Ismeretlen ismerős

Huncut mosoly, elrévedő tekintet, kiadatlan szövegrészletek. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban látható kiállítás Kertész Imre fiatalkorát, és a háború utáni éveket térképezi fel.

„Nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor karácsonyra, de lehet, hogy születésnapomra, naplófüzetet kértem ajándékba. Ma már nyilvánvaló, hogy az írással az ember minden áldott nap levezetheti a feszültségeit, ami a lelki higiéniájához tartozik. Gyerekként ezt érezhettem, csak nem tudtam előállítani a méltó gépezetet, amin az indulatok lassan megnyugszanak, kielégülnek, és eltűnnek a közönyös világba… Úgyhogy ez a naplófüzet érintetlen maradt.” Egy összevont szemöldökű, konok tekintetű kisfiú fényképe alatt láthatjuk e sorokat, ám szinte lehetetlennek tűnik, hogy ne szerzőjük későbbi munkássága, sorsa felől közelítve olvassuk őket. Kiadatlan interjúrészletek és fiatalkori, családi fényképek fogadnak minket a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár átriumába lépve, ahol az ismeretlen Kertész Imrét idézik meg.

A Kertész Imre Intézet által szervezett vándorkiállítás a szerző tanulóéveire koncentrálva az 1934-es élményektől indul, amelyek az alkotói pálya későbbi irányát, témaválasztásait is meghatározhatták. Az iskolai évek akkor kezdődtek, amikor az ötéves gyermek szülei elváltak, és beíratták egy neves pesti fiúinternátusba, a Gábor Ignác Fiúnevelő Intézetbe, ahol elemi iskolai tanulmányait végezte. Az ifjú Kertész Imrét végig követhetjük a gimnáziumi és a rövid ideig tartó újságírói éveken, első feleségével, Vas Albinával való megismerkedésén át 1955-ig, amikor úgy döntött, a független írói pályát választja.

A fekete-fehér fotók, amelyeken egyedül, vagy épp szülei, barátai társaságában látható, és a szövegrészletek sokrétű életutat mutatnak be. Számos háttérinformációt is megtudunk, például, hogy milyen elemi ellenállás volt a kisdiákban az iskolával szemben, minden reggel arról álmodozott, hátha lebombázzák a gimnáziumot. A matematikával és a fizikával ellentétben azonban az irodalom korán felkeltette az érdeklődését: gyakran olvasott a takaró alatt a sötétben, és kedvencei közé tartoztak a ponyvaregények, Dosztojevszkijben is a „ponyvaszerűséget és az emelkedettséget” kedvelte. Mint írja, „apámék nem voltak különösebben művelt emberek, de megvolt a Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől, és azt is próbáltam elolvasni, izgatott a gyilkosság. A vége annyira megtetszett, hogy kívülről megtanultam, sokáig fel tudtam mondani az utolsó oldalakat, amikor Raszkolnyikov megtér és megbánja bűneit, ott van Szibériában és jól érzi magát – ez hatott a Sorstalanságra, egész biztos.”

A vándorkiállítás első alkalommal digitális tartalmakkal is kiegészült, így az interaktív eszközöknek köszönhetően jobban is elmerülhetünk a 2002-ben Nobel-díjjal elismert író életművében, ami még megannyi rejtett réteget hordozhat magában. És mindezt talán már a zsivány tekintetű hétéves, majd a háború után a Zivatar utcai ablakból kikönyökölő Kertész Imre tekintetében is láthatjuk.