Végy száz szöcskét – nem kizárt, hogy néhány év múlva így kezdődik majd valamelyik széles körben ismert és fogyasztott hazai étel receptje addig azonban még rengeteg tudati, adminisztratív és gyakorlati akadályt kell elhárítani a rovarevés útjából. Akit maga az ötlet is elborzaszt, annak néhány szempontot mindenképpen érdemes figyelembe vennie. Őseink 30-40 millió évvel ezelőtt bizonyítottan rovartáplálékon (is) éltek, a rovarevés tehát nem csak a potenciális jövő, hanem a múlt is: az öröksége ott van a génjeinkben. A világ országainak 80 százalékban a rovarok valamilyen formában ma is részei az emberi táplálkozásnak. Az ízeltlábúak (ehhez a rendszertani törzshöz tartoznak a rovarok) pedig a miénknek is: Európában, illetve azon belül Magyarországon sem botránkozik meg senki, ha languszták, homárok vagy más rákfélék fogyasztására akarják rávenni.
A fejlett világban az utóbbi évtizedben néhány évente megduplázódik a rovarevás különböző aspektusaival foglalkozó tudományos publikációk száma, ami önmagában is jelzi a fokozódó érdeklődést. Az ok, ami ide vezetett, alapvetően matematikai természetű. A Föld lakossága 2050-re várhatóan 10 milliárd közelébe nő, a rendelkezésre álló termőtalaj viszont, részben az erózió, részben a beépítés következtében, a felére csökken - nem egy főre számítva, hanem abszolút értelemben. Vagyis közel 30 százaléknyival több embert kellene feleakkora földterületen eltartani, ami a mai tudásunk és mezőgazdasági technológiáink mellett képtelenségnek tűnik. A termésátlagok több évtizednyi növekedés után máris tartós visszaesésnek indultak a talajok kimerülése és a felmelegedés miatt. A változás legfőbb hajtóereje a klímaváltozás: már nem csak az számít, hogy egységnyi emberi táplálékot hány hektáron tudunk megtermelni, hanem az is, hogy közben mennyivel melegítjük a bolygót. Ebből a szemszögből pedig állatifehérje-kategóriában a rovarok verhetetlenek.
A hagyományos (nem rovar alapú) állattenyésztés a globális üvegházgáz-kibocsátás közel egyötödéért felelős, ami magasabb, mint a közlekedés részaránya. Ám míg egy kilogrammnyi „élőhús” előállítása a rovarok esetében alig néhány grammnyi üvegházgáz-termeléssel jár, a sertések esetében ez az érték megközelíti az 1000, a szarvasmarháknál pedig a 3000 grammot. A rovarok olyasmit – falevelet, gyomokat, a mezőgazdaság növényi hulladékait stb. - is képesek hasznos fehérjévé transzformálni, amit a hagyományos haszonállataink nem, és egységnyi takarmányból sokkal több fehérjét állítanak elő, mint a háziszárnyasok vagy a négylábúak. Az alapértelmezett táplálékrovarnak tekinthető tücsökfélék 2,1 kilogramm takarmányt használnak fel 1 kilogrammnyi élőhús „legyártásához”, a baromfiak esetében ugyanehhez 4, a sertéseknél 6, a szarvasmarháknál 18 (!) kilogrammnyi takarmány kell – írja Balogh Péter, a Debreceni Egyetem kutatója Egy alternatív fehérjeforrás értékelés: a rovarfogyasztás kihívásai és lehetőségei című tanulmányában. Nem egyedül ő jutott hasonló következtetésre a hazai szakemberek közül: „A fehérjekinyerés céljára engedélyezett rovarok közül leginkább ismert a fekete katonalégy lárvája, amelynek felhasználásával az extrahált szójadara 25 százaléka, míg a szójapogácsa 50 százaléka kiváltható. A házi tücsökből előállított fehérje is kiváló alternatív forrás, mert nyersfehérje-tartalma 62 százalék” - hangzott el például a Szent István Egyetem Élelmiszertudományi Kara és a Deák Tibor Szakkollégium két évvel ezelőtti szakmai konferenciáján.
A rovarok hatékonyabb tápanyagfelhasználásának kulcsa egyrészt az a tény, hogy a testtömegük 80 százaléka ehető – szemben a hagyományos táplálékállataink 45-55 százalékos arányával –, másrészt pedig a változó testhőmérséklet: ha hideg van, a rovar teste lehűl, melegben pedig fölmelegszik, miközben a madarak és az emlősök rengeteg energiát fordítanak a testhőmérsékletük állandóságának fenntartására.
És van még valami, ami egyértelműen a rovartáplálék mellett szól: az alacsony környezetterhelés magas tápártékkel párosul. „100 gramm hernyó (lepkék lárvája) egy felnőtt napi fehérjeszükségletének 76 százalékát és közel teljes vitaminigényét biztosítani tudja” - szerepel a már említett Balogh Péter-tanulmányban.
A témát a magyarországi köztudatba az Orbán-kormány egykori agrárminisztere, Fazekas Sándor hozta be, igen sajátos keretezéssel: a rovarevés lehetőségét (vagy inkább veszélyét) egy 2018-as, nagy sajtóvisszhangú kampányfórumon valamiképpen a migráció, a multikulturalizmus és – természetesen – Soros György ármányaként igyekezett bemutatni. Arról viszont szemérmesen hallgatott, hogy a téma a hazai agrárkutatásban évek óta jelen van. Elsősorban – de nem kizárólag – a „haszonrovarok” takarmányozási célú felhasználását kutatják (a fehérjefelhasználás szempontjából nem nagy differencia, hogy mondjuk az emberek által fogyasztott csirkéket tartjuk rovartáplálékon, vagy eleve a rovarokat fogyasztjuk, a szubjektív érzet szempontjából viszont ég és föld a különbség (lásd keretes írásunkat). Te tapogatóznak az ember rovartáplálása irányába is: ahogyan Darvas Béla biológus, a Szent István Egyetem oktatója felhívta rá a figyelmet a Környezetbarát Mezőgazdaság hasábjain, az Innovációs és Technológiai Minisztérium 2019/2020. tanévre meghirdetett Új Nemzeti Kiválóság Programja nyertes ösztöndíjas pályázatok között szerepel a „Kitinporral és magas fehérjetartalmú rovarpéppel dúsított virsli termékfejlesztése és eltarthatóságának vizsgálata”.
A világ – és benne Európa – mindenesetre komolyan vizsgálja a rovarfogyasztás opcióját. Egyfelől tenyésztési kísérletek zajlanak, egyebek mellett Spanyol-, Francia- és Olaszországban (érdekesség, hogy az olasz farmokon tenyésztett tücsköket csirkehússal is etetik), elemzik a szóba jöhető rovarok tápanyag-összetételét, ízét, valamint a fogyasztók hajlandóságát is. Idén lép hatályba továbbá az EU újfajta élelmiszerekről szóló rendelete, amely a rovarokat is az engedélyezhető élelmiszer-alapanyagok közé sorolja – természetesen a szükséges kockázatértékelés és élelmiszerbiztonsági analízis után.
Eszi – nem eszi: ízletes-e az ízelt láb?
A rovarevés kutatásába természetesen a piac és a fogyasztók igényeinek felmérése is beletartozik. 2001-ben a finn lakosság körében zajlott ilyen kutatás, azzal az eredménnyel, hogy a rovarevési hajlandóság összefügg az iskolázottsággal, az urbanizáció fokával és az életkorral – vagyis a diplomás városi fiatalok nagyobb nyitottságot mutatnak rá, az idősebb korosztály elutasítóbb. 2015-ben Belgiumban zajlott egy kiterjedt vizsgálat, amely igen szűknek találta a lehetséges célcsoportot: az olyan fiatal férfiak tűntek késznek a rovarevésre, akik nem ragaszkodnak a tradicionális hústermékekhez, nyitottak az új ételek kipróbálására, és nincs rovarfóbiájuk. 2016-ban a dán és az olasz piacot mérték föl – ott az derült ki, hogy Olaszországban sokkal nagyobb a hagyományos, helyi forrásból származó alapanyagok jelentősége, a rovaralapú ételek elfogadottsága jelentősebb volt a dán válaszadók körében. Történtek kifejezetten kóstolásos vizsgálatok is, ahol kétféle hamburgerhúst próbáltattak ki a résztvevőkkel, és az egyik 25 százalékban „újszerű élelmiszereket” (a kutatók elmondása szerint például lisztbogár lárvát, a valóságban azonban csak növényi összetevőket) tartalmazott, és a kipróbálás után a tesztalanyok nem nyilatkoztak jelentős ízbeli eltérésről, a „rovarburger” elfogadottsága azonban alacsony maradt. Balogh Péter tanulmányához Magyarországon is végeztek hasonló felméréseket. Sor került egy kérdőíves kutatásra, összesen 158 válaszadóval, ahol többek között a húsfogyasztási preferenciákra, a rovarfogyasztással kapcsolatos ismeretekre, valamint a nemre, lakóhelyre, életkorra, képzettségre stb. kérdeztek rá. Mint a válaszokból kiderült, nálunk is leginkább a kulturális különbségek jelentik a legkomolyabb gátat a rovarevés előtt, de a nemek között is szignifikáns az eltérés. A kitöltők szinte mindannyian tisztában voltak vele, hogy a világ nagy részén a rovarok emberi fogyasztásra alkalmasak, és tápláléknak minősülnek, viszont a zömük úgy nyilatkozott, hogy ez az európai kultúrába nem fér bele, „primitív”. Azonosítottak ugyanakkor lehetséges előnyöket is, mint a magas beltartalmi érték, és a környezetkímélő előállítás. Csak a válaszadók tizede jelölte meg azt, hogy fogyasztott már rovartartalmú ételt, ám 45 százalékuk (itt is elsősorban a fiatalabb városi férfiak köréből) hajlandó lenne megkóstolni (a nők közel harmada ezt „csak éhezés elkerülése érdekében” tenné meg).
