdőltek. Azt a davosi elemzők már nem teszik hozzá, hogy a Brexit, a trumpizmus és a szélsőjobb erősödése e gazdasági bajok természetes következménye. A papír sok mindent elvisel. Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum ügyvezető igazgatója megoldásként a „szolidáris kapitalizmus” (stakeholder capitalism) modelljét javasolta a résztvevőknek. A Project Syndicate által közölt írásában olyan „stratégiai célok” olvashatók, mint a tisztességes adózás, a zéró tolerancia a korrupcióval szemben és az egyenlő versenyfeltételek biztosítása, különös tekintettel a platformgazdaságra. E gyermeteg javaslat ellenére se legyünk türelmetlenek! Talán jó irányba tett lépés, hogy a davosi fórum nagyszínpadán – a globális felmelegedés tényét tagadó Donald Trump mellett – Greta Thunberg is felléphetett.

Megarégió vagy nemzetállam

A populisták egyik legnagyobb hazugsága, hogy a nemzetállami érdekek ellentétesek az integrációs célokkal. A XX. század gazdaságtörténete éppen azt bizonyítja, hogy azok a térségek váltak igazán sikeressé, ahol a piacgazdasági szereplők, a közigazgatás és a civil szféra képviselői együtt keresték a kölcsönösen előnyös együttműködés kereteit. Így vált a világ legnagyobb megarégiójává az Egyesült Államok keleti partvidéke (Boston, New York, Washington) vagy a Szilícium-völgy, San Francisco és San Jose környéke. Közismert, hogy az Apple, a Google és a többiek innen indultak el világhódító útjukra. Ma – többek között – az a probléma, hogy az IT-óriások tevékenysége a nemzetállamok szintjén technikailag sem szabályozható: az Európai Uniónak talán még van némi esélye. A világgazdaság és a világkereskedelem gyökeresen megváltozott, új dimenzióit az ún. termelési, illetve értékláncok (global value chain) jelensége is jól jelzi. Az elnevezés arra utal, hogy a multinacionális vállalatbirodalmak termelésüket, értékesítésüket és a kapcsolódó szolgáltatásokat oda telepítik, ahol az a költségek szempontjából a legkedvezőbb (értsd: legolcsóbb). Szélsőséges, de létező példával élve: az európai egységes piac szigorú jogszabályait követő bútorgyártók soha nem lesznek versenyképesek egy olyan „multi” távol-keleti telephelyével, ahol a nyersanyagot az esőerdők illegális irtásából nyerik, és az összeszerelő munkát gyermekek végzik. A termelés és a szolgáltatások nemzetközivé válása persze nemcsak a mohóságról szól, a technológiai fejlődésnek is elkerülhetetlen következménye. A globalizáció motorját – többek között – a szabványok „láthatatlan joga” jelenti. A populisták nemzeti retorikája csak üres fecsegés, amikor például az elektrotechnikai termékekre vonatkozó normák 78 százaléka már nemzetközi (európai) szabvány, ami minden piacra lépő számára egyformán kötelező. A Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézetének egyik műhelytanulmánya arra is felhívja a figyelmet, hogy a világ exportjának 80 százaléka már a globális értékláncokat működtető multinacionális vállalatokhoz kapcsolódik. Mindez azt is felveti, hogy az EU hagyományos kereskedelmi politikáját, a teljes joganyaggal együtt újra át kellene tekinteni. Ehhez képest szinte apróság, hogy 2020-ban a kereskedelmi háborúval is kampányoló amerikai elnök második ciklusára hasznos lenne időben felkészülni.

Az EU válaszúton

Ha a davosiak és a kutatók egymást erősítő diagnózisa igaz, akkor sürgős cselekvésre lenne szükség. 2019-ben a választók többsége az egységesülő Európára szavazott és megakadályozta, hogy a szélsőjobboldal hazug jelszavakkal átvegye a hatalmat. Ez a csendes többség joggal várja el a határozottabb fellépést a populisták ellen, valamint azt is, hogy a vezetők felnőjenek a feladatokhoz és ne csupán pártpolitikusok legyenek. Az alapintézmények közül talán az Európai Tanács szorul leginkább reformra. Az Unió egészének lejáratását jelenti ugyanis, hogy az állam- és kormányfők a csúcstalálkozókon folyamatosan kampányolnak és kizárólag a hazai karzat közönségének játszanak. Megalázó Európa számára az a színjáték, ami költségvetési vita címén jelenleg zajlik. Egy pályakezdő pénzügyminisztériumi előadó már az első munkanapján megtanulja, hogy a költségvetés tervezésekor nem győzhet mindenki: nyertesek és vesztesek egyaránt lesznek. Ehhez képest piaci kofákhoz illő alkudozás folyik Brüsszelben, ráadásul néhány milliárd eurós összegekről, ami – a fenti globális folyamatok dimenzióival és tétjével összevetve – szinte nevetséges. Az Európai Bizottság szakértői közben ontják az értékes munkaanyagokat, de ezek sorsa továbbra is a nagypolitikán múlik. Az adófizetők pénzét védő jogállami rendelettervezet például már 2018-ban elkészült. Charles Michel, az Európai Tanács új elnöke viszont azzal kíván a „kohézió barátainak” kedvében járni, hogy az eredeti javaslat döntéshozatali eljárását különösebb indoklás nélkül szétveri. A populistákat bátorító gesztusokban amúgy sincs hiány: a Néppárt a Fidesz már-már bohózatba illő kizárási ügyét lassan egy éve még napirendre sem tűzi. Az „európai értékekről” sokat hallunk. A kevesebb szónoklat azonban több lenne, ha történne is valami. A CDU új vezetői esetleg bátrabbak lehetnének. Jelenleg ugyanis a magyar kormány által a német vállalatoknak nyújtott kedvezmények a magasztos jogállami elveknél fontosabbnak tűnnek. Az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselőiben mindenképpen bízhatunk: sok mandátumot szereztek a harmincas éveikben járó fiatalok. Jean Monnet, a nagy alapító rezignált, mégis optimista gondolata akár a közös programjuk is lehetne: „Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek az unión kívül nincs jövője.”
Szerző
Témák
Európa Davos