Kentaurbeszéd - Végel László: A politikai pluralizmus esélye kisebbségben

Publikálás dátuma
2020.03.07. 12:00

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Sze / MTI
A vajdasági magyarok helyzetéről egyre több ellentmondásos hír jelenik meg a magyar sajtóban. A kormánylapok szerint soha nem volt jobb dolguk a magyaroknak, miközben a tények vajdasági magyarság soha nem látott tömeges elvándorlásáról árulkodnak. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy szakszerű közvélemény-kutatás nélkül beszélhetünk-e egy kisebbség jó vagy rossz közérzetéről, főleg akkor, ha még az életszínvonaláról sincsenek kimutatások? Miért lenne eddig soha nem látott „jó dolga”, ha csökken a magyar tagozatok és a magyar diákok száma? Az egyik állítás szerint a vajdasági magyarok óriási többsége a Fidesz híve, miközben a legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon a 180 ezer kettős állampolgárnak vagy 25 százaléka szavazott a Fideszre. Ez sokkal alacsonyabb a magyarországi mutatóknál, annak ellenére, hogy a Magyar Nemzeti Tanács médiája és a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) bevallottan a Fidesz mellett agitált, s a magyarországi ellenzéki pártok de facto ki voltak zárva a választási kampányból. Nem állítom, hogy ez a Fidesz-ellenességről szólna, hiszen ugyanennyien voksolnak a szerbiai parlamenti és a Magyar Nemzeti Tanácsi választásokon is. 

Hiányzó sokszínűség

Vajon a jó közérzetet táplálja-e, hogy a közösségben nincs politikai váltógazdaság? Az aktivisták a többpártrendszer bevezetésekor csirájában felismerték ennek kísértését, ezért az alapító okiratok nem pártról, hanem szövetségről szólnak, jelezve, hogy a nemzeti identitás védelmének keretén belül érvényre juthat a politikai sokszínűség. Ez azonban gyorsan feledésbe merült. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) a pártosodás útján kettészakadt: egy „szövetségből” lett kettő: a VMDK és a VMSZ. A kettő közötti versengést a Szerbiai Szocialista Párt döntötte el. A kilencvenes években Milošević tartományi helytartója bejelentette, hogy a VMDK nem méltó a párbeszédre, csakis a VMSZ, minek utána Milošević pártja önkormányzati szinten koalícióra lépett a VMSZ-szel. Ezzel eldőlt a vajdasági magyar közösségen belüli párthegemónia dilemmája, a VMSZ komoly erőforrásokra tett szert, a VMDK pedig fokozatosan marginalizálódott. A politikai váltógazdaságot a párthasadások „pótolták”. A VMDK-án belül született meg az első hasadás, s a későbbiek folyamán ez folytatódott. Nem versengő politikai alapra épülő pártok születtek, hanem azonos alapokon az egyik (kisebbik) csoport kiszakadt, a közös alap azonban maradt. Ezen a ponton merül fel az örök kisebbségi kérdés, mármint az, hogy egy 250 000 lélekszámú közösség képes-e többpártrendszert működtetni. Az elmúlt 20 év arról szólt, hogy aligha. 2000 őszén Milošević bukása után a vajdasági magyar közéletben ugyan megnyílt a lehetőség a pártélet módosulására, ám erre nem került sor. A VMSZ felmondta Milošević pártjával a koalíciót és egyedüli kisebbségi pártként belépett a szerbiai ellenzéki hálózatba, Ma sincs magyarázat arra, hogy miért nem kapott meghívót az ellenzéki szövetségbe a másik kisebbségi párt, a VMDK is, amely nem kötött előzőleg koalíciót Milošević pártjával. Az új választásokon a hálózatban szereplő VMSZ szövetségi, tartományi és önkormányzati szinten megszerzett minden pozíciót, s elérte azt, hogy a Zoran Đinđić által szorgalmazott Magyar Nemzeti Tanácsot az elektorok, vagyis a köztisztséget viselő VMSZ-aktivisták válasszák meg, ne pedig a magyar választópolgárok. Ennek köszönhetően a VMSZ abszolút hegemóniára tett szert, ami minden jel szerint így is marad. Ha így haladunk, akkor hosszabb időt tölt a hatalomban, mint a Jugoszláv Kommunista Szövetség. A személyeskedő, vádaskodó, vagy az önimádó narratíva helyett célravezetőbb feltenni a kérdést: lehetséges-e hagyományos többpártrendszer a kisebbségben, s ha nem, akkor mivel lehetne biztosítani a kisebbségen belüli demokráciát, politikai sokszínűséget, azt a széles platformot, amely mozgósíthatja a választópolgárok többségét, ami a javuló közérzet egyik tanúbizonysága lenne? A Vajdaságban erre a legnagyobb esély 2000 után volt. Milošević bukása után felmerült a kérdés, hogy a többségi elvet kell-e bevezetni, vagy pedig egy sajátos kisebbségi konszenzuális demokrácia megteremtésére kell törekedni. Az utóbbi értelmiségi körökben sem nem került naprendre, jeles értelmiségiek garantálták a kisebbségi sokszínűséget a csonka-pártrendszerben, Az értelmiség nagy része aktívan vagy hallgatólagosan elfogadta a VMSZ monopóliumát biztosító pártosodási alternatívát. Ezt az állapotot a szocialisták és a liberálisok kormánykoalíciója a be nem avatkozás címén elfogadta, biztosította a VMSZ számára az anyaországi támogatások újraelosztásának monopóliumát. Az utána következő Fidesz-kormány a VMSZ-szel együtt átvállalta a szocialisták és a liberálisok örökséget, azzal a módosítással, hogy a közös érdekvédelmi alapot átültette a NER keretébe.

A NER örök

Azóta történtek újabb pártszakadások és módosulások, ám a közös NER-alap maradt. A pártban és annak holdudvarában, a Magyar Nemzeti Tanács (MNT) kulturális intézményeiben a NER megkérdőjelezhetetlen, azok számára is, akik a VMSZ egyik vagy másik konkrét lépésével vitába kerültek. A vajdasági MNT napi- és hetilapjaiban, folyóirataiban, kulturális intézményeiben, rendezvényeiben a NER megkérdőjelezhetetlen. A VMSZ továbbra is fölényesen megnyerte választásokat, amelyen az úgynevezett töredékpártok inkább jelképes szerepet játszottak, kisebb-nagyobb „botrányokra” legfeljebb a kinevezések vagy a leváltások, vagyis „káderügyek” miatt, nem pedig az elvi kérdések mentén került sor, mégpedig eléggé bizarr körülmények között. Ugyanaz a személy nem utasította el a többségi elvet, a monopolista pártakarat szabályai szerint történő kinevezését, leváltása után azonban fájlalta a demokrácia sárba tiprását: Vagyis nem került sor az alapok, a többségi demokrácia vastörvényeinek megkérdőjelezésére, azok közösek maradtak, amit az is bizonyít, hogy a jelenlegi nemzeti radikalizmussal szemben nem születtek konzervatív jobbközép, markáns baloldali vagy liberális pártok, civilszervezetek, vagy fórumok. A közös alap kérdése azonban árnyaltabb vizsgálatot követel. Az anyaországi elemzők sokszor nem, vagy kényszeredetten veszik tudomásul a kisebbségben a nemzeti identitás hatványozott szerepét. Ez az identitásképlet azonban különbözik a magyarországitól, nem ideológiai jellegű, hanem a mindennapi élet része, mivel a kisebbségi polgár naponta szembenéz identitásának komplexitásával, nem csupán a köz-, hanem a magánéletben is. Renan szavaival: naponta vizsgázik. Ezzel vívódik a családja történetében, mindennapi kommunikációjában, jövője tervezésében, munkahelye megválasztásában. Másképpen éli át, mint egy hajdúböszörményi. A különbség végigvonul a politikától az irodalomig. Nem várható el egy kisebbségi írótól, hogy ugyanúgy értelmezze identitását, mint egy budapesti, de ez fordítva is érvényes. Wass Albert kanonizálása pedig éppen ezt téveszti szem elől, nem szólva arról, hogy Wass regényeinek (nem politikájára utalok) radikális kilátástalansága, a tehetetlenség apoteózisát piedesztálra emelő világa nincs szinkronban a NER szellemével. 

A mélyszegénység határán

A nemzeti identitás hatványozott szerepe kiemelten fontos, ám tévedés lenne a kisebbségi polgár megítélését csak erre redukálni, hiszen egyfajta apokrif baloldali szociális érzékenység szintén a mindennapjainak diktátuma, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek etnikailag színezett kleptokapitalizmusa a többségi nemzetnek kedvezett. Az elszegényedő rétegek körében egyre gyakrabban ismerhető fel a szociális egyenlőtlenség elleni tiltakozás baloldali szótára, mivel kisebbségben (is) egyre nagyobbak a szociális különbségek, amit a hivatalos közbeszéd igyekszik a szőnyeg alá seperni. A legújabb szerbiai felmérések szerint a lakosság egynegyede a mélyszegénység határán él. Kétlem, hogy a vajdasági magyarok átlaga jobb lenne, tehát vagy 60 000 kisebbségi polgárról van szó, akinek - Illyés Gyula szavaival – nincs más, csak a magyarsága. Az alsóbb rétegek leszakadása nem ismeretlen jelenség, a két világháború között a nincstelen magyarság körében erős volt a baloldaliság, ezért az „urak pártjának” nevezett Magyar Párt nem tudta őket mozgósítani. Ugyanez volt tapasztalható az értelmiségiek HÍD-mozgalmában is. A jelen pillanatban is egyre nagyobbak a szociális különbségek. Néhány kivételezett nagyvállalkozó több millió eurós anyaországi támogatása jelzi a kisebbségi oligarchia kialakításának szándékát. Az elgondolás szerint majd ők alkalmazzák a kisebbségi munkaerőt, ez pedig a szülőföldön maradást szolgálja. Ma azonban nem a munkaerő-felesleg a gond, hanem a munkaerőhiány, főleg akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a szakmunkások és a diplomások távoznak, hanem a leszakadó, elszegényedő kisebbségi rétegek is, mert Nyugaton sokkal jobb munkafeltételek mellett, lényegesen nagyobb jövedelemre tesznek szert. Ha a többmilliós támogatás feltétele a nyugatihoz közelítő bérminimum lenne, akkor beszélhetnénk hiteles maradáspolitikáról. A közös alapból hiányoznak a hagyományos liberális értékek is. A liberalizmus közönséges szitokszó lett, holott az átlagpolgár mindennapjaiban rejtőzködik egy reflektálatlan liberalizmus, hiszen saját egyéni jogainak csorbítása során ismeri fel a kollektív jogok csorbítását. Mi több: miközben a kollektív jogokért harcol, személyesen nem él a biztosított jogokkal, a kétnyelvű személyi igazolvánnyal, az anyanyelvű bírósági tárgyalások követelésével, nem is csoda, hogy az utóbbiak száma csökken. Amíg egy képviselő a parlamentben nem magyarul szólal fel, annak ellenére, hogy létezik fordítószolgálat, addig az átlagpolgár óvatosan él a jogaival. Az „ideális magyarról” szóló narratíva, a homogén nemzeteszme térhódítása háttérbe szorítja a specifikus helyi identitástudatot, amelynek elsikkadása szintén az elvándorlást serkenti. Míg a hetvenes évek vendégmunkásai gyűjtötték a pénzt és a szülőföldön építkeztek, addig napjaikban áruba bocsájtják ingatlanjaikat. A főleg magyarlakta városkákban és falvakban az ingatlanok ára félelmetesen zuhan. ami arról szól, hogy az elvándorlók nem számítanak arra, hogy visszatérnek. Másrészt egyre többször hallható a panasz, hogy lenne törvényes lehetőség a magyar köztisztviselők alkalmazására, erre azonban nem kerül sor, mert a magyarok nem tudnak szerbül. Ez a - szerbiai társadalomra vonatkozó - integrációs vákuum is serkenti az elvándorlást, mivel az anyaországi pártba való túlzott becsatornázás folytán nem érzik többé hazájuknak Szerbiát.
Szerző

„Vajon megváltozott-e a magyar nép?”

Publikálás dátuma
2020.03.01. 18:29
1945. Budapest, Szabadság híd, a pontonhíddal kiegészített hídroncs a Szent Gellért tér felől nézve
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
Hosszú interjút készített Csunderlik Péter Deák István amerikai magyar történésszel, a New York-i Columbia Egyetem professor emeritusával, az egyetem Kelet-Közép-Európa Intézetének korábbi igazgatójával. Deák István még mindig dolgozik, noha májusban 94 éves lesz, néhány éve egy remek, inspiráló összefoglalást írt a második világháború történetéről és utóéletéről. A teljes interjú csak az év végén jelenik meg a Múltunk folyóiratban, ám Csunderlik Péter az interjúalannyal egyeztetve kiválasztott egy részt a beszélgetésből a Szép Szó számára, amelyben Deák István az 1945-ös Budapest hangulatát írja le, de kitér a világháború alatti kollaboráció kérdésére is

Cs. P.: Az Európa próbatétele – Együttműködés, ellenállás és megtorlás a második világháború alatt című, 2015-ben megjelent könyve alapvetően szembemegy a második világháború általában elfogadott elbeszélésével. A világháborúnak ugyanis kialakultak konszenzusos képzetei, amelyek minden egykori hadviselő félnek megfeleltek: az elfogadott „nagy-elbeszélés” az lett, hogy demokratikus hatalmak harcoltak fasiszta hatalmak ellen, ezen belül viszont a 60-as évekre kialakult egy „önfelmentő” elbeszélés – különösen Németországban –, amely szerint a német nép maga is a nácik „fogságába” került, nem felelős a háborúért, a náci vezetés viseli a felelősséget a bűnökért. A "nagy-elbeszélésen" belüli legprivilegizáltabb helyzetbe a lengyelek kerültek, akik teljes egészében a hitleri Németország áldozatának állíthatták be magukat. Azonban az 1990-es évek közepétől sok olyan munka jelent meg - említsük meg például Christopher Browning Átlagemberek című könyvét vagy Jan T. Gross munkáját a jedwabnei pogromról -, amelyek kihívják a fenti konszenzust. E munkákról többször írt a New York Review of Booksban – recenziói összegyűjtve is megjelentek a Hitler Európája című kötetben. Kifejezetten szereti az elfogadott elbeszélésekkel szembemenő értelmezéseket és megközelítéseket, és ezért ismertette a tabutörő munkákat, vagy kérés volt a folyóirat szerkesztői részéről, hogy ezekről írjon? D. I.: Erre senki sem kért engem, egyszerűen gyanakodni kezdtem a hivatalos elbeszélésekre. Mindig ugyanazokat az állításokat hallottam, épp ezért kezdtem kételkedni bennük. A háború alatti tapasztalataimnak is megvolt a maguk szerepe ebben: az emberek nem úgy gondolkoztak, egymás közt nem úgy beszéltek, ahogy a hivatalos fórumokon állították róluk. Ez a jelenség a felszabadulás pillanatától kezdve megismétlődött, csak éppen ellenkező előjellel. Ahogy felszabadult Budapest, már készen állt az új, hivatalos, úgynevezett demokratikus, antifasiszta, koalíciós álláspont, mely szerint a magyar népet eladdig elnyomtak, kizsákmányolták, egy bizonyos mértékig sikerrel félrevezették, de ennek most vége, győzni fog a józan ész és mindannyian együtt fogjuk építeni a szebb, igazságosabb jövőt. Január végén egy épen maradt pesti színházban tartottak egy nagygyűlést, ahova én is elmentem – Budán még harcok folytak – amikor is Ascher Oszkár németellenes forradalmi verseket szavalt és Major Tamás elmondta, hogy „nagyszerű hajnalra” ébredünk. Láthatólag a jelenlévők mind meg voltak hatva, én azonban úgy éreztem, hogy itt valami nincs rendben, mert azok, akikkel az utcán vagy az óvóhelyen, a pincében találkoztam, a felszabadított zsidók kivételével, egyáltalán nem örültek a szovjet felszabadításnak. Legfeljebb annak örültek, hogy vége az utcai harcoknak. Mindenki félt az oroszoktól, s őszintén szólva volt is erre okunk. A fennen hirdetett „új szovjet ember” nem a legelőnyösebben mutatkozott be. A hivatalos szólam, hogy a német megszállók elnyomták, kirabolták a magyar népet, és hogy a magyarok utálták németeket, egyszerűen nem volt igaz. A háború alatt a magyar hatóságok, a honvéd hadsereg, valamint civilek tömege, mint például a jól fizetett vendégmunkások Németországban vagy a hasonlóan jól kereső mérnökök és szakmunkások a németeknek dolgozó hazai hadiüzemekben, együttműködtek a németekkel. A háború alatt a megszállt szovjet területeken, elsősorban Ukrajnában, a németek és a magyarok együtt harcoltak a valódi és képzelt partizánok ellen, együtt raboltak ki és gyújtottak fel falvakat, s a magyar honvédség legalábbis segített az ukrajnai zsidók kiirtásában. Ha volt is bizonyos idegenkedés a magyarok és a németek között, mint ahogy az minden szövetségesekből álló hadseregben megtörténik, együtt küzdöttek és együtt vesztették el a háborút. Az átlag magyar polgár, munkás és paraszt általában kedvelte a „civilizált” németeket, akiknek legfőbb ellenzői leginkább az arisztokraták, értelmiségiek és demokratikus hajlamú politikusok közül kerültek ki. A zsidók természetesen rettegtek a náciktól, de mert köztük erős volt a német kultúra hatása és mert hagyományosan bíztak a tanult és fegyelmezett németekben, sokan a zsidók közül igyekeztek a német üldözőikben is emberi tisztességet felfedezni. A háborút követően nem egy zsidó túlélő és volt munkaszolgálatos állította, hogy német tisztek időnként megelégelték a magyar keretlegények durvaságát és kegyetlenségét, és közbeléptek. A Magyarországon legújabban elterjedt történet, hogy 1945 januárjában Gerhard Schmidhuber német tábornok élete kockáztatásával megakadályozta, hogy a nyilasok felrobbantsák a pesti Nagy Gettót, nem más mint legenda. Valójában semmi bizonyítéka annak, hogy a nyilasok ilyesfélét terveztek, hogy Schmidhuber közbelépett, és egyáltalán, hogy a még aktív nyilaskeresztes bandák képesek lettek volna egy városrészt felrobbantani. 
Deák István történész
Fotó: Wikipedia
A magyar holokauszt aránylagos „sikere” (kb. 600 000 zsidó halott, az akkori Magyarországon élő, zsidónak számító egyének kétharmada) nagy mértékben annak tulajdonítható, hogy mind a zsidók, mind a náciellenes nem zsidók jó része bízott Horthy Miklósban. És mert oly sokan a haza, és specifikusan a magyar zsidóság védőjét látták a Kormányzóban, ezért az aktív náciellenes ellenállók száma és aránya sokkal kisebb volt Magyarországon, mint például a náci szövetséges, fasiszta Olaszországban. Fegyveres ellenállás hazánkban gyakorlatilag nem létezett, nem úgy, mint például a hivatalosan is nemzetiszocialista Szlovákiában. Így aztán a Vörös Hadsereg győzelme és a szovjet megszállók gyakori brutalitása csak mélyítette a szakadékot a nem zsidó és a zsidó magyarok között. Minthogy kezdetben a szovjet vezetőség leginkább csak a zsidó túlélők hűségében bízhatott, ezért jó néhányukat az új rendszer erőszakszervezeteibe toborozták. Ezt a tényt a jobboldali magyarok arra használták, hogy a rossz lelkiismeretüket csillapítsák azért, mert az előző rendszerben reszt vettek a zsidók elleni örökös agitációban vagy a zsidó vagyonok, állások, üzletek, lakások, képgyűjtemények és bankbetétek kisajátításában.  Amikor egy zuglói kis lakóházban, 1945 január elején magam is felszabadultam, anélkül hogy bárki is tudott volna a származásomról, s néhány beérkező szovjet katona rögtön hozzáfogott a karórák begyűjtéséhez, a lakók az ott rejtőző és általánosan ismert fiatal zsidó nőkhöz fordultak abban a reményben, hogy azok meg tudják őket védeni a szovjet katonáktól. A házmester egyenesen követelte, hogy eddigi zsidó védencei tiltsák meg az oroszoknak a kellemetlenkedést. A fiatal nők azonban akkor már nem a németektől és a nyilasoktól, hanem az orosz katonáktól rettegtek. Igaz, hogy a visszavonuló németek 1944-ben sokat raboltak, illetve a nemzeti vagyon egy részét elszállították, de az utóbbiak nagy része visszakerült, főleg az amerikaiak jóvoltából, bár amerikai katonatisztek is elsajátítottak egyet s mást a magyar vagyonból. Felmerül a kérdés, mi lett volna például a Szent Korona vagy a Nemzeti Bank aranykészletének a sorsa, ha azok az országban maradnak? Félő, hogy több veszett volna el a szovjet hatóságok, szovjet katonák és magyar civilek kezén. A lényeg, hogy 1945 januárjában éreztem, hogy az új rendszerben is sok minden nem úgy van, mint azt az újjászületett demokratikus újságok és a vezető politikusok állítják. Nem mintha nem lelkesedtem volna a demokráciáért, hiszen ez az egyetlen reményünk volt, nekem és a családomnak, de láttam, hogy az új rendszer nem sokkal őszintébb, mint az előző volt. Ide tartozik például a magyarországi svábok nagy részének a kiűzése. A hivatalos állítás szerint a svábokat, illetve közülük a volksbundistákat azért távolították el, mert elárulták a hazát; a valóságban a demokratikus Csehszlovákiából kikergetett magyaroknak kellett a svábok földje és háza. Be kell vallanunk, hogy őszinték egyedül Szálasi Ferenc nyilasai voltak, amikor a „Nemzetvezető” nevében raboltak és gyilkoltak vagy a frontra dobtak sok ezer szerencsétlen fiatalt.
1945. Magyarország,Budapest V. Szervita tér a Bárczy István (Kamermayer Károly) utca felé nézve, jobbra a Városház utca.
Fotó: Vörös hadsereg / Fortepan - Adományozó
A demokratikus kormány és a koalíciós pártok nem mondtak igazat, amikor az 1945. novemberi választások idején azt hirdették, hogy a felszabadult magyar nép egyszer és mindenkorra szakított a fasizmussal. Valójában a Kisgazda Párt, legalább részben azért kapta meg a szavazatok 57 százalékát, mert a legmesszebb állt a kommunistáktól, és mert sem a Szövetséges Hatalmak, sem a hazai demokratikus koalíció nem engedélyezett kimondottan jobboldali politikai pártot. Így aztán a régi rendszer hívei kénytelen kelletlen a demokráciát őszintén hirdető kisgazdákra szavaztak. Vajon megváltozott-e a magyar nép, kérdeztem magamtól 1945-ben, pedig akkor még fogalmam sem volt arról, hogy a zsidók deportálása a teljes magyar adminisztráció lelkiismeretes közreműködésével ment végbe és hogy a közvélemény jelentős részének a helyeslésével vagy legalábbis közönyével találkozott. Azt sem tudhattam, hogy 1946-ra újabb antiszemita hullám fogja elönteni Kelet-Európát; szerencsére a magyarországi pogromok lényegesen kevesebb véráldozatot követeltek, mint például a lengyelországiak. A zsidók elleni egyik népszerű vád az volt, hogy a szovjet kommunizmus hordozói s kiszolgálói, a másik pedig egész egyszerűen, hogy sokan közülük visszajöttek a táborokból és félő volt, hogy visszakövetelik az ellopott holmijukat.  Természetesen Magyarország nem az egyetlen ország volt, ahol a háború kérdéseiben nem mondtak igazat. Gondoljunk csak az Egyesült Államokbeli médiumokra, amelyek minden kényszer nélkül, végzetesen leegyszerűsítették az amerikai szerepet a világháborúban. Szerintük 1939-i kezdettel a nácik lerohanták a békés és védtelen európai népeket, azokat tehát fel kellett szabadítani, és az USA valamint szövetségesei ezt meg is tettek. Az amerikai tankönyvek éppen csak megemlítették a Vörös Hadsereg szerepét. Tudtommal egyetlen népszerű tankönyv sem ír arról, hogy az 1944-es szövetséges partraszállás idejéig a keleti, szovjet front a német hadsereg 80 százalékát lekötötte. Igaz, a német városok angol-amerikai légibombázása sok kárt okozott, s hogy az amerikai hadi szállítmányok jelentősen erősítették a szovjet hadsereget, de a tankönyvek még csak nem is említik annak a lehetőségét, hogy 1944-re a Vörös Hadsereg egyedül is le tudta volna győzni a hitleri Németországot. A normandiai partraszállás legfőbb érdeme, hogy valamivel megrövidítette a háborút és hogy távol tartotta a szovjet hatalmat Nyugat- és Dél-Európától.  Máig sem közismert, hogy a nyugat-európaiaknak 1940 körül mennyire nem volt szándékukban összefogni más fenyegetett országokkal, hogy közösen szálljanak szembe a fenyegető német invázióval. Az sem közismert, hogy a német megszállás idején milyen nagyméretű volt a kollaboráció. Hadd említsem Dániát, amely a közelgő német támadás tudatában előre visszavonta gyér csapatait a német határról, s amint a németek átlépték a határt, Dánia azonnal megadta magát. Vagy hogy Hollandia, amely gyarmataival világbirodalomnak számított és amelynek vezérkara 1940-ben pontosan értesült a közelgő német támadási terv részleteiről, a támadás elhárítására összesen 24 páncélautóval és egyetlen tankkal sem rendelkezett. Vagy hogy Belgium a német támadást követően napokon belül megadta magát, ezzel pusztulásra ítélve a belgák segítségére siető francia és brit hadakat. Végül gondoljunk a francia vezérkarra, amelynek a soraiban elterjedt az különben értelmetlen meggyőződés, hogy ha választani kell Hitler és Sztálin között, akkor ők inkább Hitlert választják. Valójában egy szovjet hatalomátvételre nem volt semmi lehetőség. Ami pedig a kollaborációt illeti, tudnunk kell, hogy minden egyes nyugat-európai ország, beleértve a Cseh Protektorátust, a háború folyamán teljes erővel a német hadiiparnak dolgozott. Mégis, mindezek az országok mártírokként és győztesekként emelkedtek ki a háborúból. A lengyelek hősiesen szembeszálltak a németekkel és a Vörös Hadsereggel; sohasem adtak meg magukat. Lengyelországot azonban a hírhedt naci-szovjet paktum egyszerűen megszüntette. Akárhogy is nézzük a második világháborút, különösen annak a kezdeti éveit, nem kétséges, hogy a vezető politikusok általában nem mondtak igazat. A legnagyobb hazugság persze Hitlertől származik, aki azt állította, a világháborút számbeli és anyagi fölény nélkül, csak elszántsággal és végtelen brutalitással is meg lehet nyerni.

Kiforduló jövő

Publikálás dátuma
2020.03.01. 15:33

Fotó: Népszava
Nézem, ahogy kifordul a kezeim közül a jövőm. Ifjúság, ígéretek, szavak, fény, becsület, tisztesség, korrektség, szolidaritás, tudás, igazmondás, hűség – minden olyan távoli ma már. Rég ígérték. „Légy hű magadhoz.” Ez mindenekfelett! De lehet-e repülni annak? Nem. Már nem. Harc az életért. Struggle for life. Nyugger life. Két hétre 890 forint. Meg lehet belőle élni. Vagy nem. Meglehet. Kit érdekel? Nem kell mindig kaviár! Tényleg nem. * Mókás, ahogy a száraz, szikkadt föld repedésein át is utat tör az élet. Apró levél. Kibújik. Zöld. Fiatal. Van jövője. Elvégre teher alatt nő. De mit tegyen az a több évtizedet megélt, mára életet adó föld nélkül maradt tölgyfa, amelyik körül aszfalttal borítottak minden centimétert? Fuldokoljon, Mama! Ez a dolga. Nem?! Évtizedekig nőhetett, élhetett, minden tavasszal lombot növeszthetett, és minden ősszel álomba borulhatott. Szívhatott be szén-dioxidot, fújhatott ki oxigént. Mit akar még?! Beleszólni? Mibe? Minek? Hasznot már úgysem hoz! Most már csak sorsa van, Mama, nem élete! Mi köze már mindahhoz, ami ma történik?! Magából nőtt, mint fatörzsből gyönge ága? Ugyan már! Új siserahad van. Más elvekkel, más elvárásokkal. Más ágakkal, más lombokkal. Más sáskákkal. Úgyis lerágják. Az övék. Maguk alatt rágják a fát. Gömböcéhesek. Mindent felfalnak. Nem korlátozza őket senki. A lovakat le, a fákat ki… Ugye? * Nekem a fotó volt az első figyelmeztetés. Az a portré, ami minden kereszteződésben ott virított az óriásplakátokon Férfifej. Fenségesen és dicsőségesen néz a jövőbe. Most még népfi. Később népffy lesz! A hatalomért. Nincs bajusza. Úgy ráismernénk? Az arc átlagos. De a tekintet! Hideg és kemény, büntető és irgalmatlan: Rajtad a szeme! A hatalmat csak egyszer kell…! Új kor. A fején is másképp tapad a haj. „Régkórsága” van. Hatalma záloga. Mamelukok fején áll, egyre terebélyesedő gúlán. Legfölül ő, legalul a buta sereg. Középen az érdekhajhászok. Lógó nyelvvel. Azt mondják, amit hallani akar. Pénzért. Sok pénzért. Könnyen jön. Tudja ő ezt, ő alakította. Neki jövő, nekünk szakadék. * Új idők, új dalok. A refrén talán marad. Olyan emberi. Ifjúság, ígéretek, szavak, fény, becsület, tisztesség, korrektség, szolidaritás, tudás, igazmondás, hűség. Ja, nem. Tévedtem. Bocsi. Az új kotta: én ifjú vagyok száz évesen is, én ígérek, te elhiszed. Én mondom meg, mi a becsület. Én mondom meg, mi a tisztesség. Korrekten mondom: csak rám számíthatsz! Ehhez nem kell tudás! Tudás nem kell! A butaság: erő. Az enyém. Nem hazudok, azt mondom, amit hallani akarsz! Pénz olvasva… Csak velem lehetsz szolidáris, csak hozzám lehetsz hű. Csak akkor kellesz. Nem?! A jövő én vagyok! A múlt is! Jelen vagyok. Minden úgy van, ahogy én akarom! Minden úgy lesz, ahogy én akarom! Így akarom! * A semmi ágán ülök. Állást keresek. Önéletrajz. Curriculum vitae. CV. Navigare necesse est. Bővebben? Navigare necesse est, vivere non est necesse, azaz hajózni szükséges, élni nem muszáj. Én szeretnék. Dolgozni is. Jó tanács idősebbeknek: ne írja be, mikor született. Akkor nem derül ki? Beírom. Elküldöm. Még csak nem is válaszolnak. Túlkoros. Ezzel az erővel a WC-n is... Esetleg nyugger állás? Szövetkezetben, persze. Kis pénz, kis pénz! Ki a kicsit nem becsüli…! Na, ugye, hogy nem hagytuk az út szélén! Maradjon nyugton az árokban! Visszanézek. Töprengek. Hogy volt? Mindig azt hittem, előre…. Már látom, mindig is egy helyben topogtam. Diploma, két gyerek, munka. Munka, munka, munka. Nem kerestem. Dolgoztam. Havonta fizettek. Függöny. Ismétlés nincs. Munka sincs. Mi van? Nyugdíj. Nyögdíj. Mit kellett volna másképp? * Nix ugribugri. Isten, becsület, ország. Ez egy új kór. „Az istenit!... jaj, istenem!...” Csak ahogy Tóth Árpád. Csak beteg ne legyek! Egészségügy? Nagyon beteg. Vészhelyzet. Ellátás? Fizetős. Ingyen? „Lószart, Mama!” SZTK. Orvos, várólista, orvos, gyógyszer. Egyek vagy szedjek? Ön dönt! Hulljon a férgese! Több marad. Nincs TAJ-kártyája? Pusztuljon! Na, kinek nem kell szuperkórház? Nem kell?! Majd megépítjük Mexikóban. Vagy Vietnámban. Vagy bárhol. Az is pénz! És mi lehajolunk minden fillérért! Fölkészültünk. Itt föltettük a koronát. A vírusra. Orvosok túl a határon. Minden határon túl. * Elszabott ország. Trianonba kéne menni? Az se úgy volt, népffyak! Pöffeszkedés, úri gőg. Felelősség? Az nem a mienk. Nekünk abból van a legkevesebb. Ezen a tájon nem hiányzik. Becsület? Becstelen brigantik! Lófej az ágyban. Kilógó lóláb. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Orwell figyelmeztetett. Látod, az a negyven év is, huss! Elszállt. Ami akkor volt, nem volt. Azokat utálja, akik csinálták. Szar volt. Verték. Főleg a papa. Ma már nem veri. Milliomos. Neki több hatalma van. Amit ki akar törölni, kitörli! Szabadság tér, emlékmű. Nem mi voltunk, a németek. Hatszázezer. Gáz, de akkor se. Eleven emlékmű? Majd eltakarítjuk! Ó, hogy az a szakállas…! Isten. Hit. A nagybátyám megrökönyödött. Mikor gyerek volt, büntették, ha nem hitt. Mikor felnőtt, büntették, ha hitt. Mikor megöregedett, büntették, ha nem hitt. Hát, hogy igazodjon itt el az ember?! Nekem magánügy. Szegényeknek ópium. De így is pénzbe kerül. A szegényeknek. Perselybe vele! A koldust a sekrestyés zavarja el a templom lépcsőjéről. Ukázba kapta. Aztán hajléktalan se tébláboljon itt! Embertelen élet! Nem ér semmit. Mindenki annyit ér…! Emberség? Nuku. * A krumplileves legyen krumplileves! Legyen. Legyen inkább krumplistészta. Tészta van. A polgármester osztogatta a nyugdíjasoknak. Mégis megbukott. Pár milla véletlenül mindig a zsebében maradt. Tudtuk róla. Most sír! Hja, a hatalom! Miből lesz így kacsalábon forgó? Nem féltem. A hűség ladikján átevez egy boldogabb kikötőbe. Új állás. Neki jár. Mert hű! Yeah! Neki van jövője. Nekem csak ígérték. De a világnézetemet nem! Pénzért se! Nem alsógatya! Az én hitem. Az én etikám, az én matematikám! Büszkeség és balítélet. Nem jövedelmez. Nyögdíj. Így jártam. * „Hol vagytok ti régi játszótársak?” Szülőföldemen? Nem. Égi mezőkön, mint Petőfi. Új NAT. Elfogadhatatlan! Butaságunk története. Butasereg növelő. Még benne van? Megúszta. Ottlik nem. Kertész nem. Sorstalanság. Kerettanterv. Majd ott. A nagy utazás. Keretlegénytől a kerettantervig. Mi a fasz az a Nobel-díj? Szent-Györgyi Albert, Lénárd Fülöp, Bárány Róbert, Zsigmondy Richárd, Hevesy György, Békésy György, Wigner Jenő, Gábor Dénes, Elie Wiesel, John C. Polanyi, Oláh György, Harsányi János, Kertész Imre. Magyarok és származásúak. Attól függ, mikor, hogy akarjuk. Marslakók. Tudjuk kik. Ők már történelem. Történelem? Ja, az se úgy volt. Dicsőség igen, tatárjárás nem. Csak a szépre emlékezünk? A hazaffy nem kérdez. Népiesch. Bólogat. Teljesít. Ha nem, menjen a fenébe! Hogy ment? „…s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.”. Az akkor volt, Attila. Most azért annyian nem. Csak többszázezer. Színe-java. A mi bajunk. Visszanéznek, de nem fordulnak vissza. Ez is a mi bajunk. Vessünk magunkra! Vessünk magunknak. Ki mint vet… * Ugyan már! Ki mint vett! Valutát. Hitel, Világ, Stádium. Egy frászkarikát! Devizahitel. Kicsike, vigyázzon, egyszer adósom lesz, adósom lesz! Oh, yes! Bál a Savoyban. Aki szegény, az a…. Ne álmodozzon, nincs kecmergés! Kikecmeregés. Miért? Csak. A ló kérdez. Oktalan állat. Eladósodott? Kilakoltatják. Hajléktalan? Börtönbe vele! Pénz beszél. Ne ugasson! LeCSOKolt nép. Beszoptuk. Három szoba, három gyerek, négy kerék. Van, akinek megéri. Akinek nem is kellett volna. Támogassuk a gazdagokat! A többinek egy kerékkel kevesebb. Meglesz a böjtje! * Tovább is van, mondjam még? Kártérítés börtöntöltelékeknek?! Embertelen bánásmód? Börtönbiznisz. Hát hol élünk?! Lesz itt rend! Butasereg bólogat. Csak én keccsölök itt?! Még hogy pénzt, mert szegregáltunk?! Egy frászt! Munka nélkül zsozsó?! Jól jönne, mi?! Dupla frászt! Majd mi megmondjuk. Üljenek vissza az iskolapadba! Hogy korábban kellett volna őket tanítani? Én fogom! Egész népemet! Sőt! Európának energiával teli, új mozgalmakra van szüksége. „…dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét.” J.A. * Itthon vagyunk? Írók írjatok remekműveket! Kutatók találjatok fel remek dolgokat! Csak fialjon! Kultúra? Harc! Csak érthetően, mint Wass Albert! Nem kell ehhez szabad egyetem! Színház? Cirkusz és kenyér! Inkább csak cirkusz. Ott a foci! Focializmus! Új világ! Migráncs nélküli! Csak mi! Heteroszexuális, fehér, keresztény. Itt élned, halnod! Mindenki tudja, hol a helye! Az asszony is…! Aki NER, az nyer! * „A város peremén, ahol élek” öregasszonyok banyatankkal. Fél kiló kenyérke, tartós tej. Egy hónapra. Minden második hónapban. Húzzák, mintha tele lenne. Lesik a postást. Nyugdíj lesz. Ebéd is. Főzelék feltétlenül. Miért nem Finnországba születtek? Ott a legjobb megöregedni. Finn? Ugrás! Lassan rokonaink se lesznek. Nyelvileg se!. Hun a magyar? Hun? Majd a Magyarságkutató Intézet! Nem hiszed? Hazaáruló vagy! Másképp gondolkodsz? Hazaáruló vagy! Libsibolsi, Soros-ügynök. Te vagy a soros! Nézem, ahogy kifordul kezeim közül a jövőm. Íme, hát megleltem hazámat? Jaj, Attila! Tényleg, de tényleg „Föl kéne szabadulni már!”
Szerző
Témák
jövőkép