Hierarchia helyett szimbiózis – A dán Olafur Eliasson zürichi kiállítása

Olafur Eliasson kiállítása az ember a Földön elfoglalt valódi helyéről, a verseny vagy együttműködés közötti választásról és arról is elgondolkodtat, hogy ki függ kitől.

A dán fővárosban, Koppenhágában izlandi szülők gyermekeként 1967-ben született Olafur Eliasson, napjaink nagy hatású és talán egyik legizgalmasabb kortárs művésze. Berlini stúdiója egy térkutató képzőművészeti laboratórium, ahol különféle szakemberekből – építészekből, mérnökökből, kutatókból, művészekből és séfekből – álló csapatával a 90-es évek közepe óta többek közt azon dolgozik, hogy műalkotásaival napjaink olyan fontos kérdéseire keressen és adjon művészi válaszokat, mint a klímaváltozás, a migráció vagy a Föld erőforrásainak legjobb és mindenki számára elérhető felhasználása.

Bár installációinak egy része egyszeri és megismételhetetlen, alkotásainak – legyenek azok fénnyel, tükröződéssel, színekkel, természeti jelenségekkel „játszó” múzeumi, vagy köztéri installációk, épületek vagy egyéb projektek – középpontjában az emberek egymás közötti és a természettel való együttműködésén alapuló fenntartható együttélése és fejlődése áll. Munkásságának sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 2019 szeptemberében az ENSZ az klímavédelem egyik nagykövetének választotta.

A kérdésre pedig, hogy mit jelent mindez egy kiállító térben, csak egy szóval lehet válaszolni: varázslatot. Ahogyan zürichi Kunsthausban idén januárban nyílt “Symbiotic Seeing” - Szimbiotikus látás című kiállítása is lenyűgöző varázslat. A huszonkét installációból álló tárlat egy különleges a szellemre és érzékeinkre egyaránt ható izgalmas utazás.

Az első terembe lépve rögtön tapasztaljuk, hogy egy eddig ismeretlen világba érkeztünk. Az Escaped light landscape (2020) című nyitó installációban Olafur Eliasson a tőle talán leginkább megszokott módon a fényekkel és a színekkel játszva vonja be az alkotásba a múzeum látogatót. Az emberek és a tér kölcsönösen függnek egymástól. Színes fény kúpok és körök mozognak a falon, a körök megnyúlnak, majd el is tűnnek a színük halványkéktől a nap sárgáig változik, nincs két egyforma pillanat, a falra vetített „táj” pedig a folyamatosan változik.

Egy következő teremben az Algae window (2020) Alga ablak című installációt meglátva első asszociációnk a templomok rózsaablaka lehetne, ám közelebb lépve kiderül, hogy ez az „ablak” üveggolyókból áll. Amiken átnézve a terem mögötti folyosóra látunk, és felfedezhetjük bennük a külvilág apró, töredezett részeit, Ám az üveggolyók különleges lencséinek köszönhetően mindent és mindenkit fejjel lefelé. És, ha mindez nem volna elég, akkor a műhöz tartozó leírásból, és a címéből is kiderül, hogy az üveggolyók elrendezése az egysejtű algák egyik típusa, a kovamoszatok a szerkezetére hasonlít. Ezek a moszatok létfontosságúak, a Földön végbemenő fotoszintézis egy negyedéért felelősek. És, ha egy pillanatra ismét távolabb lépünk, akkor újabb értelmezési réteget is felfedezhetünk, hisz az egysejtű kovamoszatot a valóságban csak mikroszkópon keresztül láthatnánk, ám most az üveggömbökben az emberek a kicsik, és ezzel a perspektíva váltással azonnal el is gondolkodhatunk azon, hogy ki is függ valójában kitől.

Ezután érkezünk meg az Eliasson vezette utazásunk és a kiállítás csúcspontjához, a címadó installációhoz. Belépve a sötét, közel 400 m2-es terembe, lenyűgöző szín-, mozgás- és fényjáték fogad bennünket, Ami leginkább egy hatalmas vízfelületre emlékeztet, ám ez a víz nem előttünk, vagy alattunk van, hanem a fejünk felett lebeg, és a terem méretének köszönhetően először valami nagyon nagy víz, tehát a tenger jut eszünkbe róla, ám ugyanígy ott lehet a fejünk fölött a sarki fény, vagy egy balatoni naplemente, vagy éppen a hol sima, hol háborgó Duna. Mindezt a látványt a terem több pontján elrejtett projektorok lézer csóvái és a ritmusosan permetezett olajos páraréteg összjátéka adja. Mi nézők is kellünk a műalkotás létrehozásához, az alkotás függött attól, hogy hányan voltunk éppen a teremben illetve, hogy testünk hőmérsékletével és mozgásunkkal, hogyan befolyásoltuk a légáramlást. A dramaturgiai csúcsponthoz még inkább hangsúlyozandó a teremben Hildur Gudnardottir – csellista, Emmy- és Oscar-díjas izlandi zeneszerző, többek közt a Csernobil és Joker zenéjének komponistája – csellóra írt műve még egy éteri hangkulisszát is adott. Amit egy robotkar folyamatosan játszik élőben. Mindezek mellett sok kisebb-nagyobb csoda húzza a kiállításban alá mindazt, ami Olafur Eliasson célja. A megszokott perspektívát megváltoztatva vegyük észre, hogy mennyire apró részei vagyunk csak annak a Földnek, ahol élünk, lássuk magunkat a nagyobb rendszer részeként és a hierarchia, a kizsákmányolás, a verseny helyett helyett válasszuk a szimbiózist, ami a békés és mindenki számára hasznos együttélésen és együttműködésen alapszik.