Szeretünk, Anna!

A Duna Televíziót az önmagát igazi demokratának minősítő kulturális elit részéről megalapítása óta körüllengi egyfajta tompa ellenérzés a kezdeteknél deklarált nemzeti, nagymagyar orientációja miatt. Pedig időről időre kiderül, hogy kulturális csatornaként tisztesen végzi a dolgát. A mai magyar médiavilágban pedig a valódi köztelevíziózás egyik utolsó maradványának tekinthető. Filmkínálata különösen tarka, legalábbis a többi műsorsugárzóéhoz képest. Ezúttal a legújabb, 2017-es, nyolcrészes orosz Anna Karenina feldolgozással lepte meg nézőit. Amiben alapvetően nem volt semmi meglepő, hiszen – elsősorban a legnagyobb rendezők életműve, és klasszikus irodalmi adaptációk mentén – a Duna folyamatosan bepillantást enged az orosz filmkultúrába is. Nemrég láthattuk a Csendes Don új televíziós változatát, de volt itt az idők során A Mester és Margarita, Doktor Zsivágó, Akunyin – és Anna Karenina is. A külön jó pont így inkább azért jár, hogy Szergej Szolovjov 2009-es sorozata, és más angol, amerikai feldolgozások után az új próbálkozás is eljuthatott a hazai nézőkhöz.

Mivel lehet magyarázni az utóbbi két évtized Anna Karenina dömpingjét? Teljes bizonyossággal semmivel. De valamiről talán érdemes szólni: hosszú ideje nagyítóval kell keresni a művészeti, s főként a filmes életben igazi, mély, felkavaró szerelmi történeteket. Amelyek cukormentesek, nem kliséturmix fakasztja bennük a könnyeket. És a szenvedély mellett ezer hangon szólaltatják meg a gyötrelmeket – és a gyengédséget. Az örökké, mindenki számára megélhető szabadság csendes, simogató katarzisát.

Egy rendező számára, aki ilyen szerelmi történetet szeretne elmesélni, Tolsztoj regénye, több más klasszikus alkotással együtt, ma is biztos fogódzó. Karen Sahnazarov nem is leplezi, hogy sorozatához – amelyből moziváltozat is készült – elsősorban forgatókönyvíróként használta a nagy orosz írót. Mintegy átveszi tőle Anna és Vronszkij drámáját, annak remek felépítését, eleven dialógusait, plasztikus figuráit, lélektani mélységét. Ugyanakkor kilép a regény egészéből, és új kontextusba helyezi a szerelmi történetet.

Egy ideig nem igazán értjük, mi történik, nehéz elszakadni a teljes tolsztoji világtól. Erőltetett dramaturgiai megoldásnak tűnik, hogy Vronszkij az 1904-es orosz-japán háború idején egy véletlen találkozás folytán Anna katonaorvos fiának idézi fel a drámai kapcsolatot. (A kerethez a rendező a kevéssé ismert Vikentyij Vereszajev A japán háborúban című regényéből használ fel motívumokat.) Sokáig hiányoljuk a Levin-szál kimaradását is. De aztán belerázódunk a sorozat világába, egyre szervesebbé válik számunkra. És ha alaposabban elgondolkodunk róla, felmerülhet bennünk, hogy a változtatások azt szolgálják, hogy a történet a mai Oroszországra rezonáljon.

Hiszen hol lenne helye a mai orosz életben (vagy bárhol Európában) a tolsztoji eszméket megtestesítő Levinnek, aki a „nép”, birtokának parasztjai között keresi dolgos munkával a felemelkedést, a társadalmi harmóniát? A létező normák hipotetikus ellenpontjaként sem lehetne éltre kelteni. Különösen a moszkvai, szentpétervári (budapesti, párizsi, berlini) elitben. Ilyen ember, ilyen alternatíva jelenleg nem létezik, vagy legalábbis semmi súlya nincs – a szellemi életben sem. Még ha fel is merül a társadalmi rétegek közelítésének gondolata, leginkább közgazdasági és pragmatikus, szociális juttatási problémaként artikulálódik.

Az elitet nem érdekli, mi van a periférián. Vigyáz gazdagságára, privilégiumaira, kedvére tágítja vagy szűkíti az önmagára szabott demokráciát. Vannak Kareninjei, hithű, szorgos pillérei, Oblonszkijai, bohém motorosai. De akadnak benne Vronszkijok, romantikus, érzékeny, tiszta szívű emberek is. Meg pár Anna, szerelemtől felrázott, szabadságra eszmélő, a boldogság jogáért küzdő nő. Mindannyian képesek nemes gesztusokra, sok szép gondolat is megfordul a fejükben, de tiszteletben tartják a világ számukra előnyös rendjét, amelyet az sem ingat meg, ha valamelyikük átugrik a korlátokon – és vonat alá veti magát.

A kerettörténetnek már sokkal inkább orosz vonatkozása van. A rendező a társadalmi elit tunyán pöffeszkedő tehetetlensége mellé beemeli az ország mai valóságának lassan állandóvá váló elemét, a perifériákon vagy idegenben zajló, értelmetlen és sokszor eredménytelen háborúskodást. Ez az önfeláldozó hősiesség, a hazafias pátosz terepe. Nem véletlenül veti ide a sors az idősödő Vronszkijt. De már nem tudja magát újra becsapni. Elbeszélése közben, az ifjú Karenin előtt végre fel is vállalja, amit érzelmei egész életében jeleztek: bár sosem árulta el, de elóvatoskodta a boldogságot, nem értette meg Anna szerelmének üzenetét: Letojni őket! Tojni erre az egészre!

Mindez visszafogott hangon rezeg a film szövetében. Ugyanazokkal a finom tónusokkal, amelyek az 1980-as években feltűnt Sahnazarov legjobb műveit jellemezték. (Ami a rendszerhez lojális politikai szerepvállalásában is visszaköszön.) Kétségtelen, hogy ebben a munkájában fáradtság jelei is mutatkoznak. De egy most beérő orosz színészgeneráció néhány nagy egyénisége túllendíti az elbeszélést a holtpontokon. Lenyűgöző nézni, ahogy a képi világ minden gazdagsága, artisztikuma a retró-szépelgés helyett azt szolgálja, hogy kibontakoztassák tehetségüket, amit ők azzal hálálnak meg, hogy felszabadultan beleviszik a figurákba saját, harmincas-negyvenes nemzedékük életérzését. Ettől különösen Jelizaveta Bojarszkaja Annája kap szárnyakat, sajátos színeket. Vonzó gödröcskéivel azonnal érzékelteti a hősnő szelídségének fojtottságát, és teljesen szervesen tör elő belőle a szerelem örömének megbotránkoztató pimaszsága. Udvariassága csipkelődő, férjével beszélve minden apró gesztusából is árad a megvetés, legerősebb szerelmi vallomása a türelmetlenség, az érzelmi ingadozás (az egyébként jó magyar szinkron nem is tudja mindig követni), ami egyben gyönyörűvé teszi. Kínzóan szép őszinteség lüktet benne. Nem csoda, hogy a Vronszkijt alakító Makszim Matvejev csak bámulni tudja a közös jelenetekben (színészházaspárról van egyébként szó). Az ő tehetsége az időskori Vronszkij-alakban villan nagyokat. (Számomra nemegyszer Szakácsi Sándor fénykorát idézve.) Vitalij Kiscsenko sajátos plasztikájából egy szokatlanul komplex Karenin bújik elő betegessé fegyelmezett megalázottságával. És külön öröm, hogy Anna sógornője, Dolly szerepében korunk egyik legnagyobb orosz filmszínésznője, Viktorija Iszakova is megvillanthatta magát. Egyszóval, tartalmas, művészi élményekben gazdag volt ez a nyolc hét az ismét újjászületett Anna Kareninával.