Előfizetés

Szavak és (bűn)tettek (Megjegyezések Simonka György politikai pályafutásához és büntetőperéhez)

Bod Tamás
Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:10

Fotó: Népszava
„Egyetértek Önnel a hatékonyabb lobbi erő szükségességében. (…) Az országon belül a fejlettségbeli különbségek szerintem sem csökkentek, dacára az unió szándékának és felzárkóztatásra nyújtott euróinak. Hiszem, hogy együttműködéssel és az új fejlesztési ciklus által biztosított lehetőségek kihasználásával Békés megye minden lakója nyertese lesz a következő időszaknak. Ennek első feltétele teljesült. A jelenlegi kormány képes volt szakítani a baloldali kormányok idején megtervezett forráselosztási módszerrel, amelynek gyakorlati alkalmazása tovább erősítette a hátrányos helyzetű térségek leszakadását. A következő feltétel teljesülése rajtunk áll. Ha képesek leszünk félretenni politikai nézetkülönbségeinket, és egymás gáncsolása helyett összefogva, közösen koncepciót alkotni és dolgozni, úgy meggyőződésem, hogy Békés megye 2020-ig olyan hellyé válik, ahonnan egyetlen fiatal sem vágyik el, sokkal inkább itt, a szülőföldünkön kíván gyökeret verni és családot alapítani. A következő évek munkájának célkeresztjében mindannyiunknak ez kell, álljon. Nemcsak feladatunk, hanem történelmi felelősségünk is ez. Annál is inkább, mert a jelenlegi 12 ezer milliárd forint fejlesztési forrásra akár úgy is tekinthetünk, mint az utolsó ilyen jellegű és nagyságrendű esélyünkre. Csak jómagam a kollégáimmal nem lehetünk olyan eredményesek, mintha mindannyian összefogva, egy cél érdekében dolgozunk a következő években. Arra kérem ezért Önt és ellenzéki párttársait, hogy konstruktív együttműködéssel segítsék munkánkat, hogy ezt a jövőképet közös erővel megvalósíthassuk” – írta 2016. január 13-án nekem címzett nyílt levelében Simonka György dél-békési fideszes országgyűlési képviselő. A hatalma csúcsán lévő Simonka ekkor kritikáimra és támadásaimra reagált. Már ekkor felsejlő viselt dolgait és hűbéri rendszert kiépítő szándékait bíráltam az Együtt Békés megyei politikusaként. Ugyanennek az évnek a végén, 2016 második felében már egészen más hangot ütött meg velem szemben Simonka, miután fedezetelvonás alapos gyanúja miatt büntetőfeljelentést tettem ellene a Legfőbb Ügyészségen. Ezt írta: „Az a demokráciával való visszaélés, ha valakik mondvacsinált indokkal jelentenek fel másokat heti szinten.” Majd úgy fogalmazott, „hetente jelentik fel valami butasággal, majd az illetékesek megvizsgálják és pár hónap múlva megint kiderül, hogy alaptalannak bizonyult a feljelentés, és megszüntetik a vizsgálatot.” Hozzátette: „Most is éppen hasonló történik. A hivatásos feljelentő, Bod Tamás, az Együtt Békés megyei elnöke a legutolsó feljelentésére kapott egy válaszlevelet, hogy elutasítják beadványát. (…) A napnál is világosabb, hogy ezt az egészet csak azért csinálják, hogy újra felmelegítsék az általuk kezdeményezett és kreált hazug ügyet. Persze egyértelmű, hogy mindennek a háttérében politikai és gazdasági érdekek állnak. (…) Ők csak akkor érzik jól magukat, ha mindenkinél többet vihetnek el a közösből. Miközben a demokráciában bárki bárkit feljelenthet. (…) mindezt a politikai lejáratásom érdekében” – fejtette ki a fideszes parlamenti képviselő. Mint fogalmazott, ebben a helyzetben ő sem tehet mást, minthogy feljelentést tesz rágalmazásért és hamis vádért. „Persze senki se szereti, ha folyamatosan támadják, főleg, ha a családját sem kímélik, de a rengeteg visszajelzés és biztatás, amely a körzetemből érkezik – hogy tartsak ki, mert szükség van a munkámra, és szükség van arra, hogy kiharcoljam a mezőkovácsházi és orosházi járásnak járó pénzeket még akkor is, ha az ellenérdekeltek mindent megragadnak annak érdekében, hogy ezt megakadályozzák –, megerősít. Ezért mindenféleképpen harcolni fogok, hiszen az itt élők ezt várják tőlem” – fogalmazott meglehetősen túlhevülten, vádaskodóan és vátesz-póztól sem mentesen 2016. november végén Simonka György.
* Máig érvényesen nem kevesebbet állított Simonka György négy évvel ezelőtt nyílt levelében, hogy kollégáival és maga mögött a kormánnyal olyan hellyé teszi Békés megyét, hogy „minden lakója nyertese lesz” a következő időszaknak. Ehhez hozzátette: négy év múltán, „2020-ig olyan hellyé válik (Békés megye), ahonnan egyetlen fiatal sem vágyik el, sokkal inkább itt, a szülőföldünkön kíván gyökeret verni és családot alapítani". S mindehhez azt kérte, hogy „tegyük félre politikai nézetkülönbségeinket.” Ez mind – a legkedvezőbb forgatókönyv esetén is – egytől egyig megvalósíthatatlan fantazmagória. A Viharsarok, de tágabban az Alföld el- és lemaradásának sok, egymással szorosan összefüggő, ráadásul évszázadokra visszanyúló oka van. Ezeket a 30 évvel ezelőtt megtörtént rendszerváltás nem tompította, hanem felerősítette. A 2004-es európai uniós csatlakozás után több mint 15 évvel nemhogy nem tudunk beszélni a Viharsarok felzárkóztatásáról az ország fejlettebb részeihez, hanem azt sem sikerült megakadályozni, hogy az ország délkeleti csücskének leszakadása ne gyorsuljon tovább. Noha az előcsatlakozási alapokat is figyelembe véve az elmúlt két évtizedben ezermilliárd forintot (!) megközelítő uniós támogatási és fejlesztési forrás érkezett Békés megyébe. Az utóbbi tíz évben Dél-Békés leszakadása ijesztő mértékűvé vált. A térség, kis túlzással, katasztrófa és társadalmi depresszió sújtotta övezet, ahonnan menekülnek az emberek. A mögöttünk hagyott évtizedben ennek a térségnek a nagyokat mondó és a valósággal számot vetni nem tudó Simonka a kormánypárti parlamenti képviselője. Minden érzékelhető eredmény nélkül. Másrészt fontos különbségtétel: a térség felzárkóztatásáért lehet közösen dolgozni, lehet térségi érdeket együttesen képviselni. De a politikai nézetkülönbségeket nem lehet teljesen félretenni. A lehető legoptimálisabb helyzetben sem, mert ez a parlamentáris demokrácia legfőbb szabályainak mondana ellent. A „hivatásos feljelentő”, aki Simonka szerint volnék, életében egyetlen feljelentést tett. Igaz, azt ellene, és lassan négy éve. Ráadásul erre a feljelentésre a Központi Nyomozó Főügyészség azt válaszolta, mindezt egy már korábban költségvetési csalás gyanúja miatt megindított nyomozásához hozzákapcsolja a „szoros tárgyi és személyi összefüggés folytán”. A kapocs pedig a dél-békési országgyűlési képviselő volt! Ez óriási fordulatot jelentett 2016 végén, hiszen a sok tagadás és hallgatás után a legmagasabb vádhatósági szintről jött az információ, az addigi mismásolás helyett, hogy igenis nyomozás folyik Simonka ügyeiben, köreiben és környékén. Aligha kell több bizonyíték arra, hogy a feljelentés megalapozott volt, minthogy Simonka immár a vádlottak padján ül 32 társával egyetemben. Olyan súlyos bűncselekmény vádját pedig az elmúlt három évtizedben nem róttak magyar politikus terhére, mint tették ezt az ő esetében. Hogy mindezért miért nem került előzetes letartóztatásba, arra talán egyszer majd őszinte választ ad Polt Péter. Ahogy az is jellemző, hogy a parlamenti Fidesz-frakció e súlyos vádak ellenére a legenyhébb szankciót sem alkalmazta Simonka Györggyel szemben. Még annyit sem kért tőle, hogy addig, ameddig nem tisztázza magát, üljön ki a függetlenek közé, legalább a látszat kedvéért. De nézzük meg, mit csinált a térségi felzárkózást szavakban szívén viselő ember, másrészt a rágalmazás miatt ellenem feljelentést tevő és azt elvesztő Simonka valójában? Aki Facebook oldalán azt a jelmondatot szerepelteti hitvallásként: „mert BESZÉLNI mindenki tud… minden ígéret annyit ér, amennyit beváltanak belőle.” * Simonka arra utasította későbbi vádlott társait, hogy a „dokumentumokat kizárólag hordozható adathordozókra, pendrive-okra mentsék, valamint, hogy érzékeny, bűncselekményre utaló adatot se e-mailben, se telefonon ne közöljenek egymással. A lelepleződés elkerülése érdekében Simonka György a szervezet tagjaitól idővel elvárta, hogy a jogellenes cselekmények összehangolásához feltétlenül szükséges kommunikációt mobilhívások helyett a „Signal” alkalmazáson keresztül végezzék, egymással és vele is ezen tartsák a kapcsolatot, biztosítva ezzel azt, hogy megbeszéléseik leplezett eszközök alkalmazásával ne legyenek megfigyelhetők és rögzíthetők” – olvasni a Simonka és társai elleni vádiratban. S hogy képben legyünk: a „Signal” privát messenger alkalmazást a titkosszolgálatok fő ellenségeként azonosítja a szakma. „A készpénzben történt visszaosztások kapcsán Simonka György kerülte a közvetlen készpénzfelvételt, ehelyett a neki járó pénzt az érintett vállalkozók többnyire Simonkáné Gábor Marianna vádlottnak, vagy a Magyar Termés TÉSZ Kft. medgyesbodzási telephelyének irodájában dolgozó más alkalmazottnak kellett átadniuk” – fogalmaz ugyancsak a Központi Nyomozó Főügyészség által összeállított vádirat. „Miután Simonka György tudomást szerzett a cégek ellen indított NAV-eljárásokról és a jelen büntetőeljárás megindításáról, utasításai és iránymutatása alapján a szervezet közös védekezési stratégiát dolgozott ki. Az eljárások befolyásolásának ígéretével, anyagi előny kilátásba helyezésével, illetve esetenként kifizetésével, valamint nyomásgyakorlással több esetben is sikerrel törekedett arra, hogy az ő, és a szervezet többi, hozzá kötődő tagjának felelősségét nem érintő, illetve azt jelentősen csökkentő, valótlan tartalmú vallomások szülessenek. Ebbe a tevékenységbe beletartozott a védekezési stratégiában segítséget nyújtó ügyvédi csapat Simonka György által történő irányítása, a védelem megszervezése, a gyanúsítotti és több esetben a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek Simonka általi begyűjtése, a gyanúsítotti és tanúvallomások összehangolása, előre történő megbeszélése, egyes jogellenes ügyletekre vonatkozó fedőtörténetek kreálása, és annak utólagos szakértői véleményekkel és utólagosan elkészített, valótlan tartalmú dokumentumokkal való alátámasztása” – fogalmaz a vádhatóság. És tovább: a „Simonka György által irányított védekezési stratégia részét képezte továbbá – már 2012-től kezdődően, az egyre nyilvánvalóbban jogellenes ügyletek miatti hatósági eljárások megindulásától való félelem miatt – a bizonyítékok elrejtésének vagy megsemmisítésének megszervezése, e körben számítógépes merevlemezek fizikai megsemmisítésére, kézzel írt feljegyzések elégetésére, majd később, a büntetőeljárás megindulását követően, a házkutatásokkor meg nem talált bizonyítékok elrejtésére, megsemmisítésére adott utasítást. Simonka György a gyanúsítottakat és a tanúkat kihallgatásuk előtt felkészítette, valamint a NAV-eljárások hátrányos megállapításai következményeinek elkerülése érdekében jogszabály-módosítások kieszközlése érdekében tett – több esetben is eredményesen – erőfeszítéseket.” De szól a vádirat arról is, hogy a nagyobb volumenű ingatlan- és építési beruházások lehetőségének kimerülése miatt Simonka az eszközbeszerzések túlárazásában találta meg a kieső bevétel kompenzációját. A vád kifejti azt is, hogy „a Simonka György által létrehozott szervezeti struktúrában részt vevő vádlottakon kívül egyes részcselekmények elkövetésében más személyek is közreműködtek, akik tudtak arról, hogy jogellenes ügyletben vesznek részt, de nem voltak tisztában a szervezet egészének működésével, céljával és nem ismerték a szervezet felépítését és hierarchiáját sem.” Az ügyészség szerint a fideszes országgyűlési képviselővel kapcsolatba került gazdasági társaságok azon irányítói, akik most a vádlottak padján ülnek „már nem tartoztak Simonka szoros bizalmasainak, vagy lekötelezettjeinek körébe, őket Simonka György megvesztegetésük útján tette anyagilag érdekeltté abban, hogy adott beruházásokban közreműködjenek, ugyanakkor nem avatta be őket a szervezet működésébe, így ezen személyek nem integrálódtak a Simonka által létrehozott bűnszervezetbe.” „A bűnszervezet egyes tagjai, valamint a bűnszervezet tevékenységét támogatók, tevékenységükért Simonka György, mint a hálózat vezetője által meghatározott ellenszolgáltatásokban részesültek, amely ellenszolgáltatások személyenként változóak voltak. Így volt, aki egyes ügyletekhez köthetően százalékos részesedést, volt, aki havi fix juttatást, ingatlant vagy havi rendszeres jövedelmet kapott” – írja a Simonka-féle hálózat működésének lényegéről a Központi Nyomozó Főügyészség. Ha netán nápolyi vagy szicíliai áthallásokkal olvassuk a fentieket, az aligha a véletlen műve.
* És ne feledjük: Simonka ellen bűnszervezetben elkövetett, különösen jelentős vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette és más bűncselekmények miatt emelt vádat az ügyészség 2019 augusztusában. Mentelmi jogát korábban felfüggesztette az Országgyűlés. A vád lényege szerint Simonka György tevékenysége a zöldség-gyümölcs termelői csoportok és termelői szervezetek által igénybe vehető, az Európai Uniótól és a hazai költségvetésből származó támogatások jogellenes megszerzésére irányult. A termelői szervezetek ugyanis az elismerési tervben szereplő beruházásokhoz, eszközbeszerzésekhez az Európai Mezőgazdasági Garancia Alapból, valamint az uniós támogatáson túlmenően a tagállami költségvetésből is támogatásban részesülhettek. Mivel Simonka György tisztában volt azzal, hogy jelentős összegű pályázati források nyílnak meg, ezért 2009 végén elhatározta, hogy mások segítségével, azok cégeinek felhasználásával olyan személyi kört épít fel, melynek az volt a célja, hogy a beruházások megvalósítása során, a döntéshozókat megtévesztve, egymással összehangoltan, európai uniós, illetve a hazai költségvetésből származó, vissza nem térítendő támogatás igénybevételével jogtalan vagyoni haszonhoz jussanak. A felülárazott vállalkozói díj jó részét – általában 45 százalékot – kellett visszaszolgáltatni készpénzben Simonkának. Az eddig beszerzett adatok alapján a fideszes politikus rendelkezései szerint lebonyolított beruházások kapcsán okozott vagyoni hátrány meghaladja az 1 milliárd 400 millió forintot. A vádirat végén az ügyészség közli, hogy 2019. augusztusi határozatával a Társadalmi Megújulás Operatív Program (TÁMOP) és más EU-s programok keretében a Dél-Békés Mezőgazdasági Termelőiért Közhasznú Alapítvány és a Dél-békési Többcélú Kistérségi Társulás főpályázók és más cégek részvételével lebonyolított projektek kapcsán felmerült bűncselekmények esetében folytatott nyomozást az alapügytől elkülönítette. Így Simonkára újabb per, míg társaira, köztük feltehetően több polgármesterre és kistérségi vezetőre büntetőügy vár a brüsszeli források megcsapolása miatt. Az itt keletkezett vagyoni hátrány akár többszörösen is meghaladhatja a most folyó büntetőügy közel másfél milliárd forintját! A dél-békési fideszes képviselő így még évekig a vádlottak padján ülhet. Kérdés, mindez meddig tartható fenn törvényhozási státuszával, kormánypárti képviselőségével? S ez mennyire rombolja a T. Ház tekintélyét? * A szavak, amelyeket a politikai nézetkülönbségeket lebontó közös és hihetetlen gyors, de megvalósíthatatlan felzárkózást hirdető térségfejlesztő váteszi hevületében használt még 2016-ban, s azok a szavak, amelyekkel 2016 végén sértődötten utasította vissza a szerinte alantas támadásokat, így kerülnek szembe Simonkánál a vádiratban szereplő (bűn)tettekkel. A Központi Nyomozó Főügyészség egy klasszikus maffiaalakzatot írt le, és még csak a történet első fejezeténél tartunk, amikor a termelői és értékesítési szövetkezeteken keresztül folytak a csalások és pénzlenyúlások. A nagyobb falat még hátra van! „Ők csak akkor érzik jól magukat, ha mindenkinél többet vihetnek el a közösből” – vágta az ellenzék és az én szemembe 2016 végén, büntetőfeljelentésem után a fideszes honatya. Jelentem, ez sem igaz. Mi semmit, ő viszont nagyon sokat – ha már itt tartunk. Jelmondata szerint: „Mert BESZÉLNI mindenki tud… minden ígéret annyit ér, amennyit beváltanak belőle.” Tapasztalataim szerint beszélni egyáltalán nem mindenki tud, sőt! S hogy ő mit váltott be ígéreteiből, arról sokat elmond, hogy Dél-Békés – uralkodása utáni tíz évet követően – sajnos még inkább a béka feneke alatt van, mint előtte. Miközben az ígérethalmozó ott ül a vádlottak padján. A nemrégiben a Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő orosházi Korrupcióinfó fórumán felbukkanó, és a rendezvényt megzavaró Simonka elszabadult hajóagyúként viselkedik. Zavaros vádaskodásai és összeesküvés-elméletei, s ártatlanságát kényszeresen és imamalomszerűen ismételgető magatartása több mint kínosak. Frusztrációja pedig annak a jele, hogy mindenhatósága odavan, és már sajátjai sem bíznak benne. Ellenkezőleg, azt kérik számon rajta, mibe rántotta bele őket. Hiszen már ország-világ szégyenére ott ülnek a Fővárosi Törvényszék komor épületének tárgyalójában, a vádlottak padján. Aligha véletlen, hogy több vádlott egyezséget kötött az ügyészséggel. Dél-Békés egykori rettenthetetlen urának kilátásai egyre borúsabbak. Ám ezért csak magát és gátlástalanságát okolhatja. Miközben az önkritika egyáltalán nem az erőssége. Legyőzte őt a hübrisz, azaz az önhittség, az elbizakodottság. Bukása – amelyhez a tegnapi legfőbb támogatója, Orbán Viktor és a Fidesz is némán asszisztál – egyik legfőbb oka is ez. Simonka hattyúdala és ezzel együtt végjátéka már tegnapelőtt elkezdődött, még ha ezt ő nem is vette észre…

Kentaurbeszéd - Végel László: A politikai pluralizmus esélye kisebbségben

Végel László
Publikálás dátuma
2020.03.07. 12:00

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Sze / MTI
A vajdasági magyarok helyzetéről egyre több ellentmondásos hír jelenik meg a magyar sajtóban. A kormánylapok szerint soha nem volt jobb dolguk a magyaroknak, miközben a tények vajdasági magyarság soha nem látott tömeges elvándorlásáról árulkodnak. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy szakszerű közvélemény-kutatás nélkül beszélhetünk-e egy kisebbség jó vagy rossz közérzetéről, főleg akkor, ha még az életszínvonaláról sincsenek kimutatások? Miért lenne eddig soha nem látott „jó dolga”, ha csökken a magyar tagozatok és a magyar diákok száma? Az egyik állítás szerint a vajdasági magyarok óriási többsége a Fidesz híve, miközben a legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon a 180 ezer kettős állampolgárnak vagy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Ez sokkal alacsonyabb a magyarországi mutatóknál, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Tanács médiája és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bevallottan a Fidesz mellett agitált, s a magyarországi ellenzéki pártok de facto ki voltak zárva a választási kampányból. Nem állítom, hogy ez a Fidesz-ellenességről szólna, hiszen ugyanennyien voksolnak a szerbiai parlamenti és a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokon is. 

Hiányzó sokszínűség

Vajon a jó közérzetet táplálja-e, hogy a közösségben nincs politikai váltógazdaság? Az aktivisták a többpártrendszer bevezetésekor csirájában felismerték ennek kísértését, ezért az alapító okiratok nem pártról, hanem szövetségről szólnak, jelezve, hogy a nemzeti identitás védelmének keretén belül érvényre juthat a politikai sokszínűség. Ez azonban gyorsan feledésbe merült. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a pártosodás útján kettészakadt: egy „szövetségből” lett kettő: a VMDK és a VMSZ. A kettő közötti versengést a Szerbiai Szocialista Párt döntötte el. A kilencvenes években Milošević tartományi helytartója bejelentette, hogy a VMDK nem méltó a párbeszédre, csakis a VMSZ, minek utána Milošević pártja önkormányzati szinten koalícióra lépett a VMSZ-szel. Ezzel eldőlt a vajdasági magyar közösségen belüli párthegemónia dilemmája, a VMSZ komoly erőforrásokra tett szert, a VMDK pedig fokozatosan marginalizálódott. A politikai váltógazdaságot a párthasadások „pótolták”. A VMDK-án belül született meg az első hasadás, s a későbbiek folyamán ez folytatódott. Nem versengő politikai alapra épülő pártok születtek, hanem azonos alapokon az egyik (kisebbik) csoport kiszakadt, a közös alap azonban maradt. Ezen a ponton merül fel az örök kisebbségi kérdés, mármint az, hogy egy 250 000 lélekszámú közösség képes-e többpártrendszert működtetni. Az elmúlt 20 év arról szólt, hogy aligha. 2000 őszén Milošević bukása után a vajdasági magyar közéletben ugyan megnyílt a lehetőség a pártélet módosulására, ám erre nem került sor. A VMSZ felmondta Milošević pártjával a koalíciót és egyedüli kisebbségi pártként belépett a szerbiai ellenzéki hálózatba, Ma sincs magyarázat arra, hogy miért nem kapott meghívót az ellenzéki szövetségbe a másik kisebbségi párt, a VMDK is, amely nem kötött előzőleg koalíciót Milošević pártjával. Az új választásokon a hálózatban szereplő VMSZ szövetségi, tartományi és önkormányzati szinten megszerzett minden pozíciót, s elérte azt, hogy a Zoran Đinđić által szorgalmazott Magyar Nemzeti Tanácsot az elektorok, vagyis a köztisztséget viselő VMSZ-aktivisták válasszák meg, ne pedig a magyar választópolgárok. Ennek köszönhetően a VMSZ abszolút hegemóniára tett szert, ami minden jel szerint így is marad. Ha így haladunk, akkor hosszabb időt tölt a hatalomban, mint a Jugoszláv Kommunista Szövetség. A személyeskedő, vádaskodó, vagy az önimádó narratíva helyett célravezetőbb feltenni a kérdést: lehetséges-e hagyományos többpártrendszer a kisebbségben, s ha nem, akkor mivel lehetne biztosítani a kisebbségen belüli demokráciát, politikai sokszínűséget, azt a széles platformot, amely mozgósíthatja a választópolgárok többségét, ami a javuló közérzet egyik tanúbizonysága lenne? A Vajdaságban erre a legnagyobb esély 2000 után volt. Milošević bukása után felmerült a kérdés, hogy a többségi elvet kell-e bevezetni, vagy pedig egy sajátos kisebbségi konszenzuális demokrácia megteremtésére kell törekedni. Az utóbbi értelmiségi körökben sem nem került naprendre, jeles értelmiségiek garantálták a kisebbségi sokszínűséget a csonka-pártrendszerben, Az értelmiség nagy része aktívan vagy hallgatólagosan elfogadta a VMSZ monopóliumát biztosító pártosodási alternatívát. Ezt az állapotot a szocialisták és a liberálisok kormánykoalíciója a be nem avatkozás címén elfogadta, biztosította a VMSZ számára az anyaországi támogatások újraelosztásának monopóliumát. Az utána következő Fidesz-kormány a VMSZ-szel együtt átvállalta a szocialisták és a liberálisok örökséget, azzal a módosítással, hogy a közös érdekvédelmi alapot átültette a NER keretébe.

A NER örök

Azóta történtek újabb pártszakadások és módosulások, ám a közös NER-alap maradt. A pártban és annak holdudvarában, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) kulturális intézményeiben a NER megkérdőjelezhetetlen, azok számára is, akik a VMSZ egyik vagy másik konkrét lépésével vitába kerültek. A vajdasági MNT napi- és hetilapjaiban, folyóirataiban, kulturális intézményeiben, rendezvényeiben a NER megkérdőjelezhetetlen. A VMSZ továbbra is fölényesen megnyerte választásokat, amelyen az úgynevezett töredékpártok inkább jelképes szerepet játszottak, kisebb-nagyobb „botrányokra” legfeljebb a kinevezések vagy a leváltások, vagyis „káderügyek” miatt, nem pedig az elvi kérdések mentén került sor, mégpedig eléggé bizarr körülmények között. Ugyanaz a személy nem utasította el a többségi elvet, a monopolista pártakarat szabályai szerint történő kinevezését, leváltása után azonban fájlalta a demokrácia sárba tiprását: Vagyis nem került sor az alapok, a többségi demokrácia vastörvényeinek megkérdőjelezésére, azok közösek maradtak, amit az is bizonyít, hogy a jelenlegi nemzeti radikalizmussal szemben nem születtek konzervatív jobbközép, markáns baloldali vagy liberális pártok, civilszervezetek, vagy fórumok. A közös alap kérdése azonban árnyaltabb vizsgálatot követel. Az anyaországi elemzők sokszor nem, vagy kényszeredetten veszik tudomásul a kisebbségben a nemzeti identitás hatványozott szerepét. Ez az identitásképlet azonban különbözik a magyarországitól, nem ideológiai jellegű, hanem a mindennapi élet része, mivel a kisebbségi polgár naponta szembenéz identitásának komplexitásával, nem csupán a köz-, hanem a magánéletben is. Renan szavaival: naponta vizsgázik. Ezzel vívódik a családja történetében, mindennapi kommunikációjában, jövője tervezésében, munkahelye megválasztásában. Másképpen éli át, mint egy hajdúböszörményi. A különbség végigvonul a politikától az irodalomig. Nem várható el egy kisebbségi írótól, hogy ugyanúgy értelmezze identitását, mint egy budapesti, de ez fordítva is érvényes. Wass Albert kanonizálása pedig éppen ezt téveszti szem elől, nem szólva arról, hogy Wass regényeinek (nem politikájára utalok) radikális kilátástalansága, a tehetetlenség apoteózisát piedesztálra emelő világa nincs szinkronban a NER szellemével. 

A mélyszegénység határán

A nemzeti identitás hatványozott szerepe kiemelten fontos, ám tévedés lenne a kisebbségi polgár megítélését csak erre redukálni, hiszen egyfajta apokrif baloldali szociális érzékenység szintén a mindennapjainak diktátuma, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek etnikailag színezett kleptokapitalizmusa a többségi nemzetnek kedvezett. Az elszegényedő rétegek körében egyre gyakrabban ismerhető fel a szociális egyenlőtlenség elleni tiltakozás baloldali szótára, mivel kisebbségben (is) egyre nagyobbak a szociális különbségek, amit a hivatalos közbeszéd igyekszik a szőnyeg alá seperni. A legújabb szerbiai felmérések szerint a lakosság egynegyede a mélyszegénység határán él. Kétlem, hogy a vajdasági magyarok átlaga jobb lenne, tehát vagy 60 000 kisebbségi polgárról van szó, akinek - Illyés Gyula szavaival – nincs más, csak a magyarsága. Az alsóbb rétegek leszakadása nem ismeretlen jelenség, a két világháború között a nincstelen magyarság körében erős volt a baloldaliság, ezért az „urak pártjának” nevezett Magyar Párt nem tudta őket mozgósítani. Ugyanez volt tapasztalható az értelmiségiek HÍD-mozgalmában is. A jelen pillanatban is egyre nagyobbak a szociális különbségek. Néhány kivételezett nagyvállalkozó több millió eurós anyaországi támogatása jelzi a kisebbségi oligarchia kialakításának szándékát. Az elgondolás szerint majd ők alkalmazzák a kisebbségi munkaerőt, ez pedig a szülőföldön maradást szolgálja. Ma azonban nem a munkaerő-felesleg a gond, hanem a munkaerőhiány, főleg akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a szakmunkások és a diplomások távoznak, hanem a leszakadó, elszegényedő kisebbségi rétegek is, mert Nyugaton sokkal jobb munkafeltételek mellett, lényegesen nagyobb jövedelemre tesznek szert. Ha a többmilliós támogatás feltétele a nyugatihoz közelítő bérminimum lenne, akkor beszélhetnénk hiteles maradáspolitikáról. A közös alapból hiányoznak a hagyományos liberális értékek is. A liberalizmus közönséges szitokszó lett, holott az átlagpolgár mindennapjaiban rejtőzködik egy reflektálatlan liberalizmus, hiszen saját egyéni jogainak csorbítása során ismeri fel a kollektív jogok csorbítását. Mi több: miközben a kollektív jogokért harcol, személyesen nem él a biztosított jogokkal, a kétnyelvű személyi igazolvánnyal, az anyanyelvű bírósági tárgyalások követelésével, nem is csoda, hogy az utóbbiak száma csökken. Amíg egy képviselő a parlamentben nem magyarul szólal fel, annak ellenére, hogy létezik fordítószolgálat, addig az átlagpolgár óvatosan él a jogaival. Az „ideális magyarról” szóló narratíva, a homogén nemzeteszme térhódítása háttérbe szorítja a specifikus helyi identitástudatot, amelynek elsikkadása szintén az elvándorlást serkenti. Míg a hetvenes évek vendégmunkásai gyűjtötték a pénzt és a szülőföldön építkeztek, addig napjaikban áruba bocsájtják ingatlanjaikat. A főleg magyarlakta városkákban és falvakban az ingatlanok ára félelmetesen zuhan. ami arról szól, hogy az elvándorlók nem számítanak arra, hogy visszatérnek. Másrészt egyre többször hallható a panasz, hogy lenne törvényes lehetőség a magyar köztisztviselők alkalmazására, erre azonban nem kerül sor, mert a magyarok nem tudnak szerbül. Ez a - szerbiai társadalomra vonatkozó - integrációs vákuum is serkenti az elvándorlást, mivel az anyaországi pártba való túlzott becsatornázás folytán nem érzik többé hazájuknak Szerbiát.

„Vajon megváltozott-e a magyar nép?”

Csunderlik Péter
Publikálás dátuma
2020.03.01. 18:29
1945. Budapest, Szabadság híd, a pontonhíddal kiegészített hídroncs a Szent Gellért tér felől nézve
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
Hosszú interjút készített Csunderlik Péter Deák István amerikai magyar történésszel, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusával, az egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének korábbi igazgatójával. Deák István még mindig dolgozik, noha májusban 94 éves lesz, néhány éve egy remek, inspiráló összefoglalást írt a második világháború történetéről és utóéletéről. A teljes interjú csak az év végén jelenik meg a Múltunk folyóiratban, ám Csunderlik Péter az interjúalannyal egyeztetve kiválasztott egy részt a beszélgetésből a Szép Szó számára, amelyben Deák István az 1945-ös Budapest hangulatát írja le, de kitér a világháború alatti kollaboráció kérdésére is

Cs. P.: Az Európa próbatétele – Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháború alatt című, 2015-ben megjelent könyve alapvetően szembemegy a második világháború általában elfogadott elbeszélésével. A világháborúnak ugyanis kialakultak konszenzusos képzetei, amelyek minden egykori hadviselő félnek megfeleltek: az elfogadott „nagy-elbeszélés” az lett, hogy demokratikus hatalmak harcoltak fasiszta hatalmak ellen, ezen belül viszont a 60-as évekre kialakult egy „önfelmentő” elbeszélés – különösen Németországban –, amely szerint a német nép maga is a nácik „fogságába” került, nem felelős a háborúért, a náci vezetés viseli a felelősséget a bűnökért. A "nagy-elbeszélésen" belüli legprivilegizáltabb helyzetbe a lengyelek kerültek, akik teljes egészében a hitleri Németország áldozatának állíthatták be magukat. Azonban az 1990-es évek közepétől sok olyan munka jelent meg - említsük meg például Christopher Browning Átlagemberek című könyvét vagy Jan T. Gross munkáját a jedwabnei pogromról -, amelyek kihívják a fenti konszenzust. E munkákról többször írt a New York Review of Booksban – recenziói összegyűjtve is megjelentek a Hitler Európája című kötetben. Kifejezetten szereti az elfogadott elbeszélésekkel szembemenő értelmezéseket és megközelítéseket, és ezért ismertette a tabutörő munkákat, vagy kérés volt a folyóirat szerkesztői részéről, hogy ezekről írjon? D. I.: Erre senki sem kért engem, egyszerűen gyanakodni kezdtem a hivatalos elbeszélésekre. Mindig ugyanazokat az állításokat hallottam, épp ezért kezdtem kételkedni bennük. A háború alatti tapasztalataimnak is megvolt a maguk szerepe ebben: az emberek nem úgy gondolkoztak, egymás közt nem úgy beszéltek, ahogy a hivatalos fórumokon állították róluk. Ez a jelenség a felszabadulás pillanatától kezdve megismétlődött, csak éppen ellenkező előjellel. Ahogy felszabadult Budapest, már készen állt az új, hivatalos, úgynevezett demokratikus, antifasiszta, koalíciós álláspont, mely szerint a magyar népet eladdig elnyomtak, kizsákmányolták, egy bizonyos mértékig sikerrel félrevezették, de ennek most vége, győzni fog a józan ész és mindannyian együtt fogjuk építeni a szebb, igazságosabb jövőt. Január végén egy épen maradt pesti színházban tartottak egy nagygyűlést, ahova én is elmentem – Budán még harcok folytak – amikor is Ascher Oszkár németellenes forradalmi verseket szavalt és Major Tamás elmondta, hogy „nagyszerű hajnalra” ébredünk. Láthatólag a jelenlévők mind meg voltak hatva, én azonban úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben, mert azok, akikkel az utcán vagy az óvóhelyen, a pincében találkoztam, a felszabadított zsidók kivételével, egyáltalán nem örültek a szovjet felszabadításnak. Legfeljebb annak örültek, hogy vége az utcai harcoknak. Mindenki félt az oroszoktól, s őszintén szólva volt is erre okunk. A fennen hirdetett „új szovjet ember” nem a legelőnyösebben mutatkozott be. A hivatalos szólam, hogy a német megszállók elnyomták, kirabolták a magyar népet, és hogy a magyarok utálták németeket, egyszerűen nem volt igaz. A háború alatt a magyar hatóságok, a honvéd hadsereg, valamint civilek tömege, mint például a jól fizetett vendégmunkások Németországban vagy a hasonlóan jól kereső mérnökök és szakmunkások a németeknek dolgozó hazai hadiüzemekben, együttműködtek a németekkel. A háború alatt a megszállt szovjet területeken, elsősorban Ukrajnában, a németek és a magyarok együtt harcoltak a valódi és képzelt partizánok ellen, együtt raboltak ki és gyújtottak fel falvakat, s a magyar honvédség legalábbis segített az ukrajnai zsidók kiirtásában. Ha volt is bizonyos idegenkedés a magyarok és a németek között, mint ahogy az minden szövetségesekből álló hadseregben megtörténik, együtt küzdöttek és együtt vesztették el a háborút. Az átlag magyar polgár, munkás és paraszt általában kedvelte a „civilizált” németeket, akiknek legfőbb ellenzői leginkább az arisztokraták, értelmiségiek és demokratikus hajlamú politikusok közül kerültek ki. A zsidók természetesen rettegtek a náciktól, de mert köztük erős volt a német kultúra hatása és mert hagyományosan bíztak a tanult és fegyelmezett németekben, sokan a zsidók közül igyekeztek a német üldözőikben is emberi tisztességet felfedezni. A háborút követően nem egy zsidó túlélő és volt munkaszolgálatos állította, hogy német tisztek időnként megelégelték a magyar keretlegények durvaságát és kegyetlenségét, és közbeléptek. A Magyarországon legújabban elterjedt történet, hogy 1945 januárjában Gerhard Schmidhuber német tábornok élete kockáztatásával megakadályozta, hogy a nyilasok felrobbantsák a pesti Nagy Gettót, nem más mint legenda. Valójában semmi bizonyítéka annak, hogy a nyilasok ilyesfélét terveztek, hogy Schmidhuber közbelépett, és egyáltalán, hogy a még aktív nyilaskeresztes bandák képesek lettek volna egy városrészt felrobbantani. 
Deák István történész
Fotó: Wikipedia
A magyar holokauszt aránylagos „sikere” (kb. 600 000 zsidó halott, az akkori Magyarországon élő, zsidónak számító egyének kétharmada) nagy mértékben annak tulajdonítható, hogy mind a zsidók, mind a náciellenes nem zsidók jó része bízott Horthy Miklósban. És mert oly sokan a haza, és specifikusan a magyar zsidóság védőjét látták a Kormányzóban, ezért az aktív náciellenes ellenállók száma és aránya sokkal kisebb volt Magyarországon, mint például a náci szövetséges, fasiszta Olaszországban. Fegyveres ellenállás hazánkban gyakorlatilag nem létezett, nem úgy, mint például a hivatalosan is nemzetiszocialista Szlovákiában. Így aztán a Vörös Hadsereg győzelme és a szovjet megszállók gyakori brutalitása csak mélyítette a szakadékot a nem zsidó és a zsidó magyarok között. Minthogy kezdetben a szovjet vezetőség leginkább csak a zsidó túlélők hűségében bízhatott, ezért jó néhányukat az új rendszer erőszakszervezeteibe toborozták. Ezt a tényt a jobboldali magyarok arra használták, hogy a rossz lelkiismeretüket csillapítsák azért, mert az előző rendszerben reszt vettek a zsidók elleni örökös agitációban vagy a zsidó vagyonok, állások, üzletek, lakások, képgyűjtemények és bankbetétek kisajátításában.  Amikor egy zuglói kis lakóházban, 1945 január elején magam is felszabadultam, anélkül hogy bárki is tudott volna a származásomról, s néhány beérkező szovjet katona rögtön hozzáfogott a karórák begyűjtéséhez, a lakók az ott rejtőző és általánosan ismert fiatal zsidó nőkhöz fordultak abban a reményben, hogy azok meg tudják őket védeni a szovjet katonáktól. A házmester egyenesen követelte, hogy eddigi zsidó védencei tiltsák meg az oroszoknak a kellemetlenkedést. A fiatal nők azonban akkor már nem a németektől és a nyilasoktól, hanem az orosz katonáktól rettegtek. Igaz, hogy a visszavonuló németek 1944-ben sokat raboltak, illetve a nemzeti vagyon egy részét elszállították, de az utóbbiak nagy része visszakerült, főleg az amerikaiak jóvoltából, bár amerikai katonatisztek is elsajátítottak egyet s mást a magyar vagyonból. Felmerül a kérdés, mi lett volna például a Szent Korona vagy a Nemzeti Bank aranykészletének a sorsa, ha azok az országban maradnak? Félő, hogy több veszett volna el a szovjet hatóságok, szovjet katonák és magyar civilek kezén. A lényeg, hogy 1945 januárjában éreztem, hogy az új rendszerben is sok minden nem úgy van, mint azt az újjászületett demokratikus újságok és a vezető politikusok állítják. Nem mintha nem lelkesedtem volna a demokráciáért, hiszen ez az egyetlen reményünk volt, nekem és a családomnak, de láttam, hogy az új rendszer nem sokkal őszintébb, mint az előző volt. Ide tartozik például a magyarországi svábok nagy részének a kiűzése. A hivatalos állítás szerint a svábokat, illetve közülük a volksbundistákat azért távolították el, mert elárulták a hazát; a valóságban a demokratikus Csehszlovákiából kikergetett magyaroknak kellett a svábok földje és háza. Be kell vallanunk, hogy őszinték egyedül Szálasi Ferenc nyilasai voltak, amikor a „Nemzetvezető” nevében raboltak és gyilkoltak vagy a frontra dobtak sok ezer szerencsétlen fiatalt.
1945. Magyarország,Budapest V. Szervita tér a Bárczy István (Kamermayer Károly) utca felé nézve, jobbra a Városház utca.
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
A demokratikus kormány és a koalíciós pártok nem mondtak igazat, amikor az 1945. novemberi választások idején azt hirdették, hogy a felszabadult magyar nép egyszer és mindenkorra szakított a fasizmussal. Valójában a Kisgazda Párt, legalább részben azért kapta meg a szavazatok 57 százalékát, mert a legmesszebb állt a kommunistáktól, és mert sem a Szövetséges Hatalmak, sem a hazai demokratikus koalíció nem engedélyezett kimondottan jobboldali politikai pártot. Így aztán a régi rendszer hívei kénytelen kelletlen a demokráciát őszintén hirdető kisgazdákra szavaztak. Vajon megváltozott-e a magyar nép, kérdeztem magamtól 1945-ben, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a zsidók deportálása a teljes magyar adminisztráció lelkiismeretes közreműködésével ment végbe és hogy a közvélemény jelentős részének a helyeslésével vagy legalábbis közönyével találkozott. Azt sem tudhattam, hogy 1946-ra újabb antiszemita hullám fogja elönteni Kelet-Európát; szerencsére a magyarországi pogromok lényegesen kevesebb véráldozatot követeltek, mint például a lengyelországiak. A zsidók elleni egyik népszerű vád az volt, hogy a szovjet kommunizmus hordozói s kiszolgálói, a másik pedig egész egyszerűen, hogy sokan közülük visszajöttek a táborokból és félő volt, hogy visszakövetelik az ellopott holmijukat.  Természetesen Magyarország nem az egyetlen ország volt, ahol a háború kérdéseiben nem mondtak igazat. Gondoljunk csak az Egyesült Államokbeli médiumokra, amelyek minden kényszer nélkül, végzetesen leegyszerűsítették az amerikai szerepet a világháborúban. Szerintük 1939-i kezdettel a nácik lerohanták a békés és védtelen európai népeket, azokat tehát fel kellett szabadítani, és az USA valamint szövetségesei ezt meg is tettek. Az amerikai tankönyvek éppen csak megemlítették a Vörös Hadsereg szerepét. Tudtommal egyetlen népszerű tankönyv sem ír arról, hogy az 1944-es szövetséges partraszállás idejéig a keleti, szovjet front a német hadsereg 80 százalékát lekötötte. Igaz, a német városok angol-amerikai légibombázása sok kárt okozott, s hogy az amerikai hadi szállítmányok jelentősen erősítették a szovjet hadsereget, de a tankönyvek még csak nem is említik annak a lehetőségét, hogy 1944-re a Vörös Hadsereg egyedül is le tudta volna győzni a hitleri Németországot. A normandiai partraszállás legfőbb érdeme, hogy valamivel megrövidítette a háborút és hogy távol tartotta a szovjet hatalmat Nyugat- és Dél-Európától.  Máig sem közismert, hogy a nyugat-európaiaknak 1940 körül mennyire nem volt szándékukban összefogni más fenyegetett országokkal, hogy közösen szálljanak szembe a fenyegető német invázióval. Az sem közismert, hogy a német megszállás idején milyen nagyméretű volt a kollaboráció. Hadd említsem Dániát, amely a közelgő német támadás tudatában előre visszavonta gyér csapatait a német határról, s amint a németek átlépték a határt, Dánia azonnal megadta magát. Vagy hogy Hollandia, amely gyarmataival világbirodalomnak számított és amelynek vezérkara 1940-ben pontosan értesült a közelgő német támadási terv részleteiről, a támadás elhárítására összesen 24 páncélautóval és egyetlen tankkal sem rendelkezett. Vagy hogy Belgium a német támadást követően napokon belül megadta magát, ezzel pusztulásra ítélve a belgák segítségére siető francia és brit hadakat. Végül gondoljunk a francia vezérkarra, amelynek a soraiban elterjedt az különben értelmetlen meggyőződés, hogy ha választani kell Hitler és Sztálin között, akkor ők inkább Hitlert választják. Valójában egy szovjet hatalomátvételre nem volt semmi lehetőség. Ami pedig a kollaborációt illeti, tudnunk kell, hogy minden egyes nyugat-európai ország, beleértve a Cseh Protektorátust, a háború folyamán teljes erővel a német hadiiparnak dolgozott. Mégis, mindezek az országok mártírokként és győztesekként emelkedtek ki a háborúból. A lengyelek hősiesen szembeszálltak a németekkel és a Vörös Hadsereggel; sohasem adtak meg magukat. Lengyelországot azonban a hírhedt naci-szovjet paktum egyszerűen megszüntette. Akárhogy is nézzük a második világháborút, különösen annak a kezdeti éveit, nem kétséges, hogy a vezető politikusok általában nem mondtak igazat. A legnagyobb hazugság persze Hitlertől származik, aki azt állította, a világháborút számbeli és anyagi fölény nélkül, csak elszántsággal és végtelen brutalitással is meg lehet nyerni.