A Párizsi klímamegállapodás létrejöttének két fontos közreműködője, Christiana Figueres és Tom Rivett-Carnac közös könyvben (Future We Select) vázolja fel, milyen világ vesz körül minket 30 éve múlva. A két, ellentétes verziót a Guardian szemlézte.
A földi pokol
A 2015-ben elfogadott párizsi klímaegyezmény óta különösebb erőfeszítést nem tett a világ a károsanyag-kibocsátás megfékezésére vagy éppen csökkentésére. A világ megállíthatatlanul halad afelé, hogy 2100-ban 3 Celsius fokkal magasabb legyen a hőmérséklet az ipari forradalom előttinél, a folyamat visszafordíthatatlan. A levegő sok helyen nem csak meleg, hanem szemirritáló részecskékkel is szennyezett. Bár az utolsó szénbánya már 10 éve bezárt, de a járművek még mindig sok szennyezőanyagot bocsájtanak ki. Nincsenek szén-dioxid elnyelő erdők, az olvadó fagyott talaj is forrása az üvegházhatású gázoknak. Az emelkedő hőmérséklet miatt most még el sem tudjuk képzelni, mekkora területek lesznek lakhatatlanok az emberek számára Ausztráliában, Afrika déli vagy az USA nyugati részén 2100-ra. Senki nem tudja milyen jövő vár gyermekeire, unokáira, többen úgy gondolják, ismét kis törzsekben élnek majd a természetbe kivetett emberek. A levegő magasabb nedvességtartalma és a melegebb óceánok miatt az éghajlat is megváltozik, extrém hurrikánok, trópusi viharok jönnek, lerombolva parti infrastruktúrákat, például Mexikóban és Bangladesben. Az emelkedő vízszint miatt naponta kell kilakoltatni az embereket a tengerparti településekről. Az elöntött helyeken a katasztrófák enyhítése hetekig tarthat, a tiszta ivóvízre és megfelelő minőségű élelemre hónapokig is várni kell, miközben malária-, dengue- és kolerajárványok törnek ki. A csaknem 60 Celsius fokos hőmérsékletet kétmilliárd ember 45 napig is kénytelen lehet elviselni évente, ilyen meleget hűtés nélkül az emberi szervezet maximum hat órát képes elviselni egyfolytában.
A száraz területekről migráns tömegek indulnak el, ami civil engedetlenségi mozgalmakkal jár majd, és a szűkös ivóvízforrásokért vérontás is folyik majd. Bár a felmelegedés miatt néhány, most hideg területen – Alaszka, Antarktisz - lehet majd élelmiszert termelni, az megjósolhatatlan, elégségesek lesznek-e a forró, viharokkal sújtott mezőgazdasági területek a folyamatosan elégséges élelmiszer-ellátáshoz. Az olvadó, állandóan fagyott talajból viszont olyan mikrobák szabadulnak ki, amelyekkel szemben védtelen lesz a sűrűn lakott településeken összezsúfolódott népesség. Azok az országok, amelyek képesek lesznek biztosítani lakosaiknak napi szükségleteiket, fizikailag biztonságban lesznek, de pszichológiailag nem: a gyors változásokkal, bizonyos fajta összeomlásokkal nekik is szembe kell nézniük. A növekvő számú öngyilkosság az uralkodó kétségbeesés legszembetűnőbb megnyilvánulása, de vannak más jelek is: elviselhetetlen bűntudat, harag és agresszió a korábbi generációkban, akik nem tették meg azt, ami szükséges lett volt ahhoz, hogy megállítsák a megállíthatatlant.
Ebben a rossz végre kifutó forgatókönyvben igazából csak egy kérdés van: mindez milyen tempóban zajlik majd, hányadik generáció fogja meglátni a kivezető utat.
A jó forgatókönyv
2050-ig sikerül a káros gázok kibocsájtást évtizedenként megfeleznünk, 2100-ban is csak 1,5 fokkal lesz melegebb az ipari forradalom előttinél. A városokban a levegő tisztább lesz, mint akkor, mindenütt fák nőnek, amelyek segítik megkötni a levegő szén-dioxidját és visszajuttatják azt a földbe. Vannak még tennivalók minden területen, de különösen a városokban jól érzékelhető, milyen más egy zöld bolygón élni, ehhez természetesen újra kellett gondolni, tervezni őket. A világ erdővel való borítottsága 50 százalékos, nincsenek monokultúrák, nagy, nyílt síkságokon. A nettó zéró kibocsájtást legfőképp az elektromosság tette lehetővé, a nagy hálózatok helyett jelentős mértékben decentralizált erőművekből származik az áram. Nem égetünk fosszilis üzemanyagokat, az energia legnagyobb része megújuló forrásból származik, a szélből, napból, földből, vízből. Minden ház a saját szükségletét termeli meg, ennek az is a haszna, hogy nincs szállítási veszteség. Az épületek nem csak az áramot, a vizet is önfenntartóan gyűjtik például esőből, a sós víz tisztításához saját energiájukat használják. 2030-ban megszűnik a benzines és dízel autók gyártása, bár 15 évig még használatban maradnak. Különös, hogy milyen sokáig tart felismernünk, mennyivel praktikusabbak az elektromos autók. Növekszik az autómegosztó szolgáltatások részesedése, a cél, hogy nagyvárosok frekventált területein 2050-ben ne közlekedjen magánautó. A csomagkézbesítő drónok tömeges bevetése lehetővé teszi szűkebb utak, kevesebb parkolóhely létesítését. Az atmoszférában azonban még mindig sok nehezen bomló széntartalmú gáz lesz, ami kihat az időjárásra, de ez koránt sem lesz katasztrofális mértékű, bár a gleccserek és az Antarktisz még olvadnak és a tengerek szintje is emelkedik, az USA nyugati része és a mediterrán Kína sivatagosodik.
Az extrém időjárás és a források szűkülése, tovább növeli a jövedelmi különbségeket, romlik az tömegek egészségügyi helyzete, élelmiszerbiztonsága, vízellátottsága. A kormányok azonban már felismerték a problémákat, a tudatosság segít elkerülni a humanitárius katasztrófákat. Mindenki megérti, hogy össze kell fogni, ha ma megvédjük a Csendes-óceáni szigeteket a víztől, a következő években kitalálhatjuk, hogyan óvható meg Rotterdam. Amikor az ifjúsági mozgalmaknak köszönhetően megszólalt a vészcsengő, 2020-ban rájövünk, túl sokat fogyasztunk, szenvedünk a versenytől és az önérdekű cselekvésektől, kiszabadultunk az irányítás alól, és az összeomlás szélére sodortuk világunkat.
De a klímakrízisből felelősségteljes közösségként emelkedtünk ki, nem csak környezetünket állítottuk helyre, hanem szunnyadó erőinket és tisztánlátásunkat is felébresztettük. Az utolsó évtizedben vagyunk a cselekvéshez, hogy utóbbiakat elérjük, meg van hozzá a tőkénk, a cselekvési tervek. A tudományunk megmutatja, hogyan lehet a káros kibocsájtásokat megfelezni 2030-ra.
