Én vagyok az út

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:05

Ego sum via. Én vagyok az út. És persze ego sum vita, én vagyok az élet is. Nem lehet út az, amit az élet elkerül. És ha élet, akkor ott - ego sum veritas - igazságnak is kell lennie. Az az igazság, hogy én valóban út vagyok. Nem élőlény, de élőlények nélkül nem is léteznék. Mi, utak, futhatunk levegőben, vízen, földön és föld alatt. Én földi vagyok. Most, a Krisztus utáni huszonegyedik században épp a budai Vérmezőt szelem át. Ez a jelenem. De van múltam is, évezredes. A múltam? Igen, igen, akkor születhettem, amikor kőszerszámot szorongató vadászok indultak el a patak mentén a vadjuh, az őz, a szarvas nyomában. Mások aztán, emezek fiai, unokái vagy ismeretlenek, már nem a vad nyomát követték, hanem az elődök kitaposta csapást. Csapás, ösvény, út... Jöttek, mentek, mind többen és többen, én meg egyre szélesedtem. Kelta férfiak húzták rajtam talyigáikat, borral teli tömlőkkel mentek a nagy folyón veszteglő bárkákra, a só súlyos terhével küszködtek, és utódaikra keréknyomot hagytak örökül. Vonult a frissítésül küldött légió Gorsium felől Camponán át az északi katonai tábor felé, hadd örüljenek Aquincum tógás-tunikás polgárai, ujjongjanak pucér pulyái, hogy megvédik őket a barbár rajtaütésektől, menetelt a támadó, menekült a lázongó, el-elgurult a zsákmányból egy-két szeszterciusz, legyen min megcsillannia Apolló mosolyának. Nomádok paripáinak patái ütöttek rajtam vértelen sebeket, vásárra hajtott rabszolgák láncai ejtettek rajtam véres karcokat, hódítók, honfoglalók léptei dobbantak rám diadalmasan, megalázkodók, meghunyászkodók térdei hullottak poromba szégyenkezőn. Én vagyok az út, én vagyok az élet. Jézust keresők zarándokbotjai morzsolták rögeimet, hitük-hagyók sarutalpai tiporták göröngyeimet. Kalmárkocsik kerekei vájták mélyebbre kátyúimat, útonállók pisztolydörrenései rebbentették föl verebeimet. Bevonulók, átvonulók, kivonulók taposták le gizgazaimat, felvonulók hessentették lobogóikkal szúnyogfelhőimet. Hernyótalpak szántottak, golyószórók vetettek, de aratni senki nem aratott. Gyaloglók, kocogók, futkározók, futók, kerekezők lelkesednek értem, tudják, hogy értük vagyok, értékük vagyok. Jöhetnek rajtam az őskorból, jöhetnek a múltból, jöhetnek a tegnapból. De visszafelé menniük nem lehet. Nem szabad.
Szerző
Témák
az út

Szeretünk, Anna!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:04

A Duna Televíziót az önmagát igazi demokratának minősítő kulturális elit részéről megalapítása óta körüllengi egyfajta tompa ellenérzés a kezdeteknél deklarált nemzeti, nagymagyar orientációja miatt. Pedig időről időre kiderül, hogy kulturális csatornaként tisztesen végzi a dolgát. A mai magyar médiavilágban pedig a valódi köztelevíziózás egyik utolsó maradványának tekinthető. Filmkínálata különösen tarka, legalábbis a többi műsorsugárzóéhoz képest. Ezúttal a legújabb, 2017-es, nyolcrészes orosz Anna Karenina feldolgozással lepte meg nézőit. Amiben alapvetően nem volt semmi meglepő, hiszen – elsősorban a legnagyobb rendezők életműve, és klasszikus irodalmi adaptációk mentén – a Duna folyamatosan bepillantást enged az orosz filmkultúrába is. Nemrég láthattuk a Csendes Don új televíziós változatát, de volt itt az idők során A Mester és Margarita, Doktor Zsivágó, Akunyin – és Anna Karenina is. A külön jó pont így inkább azért jár, hogy Szergej Szolovjov 2009-es sorozata, és más angol, amerikai feldolgozások után az új próbálkozás is eljuthatott a hazai nézőkhöz. Mivel lehet magyarázni az utóbbi két évtized Anna Karenina dömpingjét? Teljes bizonyossággal semmivel. De valamiről talán érdemes szólni: hosszú ideje nagyítóval kell keresni a művészeti, s főként a filmes életben igazi, mély, felkavaró szerelmi történeteket. Amelyek cukormentesek, nem kliséturmix fakasztja bennük a könnyeket. És a szenvedély mellett ezer hangon szólaltatják meg a gyötrelmeket – és a gyengédséget. Az örökké, mindenki számára megélhető szabadság csendes, simogató katarzisát. Egy rendező számára, aki ilyen szerelmi történetet szeretne elmesélni, Tolsztoj regénye, több más klasszikus alkotással együtt, ma is biztos fogódzó. Karen Sahnazarov nem is leplezi, hogy sorozatához – amelyből moziváltozat is készült – elsősorban forgatókönyvíróként használta a nagy orosz írót. Mintegy átveszi tőle Anna és Vronszkij drámáját, annak remek felépítését, eleven dialógusait, plasztikus figuráit, lélektani mélységét. Ugyanakkor kilép a regény egészéből, és új kontextusba helyezi a szerelmi történetet. Egy ideig nem igazán értjük, mi történik, nehéz elszakadni a teljes tolsztoji világtól. Erőltetett dramaturgiai megoldásnak tűnik, hogy Vronszkij az 1904-es orosz-japán háború idején egy véletlen találkozás folytán Anna katonaorvos fiának idézi fel a drámai kapcsolatot. (A kerethez a rendező a kevéssé ismert Vikentyij Vereszajev A japán háborúban című regényéből használ fel motívumokat.) Sokáig hiányoljuk a Levin-szál kimaradását is. De aztán belerázódunk a sorozat világába, egyre szervesebbé válik számunkra. És ha alaposabban elgondolkodunk róla, felmerülhet bennünk, hogy a változtatások azt szolgálják, hogy a történet a mai Oroszországra rezonáljon. Hiszen hol lenne helye a mai orosz életben (vagy bárhol Európában) a tolsztoji eszméket megtestesítő Levinnek, aki a „nép”, birtokának parasztjai között keresi dolgos munkával a felemelkedést, a társadalmi harmóniát? A létező normák hipotetikus ellenpontjaként sem lehetne éltre kelteni. Különösen a moszkvai, szentpétervári (budapesti, párizsi, berlini) elitben. Ilyen ember, ilyen alternatíva jelenleg nem létezik, vagy legalábbis semmi súlya nincs – a szellemi életben sem. Még ha fel is merül a társadalmi rétegek közelítésének gondolata, leginkább közgazdasági és pragmatikus, szociális juttatási problémaként artikulálódik. Az elitet nem érdekli, mi van a periférián. Vigyáz gazdagságára, privilégiumaira, kedvére tágítja vagy szűkíti az önmagára szabott demokráciát. Vannak Kareninjei, hithű, szorgos pillérei, Oblonszkijai, bohém motorosai. De akadnak benne Vronszkijok, romantikus, érzékeny, tiszta szívű emberek is. Meg pár Anna, szerelemtől felrázott, szabadságra eszmélő, a boldogság jogáért küzdő nő. Mindannyian képesek nemes gesztusokra, sok szép gondolat is megfordul a fejükben, de tiszteletben tartják a világ számukra előnyös rendjét, amelyet az sem ingat meg, ha valamelyikük átugrik a korlátokon – és vonat alá veti magát. A kerettörténetnek már sokkal inkább orosz vonatkozása van. A rendező a társadalmi elit tunyán pöffeszkedő tehetetlensége mellé beemeli az ország mai valóságának lassan állandóvá váló elemét, a perifériákon vagy idegenben zajló, értelmetlen és sokszor eredménytelen háborúskodást. Ez az önfeláldozó hősiesség, a hazafias pátosz terepe. Nem véletlenül veti ide a sors az idősödő Vronszkijt. De már nem tudja magát újra becsapni. Elbeszélése közben, az ifjú Karenin előtt végre fel is vállalja, amit érzelmei egész életében jeleztek: bár sosem árulta el, de elóvatoskodta a boldogságot, nem értette meg Anna szerelmének üzenetét: Letojni őket! Tojni erre az egészre! Mindez visszafogott hangon rezeg a film szövetében. Ugyanazokkal a finom tónusokkal, amelyek az 1980-as években feltűnt Sahnazarov legjobb műveit jellemezték. (Ami a rendszerhez lojális politikai szerepvállalásában is visszaköszön.) Kétségtelen, hogy ebben a munkájában fáradtság jelei is mutatkoznak. De egy most beérő orosz színészgeneráció néhány nagy egyénisége túllendíti az elbeszélést a holtpontokon. Lenyűgöző nézni, ahogy a képi világ minden gazdagsága, artisztikuma a retró-szépelgés helyett azt szolgálja, hogy kibontakoztassák tehetségüket, amit ők azzal hálálnak meg, hogy felszabadultan beleviszik a figurákba saját, harmincas-negyvenes nemzedékük életérzését. Ettől különösen Jelizaveta Bojarszkaja Annája kap szárnyakat, sajátos színeket. Vonzó gödröcskéivel azonnal érzékelteti a hősnő szelídségének fojtottságát, és teljesen szervesen tör elő belőle a szerelem örömének megbotránkoztató pimaszsága. Udvariassága csipkelődő, férjével beszélve minden apró gesztusából is árad a megvetés, legerősebb szerelmi vallomása a türelmetlenség, az érzelmi ingadozás (az egyébként jó magyar szinkron nem is tudja mindig követni), ami egyben gyönyörűvé teszi. Kínzóan szép őszinteség lüktet benne. Nem csoda, hogy a Vronszkijt alakító Makszim Matvejev csak bámulni tudja a közös jelenetekben (színészházaspárról van egyébként szó). Az ő tehetsége az időskori Vronszkij-alakban villan nagyokat. (Számomra nemegyszer Szakácsi Sándor fénykorát idézve.) Vitalij Kiscsenko sajátos plasztikájából egy szokatlanul komplex Karenin bújik elő betegessé fegyelmezett megalázottságával. És külön öröm, hogy Anna sógornője, Dolly szerepében korunk egyik legnagyobb orosz filmszínésznője, Viktorija Iszakova is megvillanthatta magát. Egyszóval, tartalmas, művészi élményekben gazdag volt ez a nyolc hét az ismét újjászületett Anna Kareninával.

Kátrányos helyzet

Publikálás dátuma
2020.03.08. 10:42

Úgy tartják, az Ezek a fiatalok volt az első magyar beatzenés film, de már két évvel korábban – legalább részint – beates volt a Patyolat akció. Igaz, a hagyományos tánczene legjobbjait – Bágya Andrást, Behár Györgyöt, Fényes Szabolcsot, Gyulai Gaál Jánost, Nádas Gábort – kérték fel szerzőnek, ám Bágya Vonatzene című dalát, amelyet a főszereplő Bodrogi Gyula adott elő, az Illés zenekar kísérte. A bevonulásról és a derűsnek láttatott katonaéletről szóló mozi megosztotta a kritikusokat. Mármint a muzsika tekintetében, a tanmesét ugyanis valamennyien elparentálták. „A Patyolat akció erénye a kitűnő zene, valamint Bodrogi eleven, komédiázó készsége Ditrói honvéd szerepében” – írta a recenzensek egyike. „Ha szigorú mércével mérünk, a Patyolat akció fordulatai nem elegendők a sikeres vígjátékhoz. Egyrészt kevés az ötlet, másrészt azok között is több az unalomig közismert. Ám, ami ritkán fordul elő, a film zenéje megemeli a látottakat” – állapította meg a másik. Akadt olyan kritika is, amely nem foglalkozott a hangjegyekkel. Az alkotást „filmművészetünk bambijának” nevezte, arra utalva: ha pezseg is, tele van kátránnyal. A szarva közt a tőgyét azonban Fodor Lajos találta el. „A Patyolat akció szándékoltan semmitmondó, vékonyka meséje, úgy tűnik, csak ürügy, hogy a mozik lelkes törzsközönsége, a fiatalság előtt megszólaltassanak egy sor új magyar táncdalt, jó részüket közkedvelt elektromos gitáregyüttesre hangszerelve” – tapintott rá a lényegre. Majd a folytatásban egyenesen ledorongolta a muzsikus alkotókat: „A tucatnyi táncdal túlságosan halvány ahhoz, hogy különösebb örömet szerezzen. E műfaj még mindig nem képes kilábalni nálunk a vészes vérszegénységből. A szerzők lázas munkatempóban gyártják a számokat, felületesen és – még a fiatalabbja is – öregesen. Körülöttünk, a világ minden táján, üdítő, sőt itt-ott már a kor lelkét tükröző tánczene születik és fejlődik. Vannak, akik új, világméretű folklór kibontakozását ismerik fel benne. (…) Nincs az a reklámapparátus, sem tömeghisztéria, mely a Beatles-hullámot rá tudta volna erőltetni tíz- és tízmilliókra, ha nem rejt magában ez a fajta zenélés valami kirobbanó, elemi erejű vitalitást, amely egyezik egy egész korosztály életérzésével. A magyar komponisták kezdetben lefitymálták és szidták ezt a zenét, addig-addig, míg egyszer csak lázasan el nem kezdték – utánozni. De utánozni csak a külső, felszínes jegyeket lehet. A legrutinosabb slágerszerzők sem fogják kimozdítani a magyar könnyűzene kátyúba ragadt szekerét a gitárstílus lekoppintásával.” A film, amelyben Bodrogi mellett – többek között – Szilvássy Annamária, Csűrös Karola, Zenthe Ferenc, Ernyei Béla domborított, mégis bombasikerré vált, mindenekelőtt a zenéje miatt. A vonatos nótánál is nagyobb sláger lett az Egy, velem, ugye, könnyen megy szövegű táncdal, s az emberek özönlöttek a mozikba: a szeptember 29., a hajdani fegyveres erők napja alkalmából 1965. szeptember 30-ra tempírozott bemutatót követő kilenc hónapban 1 millió 530 ezer 507 néző tekintette meg a vígjátékot. Ezzel a korabeli filmek tekintetében magasan listavezető volt a „Patyolat”, amelynek vetítésekor átlagosan 70,9 százalékos nézőtéri kihasználtságot jegyeztek. A Qualiton ráérzett a kedvező fogadtatásra: először fordult elő hazánkban, hogy a számok a filmbemutatóval egyidőben megjelentek hanglemezen. Konkurencia amúgy volt bőven, hiszen 1965 országos slágerei közé tartozott az Imádok férjhez menni című Maugham-darab magyar változatának két örökzöldje, az egyazon kislemezen – Mikes Éva, valamint Vámosi János tolmácsolásában – közreadott Engem nem lehet elfelejteni és Kicsit szomorkás a hangulatom, valamint a Szerelmes biciklisták című filmben felhangzó Te szeress legalább és Táskarádió (Mary Zsuzsitól, illetve az Illéstől, amely immár nem csupán kísért, hanem önállóan megszólaltatott). Ám a mozilátogatók tömegével jöttek ki a Patyolat akcióról úgy, ahogyan a film befejeződött: füttyös indulóval...
Szerző
Témák
LEMEZEKET FEL!