Kentaurbeszéd - Végel László: A politikai pluralizmus esélye kisebbségben

A vajdasági magyarok helyzetéről egyre több ellentmondásos hír jelenik meg a magyar sajtóban. A kormánylapok szerint soha nem volt jobb dolguk a magyaroknak, miközben a tények vajdasági magyarság soha nem látott tömeges elvándorlásáról árulkodnak. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy szakszerű közvélemény-kutatás nélkül beszélhetünk-e egy kisebbség jó vagy rossz közérzetéről, főleg akkor, ha még az életszínvonaláról sincsenek kimutatások? Miért lenne eddig soha nem látott „jó dolga”, ha csökken a magyar tagozatok és a magyar diákok száma? Az egyik állítás szerint a vajdasági magyarok óriási többsége a Fidesz híve, miközben a legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon a 180 ezer kettős állampolgárnak vagy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Ez sokkal alacsonyabb a magyarországi mutatóknál, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Tanács médiája és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bevallottan a Fidesz mellett agitált, s a magyarországi ellenzéki pártok de facto ki voltak zárva a választási kampányból. Nem állítom, hogy ez a Fidesz-ellenességről szólna, hiszen ugyanennyien voksolnak a szerbiai parlamenti és a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokon is.

Hiányzó sokszínűség

Vajon a jó közérzetet táplálja-e, hogy a közösségben nincs politikai váltógazdaság? Az aktivisták a többpártrendszer bevezetésekor csirájában felismerték ennek kísértését, ezért az alapító okiratok nem pártról, hanem szövetségről szólnak, jelezve, hogy a nemzeti identitás védelmének keretén belül érvényre juthat a politikai sokszínűség.

Ez azonban gyorsan feledésbe merült. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a pártosodás útján kettészakadt: egy „szövetségből” lett kettő: a VMDK és a VMSZ. A kettő közötti versengést a Szerbiai Szocialista Párt döntötte el. A kilencvenes években Milošević tartományi helytartója bejelentette, hogy a VMDK nem méltó a párbeszédre, csakis a VMSZ, minek utána Milošević pártja önkormányzati szinten koalícióra lépett a VMSZ-szel. Ezzel eldőlt a vajdasági magyar közösségen belüli párthegemónia dilemmája, a VMSZ komoly erőforrásokra tett szert, a VMDK pedig fokozatosan marginalizálódott.

A politikai váltógazdaságot a párthasadások „pótolták”. A VMDK-án belül született meg az első hasadás, s a későbbiek folyamán ez folytatódott. Nem versengő politikai alapra épülő pártok születtek, hanem azonos alapokon az egyik (kisebbik) csoport kiszakadt, a közös alap azonban maradt. Ezen a ponton merül fel az örök kisebbségi kérdés, mármint az, hogy egy 250 000 lélekszámú közösség képes-e többpártrendszert működtetni. Az elmúlt 20 év arról szólt, hogy aligha.

2000 őszén Milošević bukása után a vajdasági magyar közéletben ugyan megnyílt a lehetőség a pártélet módosulására, ám erre nem került sor. A VMSZ felmondta Milošević pártjával a koalíciót és egyedüli kisebbségi pártként belépett a szerbiai ellenzéki hálózatba, Ma sincs magyarázat arra, hogy miért nem kapott meghívót az ellenzéki szövetségbe a másik kisebbségi párt, a VMDK is, amely nem kötött előzőleg koalíciót Milošević pártjával. Az új választásokon a hálózatban szereplő VMSZ szövetségi, tartományi és önkormányzati szinten megszerzett minden pozíciót, s elérte azt, hogy a Zoran Đinđić által szorgalmazott Magyar Nemzeti Tanácsot az elektorok, vagyis a köztisztséget viselő VMSZ-aktivisták válasszák meg, ne pedig a magyar választópolgárok. Ennek köszönhetően a VMSZ abszolút hegemóniára tett szert, ami minden jel szerint így is marad. Ha így haladunk, akkor hosszabb időt tölt a hatalomban, mint a Jugoszláv Kommunista Szövetség.

A személyeskedő, vádaskodó, vagy az önimádó narratíva helyett célravezetőbb feltenni a kérdést: lehetséges-e hagyományos többpártrendszer a kisebbségben, s ha nem, akkor mivel lehetne biztosítani a kisebbségen belüli demokráciát, politikai sokszínűséget, azt a széles platformot, amely mozgósíthatja a választópolgárok többségét, ami a javuló közérzet egyik tanúbizonysága lenne? A Vajdaságban erre a legnagyobb esély 2000 után volt. Milošević bukása után felmerült a kérdés, hogy a többségi elvet kell-e bevezetni, vagy pedig egy sajátos kisebbségi konszenzuális demokrácia megteremtésére kell törekedni. Az utóbbi értelmiségi körökben sem nem került naprendre, jeles értelmiségiek garantálták a kisebbségi sokszínűséget a csonka-pártrendszerben, Az értelmiség nagy része aktívan vagy hallgatólagosan elfogadta a VMSZ monopóliumát biztosító pártosodási alternatívát. Ezt az állapotot a szocialisták és a liberálisok kormánykoalíciója a be nem avatkozás címén elfogadta, biztosította a VMSZ számára az anyaországi támogatások újraelosztásának monopóliumát. Az utána következő Fidesz-kormány a VMSZ-szel együtt átvállalta a szocialisták és a liberálisok örökséget, azzal a módosítással, hogy a közös érdekvédelmi alapot átültette a NER keretébe.

A NER örök

Azóta történtek újabb pártszakadások és módosulások, ám a közös NER-alap maradt. A pártban és annak holdudvarában, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) kulturális intézményeiben a NER megkérdőjelezhetetlen, azok számára is, akik a VMSZ egyik vagy másik konkrét lépésével vitába kerültek. A vajdasági MNT napi- és hetilapjaiban, folyóirataiban, kulturális intézményeiben, rendezvényeiben a NER megkérdőjelezhetetlen. A VMSZ továbbra is fölényesen megnyerte választásokat, amelyen az úgynevezett töredékpártok inkább jelképes szerepet játszottak, kisebb-nagyobb „botrányokra” legfeljebb a kinevezések vagy a leváltások, vagyis „káderügyek” miatt, nem pedig az elvi kérdések mentén került sor, mégpedig eléggé bizarr körülmények között. Ugyanaz a személy nem utasította el a többségi elvet, a monopolista pártakarat szabályai szerint történő kinevezését, leváltása után azonban fájlalta a demokrácia sárba tiprását: Vagyis nem került sor az alapok, a többségi demokrácia vastörvényeinek megkérdőjelezésére, azok közösek maradtak, amit az is bizonyít, hogy a jelenlegi nemzeti radikalizmussal szemben nem születtek konzervatív jobbközép, markáns baloldali vagy liberális pártok, civilszervezetek, vagy fórumok.

A közös alap kérdése azonban árnyaltabb vizsgálatot követel. Az anyaországi elemzők sokszor nem, vagy kényszeredetten veszik tudomásul a kisebbségben a nemzeti identitás hatványozott szerepét. Ez az identitásképlet azonban különbözik a magyarországitól, nem ideológiai jellegű, hanem a mindennapi élet része, mivel a kisebbségi polgár naponta szembenéz identitásának komplexitásával, nem csupán a köz-, hanem a magánéletben is. Renan szavaival: naponta vizsgázik. Ezzel vívódik a családja történetében, mindennapi kommunikációjában, jövője tervezésében, munkahelye megválasztásában. Másképpen éli át, mint egy hajdúböszörményi. A különbség végigvonul a politikától az irodalomig. Nem várható el egy kisebbségi írótól, hogy ugyanúgy értelmezze identitását, mint egy budapesti, de ez fordítva is érvényes. Wass Albert kanonizálása pedig éppen ezt téveszti szem elől, nem szólva arról, hogy Wass regényeinek (nem politikájára utalok) radikális kilátástalansága, a tehetetlenség apoteózisát piedesztálra emelő világa nincs szinkronban a NER szellemével.

A mélyszegénység határán

A nemzeti identitás hatványozott szerepe kiemelten fontos, ám tévedés lenne a kisebbségi polgár megítélését csak erre redukálni, hiszen egyfajta apokrif baloldali szociális érzékenység szintén a mindennapjainak diktátuma, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek etnikailag színezett kleptokapitalizmusa a többségi nemzetnek kedvezett. Az elszegényedő rétegek körében egyre gyakrabban ismerhető fel a szociális egyenlőtlenség elleni tiltakozás baloldali szótára, mivel kisebbségben (is) egyre nagyobbak a szociális különbségek, amit a hivatalos közbeszéd igyekszik a szőnyeg alá seperni. A legújabb szerbiai felmérések szerint a lakosság egynegyede a mélyszegénység határán él. Kétlem, hogy a vajdasági magyarok átlaga jobb lenne, tehát vagy 60 000 kisebbségi polgárról van szó, akinek - Illyés Gyula szavaival – nincs más, csak a magyarsága. Az alsóbb rétegek leszakadása nem ismeretlen jelenség, a két világháború között a nincstelen magyarság körében erős volt a baloldaliság, ezért az „urak pártjának” nevezett Magyar Párt nem tudta őket mozgósítani. Ugyanez volt tapasztalható az értelmiségiek HÍD-mozgalmában is. A jelen pillanatban is egyre nagyobbak a szociális különbségek. Néhány kivételezett nagyvállalkozó több millió eurós anyaországi támogatása jelzi a kisebbségi oligarchia kialakításának szándékát. Az elgondolás szerint majd ők alkalmazzák a kisebbségi munkaerőt, ez pedig a szülőföldön maradást szolgálja. Ma azonban nem a munkaerő-felesleg a gond, hanem a munkaerőhiány, főleg akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a szakmunkások és a diplomások távoznak, hanem a leszakadó, elszegényedő kisebbségi rétegek is, mert Nyugaton sokkal jobb munkafeltételek mellett, lényegesen nagyobb jövedelemre tesznek szert. Ha a többmilliós támogatás feltétele a nyugatihoz közelítő bérminimum lenne, akkor beszélhetnénk hiteles maradáspolitikáról.

A közös alapból hiányoznak a hagyományos liberális értékek is. A liberalizmus közönséges szitokszó lett, holott az átlagpolgár mindennapjaiban rejtőzködik egy reflektálatlan liberalizmus, hiszen saját egyéni jogainak csorbítása során ismeri fel a kollektív jogok csorbítását. Mi több: miközben a kollektív jogokért harcol, személyesen nem él a biztosított jogokkal, a kétnyelvű személyi igazolvánnyal, az anyanyelvű bírósági tárgyalások követelésével, nem is csoda, hogy az utóbbiak száma csökken. Amíg egy képviselő a parlamentben nem magyarul szólal fel, annak ellenére, hogy létezik fordítószolgálat, addig az átlagpolgár óvatosan él a jogaival.

Az „ideális magyarról” szóló narratíva, a homogén nemzeteszme térhódítása háttérbe szorítja a specifikus helyi identitástudatot, amelynek elsikkadása szintén az elvándorlást serkenti. Míg a hetvenes évek vendégmunkásai gyűjtötték a pénzt és a szülőföldön építkeztek, addig napjaikban áruba bocsájtják ingatlanjaikat. A főleg magyarlakta városkákban és falvakban az ingatlanok ára félelmetesen zuhan. ami arról szól, hogy az elvándorlók nem számítanak arra, hogy visszatérnek. Másrészt egyre többször hallható a panasz, hogy lenne törvényes lehetőség a magyar köztisztviselők alkalmazására, erre azonban nem kerül sor, mert a magyarok nem tudnak szerbül. Ez a - szerbiai társadalomra vonatkozó - integrációs vákuum is serkenti az elvándorlást, mivel az anyaországi pártba való túlzott becsatornázás folytán nem érzik többé hazájuknak Szerbiát.