Pécs;zongora;Örömzene;

2020-03-09 09:00:00

Mindenkinek szól a zongora a pécsi vasútállomáson

Öreg bármuzsikosok, bejáró diákok, csövesek játszanak rajta. Az arra járók azt mondják: jó ez.

„Gyere, ülj kedves mellém, mielőtt még elmennél, hogy még egyszer a szemembe nézz!”

Nyolcvan éves asszony dalolja Horváth Jenő „ősi” slágerét a pécsi vasútállomás előcsarnokában. A 400 négyzetméteres foajé északnyugati sarkában zongorán szól az örökzöld, s az asszony nem tudja magába fojtani dalolhatnékját. Félszáz, többnyire idős ember hallgatja a muzsikát a csarnokban, s többen is dúdolnak. A billentyűknél a 70 esztendős Sánta Albert, ő ötven évig zenélt pécsi és külföldi bárokban. A régi barátok szóltak neki, hogy zongora van az állomáson, játszani kéne. Ő meg jött, s játszik, ami az eszébe jut: jazzt, a Vukot, Frank Sinatra klasszikusát, a New York New Yorkot.

Tíz perc után átadja a hangszert a 87 esztendős Reményi Ferencnek, aki a West Side Story Tonight-jával gyúrja egylelkűvé a publikumot. Reményi anyja zeneakadémián végzett, így az almamelléki családban mind az öt fiúnak muzsikálnia kellett. Egyikük később a rádió gyermekkórusát vezette, Ferenc viszont nem bírta a klasszikusokat, ezért a könnyűzenéhez menekült és mérnöknek tanult. 42 évig a vasútnál dolgozott, emellett állandó beugrója volt a pécsi mulatók zenekarainak. Mára annyi maradt, hogy hetente eljár a pécsi zsidó szociális otthonba, ahol a lakók kérésére magyar nótákat játszik. Reményit is idehívták az egykori bártöltelékek, s ő is jött, és hagyta, hogy a keze magától játsszon. A muzsikát moccanatlanul hallgatta egy csauszínű alpaka is, őt Fejes Rózsa, a MancsRanch állatfarm gazdája hozta Reményi kérésére. Az örök bárzenész úgy vélte, a vastagbundás jószág emeli a hangulatot.

Január óta van zongorája a pécsi állomásnak. A MÁV egyik régiós vezetőjének ötlete volt mindez, a hangszert egy névtelenséget kérő adományozó küldte. 

Flashmob és szervezett koncert csak néhány volt a pécsi állomáson az elmúlt hetekben, így a zongorát az szólaltatta meg, akit a sarokban gubbasztó zongora „megszólított”. Történt már hasonló errefelé, hiszen amikor a baranyai megyeszékhely 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa volt, Pécs utcáira kiraktak egy tucat zongorát, s bárki játszhatott rajtuk. A zongorák naponta 5-10 órát szóltak, képzett muzsikosok, bandázó diákok és zenei analfabéták nyűtték a hangszereket.

Az állomási zongorát eddig kevesebben koptatták, mint tíz évvel ezelőtti köztéri elődjeit. Napokon át figyeltem, kik jönnek játszani, s gyakran süketen unatkozott a hangszer. Egyik délután egy 15 éves fiú leülés nélkül a billentyűkre hajolva Lady Gaga Poker face-ének főmotívumát próbálta egykézzel (azt mondta, bejáró, s amíg a vonatra vár, hadd szóljon!), órával később három lány jött, s ők hat kézzel az ABBA Waterloo-jának hangjait keresgélték, zenei káoszt és jókedvet teremtve. Egy középkorú hölgy a harminc évvel korábbi zeneiskolai tanulmányait idézte meg, fél órán át. Sokszor kiesett a ritmusból és melléütött, de azt is élvezte.

A barcsi Kovács Tibor este fél hatkor telepedett a zongorához. A sírköves mellett segédmunkásként dolgozó, 55 éves férfi fogorvosnál volt, s - mielőtt hazaindult - gyengén, de azért felismerhetően eljátszott néhány Máté Pétert és Zámbó Jimmyt. A férfi diákként autodidakta módon gitározott, és a sulizenekarban nyomta, majd 40 évvel később, hogy kirepült mindhárom gyermeke, vett egy tangóharmonikát, megtanult rajta, és azóta Pécsen utcazenész.

- Nem pénzért – szabadkozott -, élet van körülöttem, az a jó. 

Egyik este Sztipánovics Istvánt találtam a zongoránál. Az 52 esztendős, állástalan férfinek Perekeden háza van, ám a közmű nélküli, portáról bemenekült a pécsi hajléktalan szállásra. Egykor ő is kocsmákban zenélt. Bűn-rosszul klimpírozott: elkezdett egy operettdalt, fél sornál elveszett benne, átváltott egy nótába, két ritmus után semmivé foszlott, egy slágerrel folytatta, az is kifogott rajta. Sorstársa, az 59 éves Petrovics Sándor hallgatta őt, elégedetten. A fogatlansága miatt rosszul artikuláló Sándor egy sátorban lakik párjával és annak 14 éves lányával. A kukázásból élő trió abban a sín mellett húzódó fasorban verte fel sátrat, ahonnan időnként öngyilkosok lépnek a vonat elé. Sándor cigit kért tőlem, odaadtam az aprómat.

Hozott is cigit, meg egy tejet:

- Áldja meg az isten – hálálkodott -, végre tudtam tejet venni a kislányunknak.

István meghúzott egy kannás bort, és tovább pötyögött.

- Hamisan játszom, de szívből – mondta huncut mosollyal.

A csarnokon átvágók nem foglalkoztak vele. Amúgy itt a képzett zenészek sem kapnak túl sok figyelmet. Ha nincs koncert, szervezett közönséggel, akkor az utazók legfeljebb pár másodpercig állnak meg, és csodálkozva nézik, „na, mi van má’ itt?”, aztán mennek tovább. De azért – bárkit is kérdeztem – mindenki örült a kéretlen zenének.