Fedél nélküli egészség

Az új fővárosi vezetés végre fontosságának megfelelően próbálja kezelni a budapesti betegellátási színvonal emelésének kérdését. Ez politikailag akkor is ígéretes, ha a megvalósítás orvos-szakmai útja túlságosan sok akadállyal van tele. A legfontosabb ilyen akadály természetesen a hozzáértés hiánya, ami a megoldás pártpolitikától való mentesítésének elmaradását jelenti.
Budapest mint az ország egyetlen „világvárosa” sok tekintetben előnyt élvez, de el is kell viselnie kellemetlenségeket. Például a hajléktalanok (és a kormányhivatalok) jelenlétét. Természetesen nem tekinthetjük örökösnek a hajléktalanság „intézményét”. Mindent meg kellene tennünk, hogy ezek a nem mindig önhiba nélküli, szerencsétlenül járt embertársaink érdemi segítséget kapjanak, vagyis a lakhatás legyen az EU-ban alapjog. Anélkül, hogy a marxista demagógia hibájába esnénk, kijelenthetjük, hogy magyar viszonyok között is tűrhetetlen – a jóérzésű, mondjuk keresztény ember számára –, hogy bár egyetlen NER mágnás (lopott) vagyonának töredéke elég lenne a nincstelenek hajlékhoz juttatására, a jelenlegi kurzus mégsem tesz semmit az ügyben. Illetve tesz: börtönben kíván födelet tenni föléjük. 
A főváros vezetőinek lelkiismeretét terheli majd, ha elmulasztanak gondolni a hajléktalanokra, amikor kínálkozik egy csekély lehetőség a legnincstelenebbek egészségügyi nehézségeinek enyhítésére. Az első lépés természetesen a kormánnyal való tárgyalásokon kell, hogy megtörténjék: a hajléktalanellátás Budapest számára az országtól kapott feladat. (Pontosan olyan kellemetlen feladat, mint a kormányhivatalok fedélhez juttatása.) A hajléktalanellátás finanszírozása – beleértve az egészségügyi ellátást is - országos költségvetési kötelesség. Ezzel nem mondok újat, csakhogy a lakni tudó lakosság egészségügyi ellátásának finanszírozása is cinikus oda nem figyelést mutat. A hajléktalanoknak pedig szinte semmi sem jut. 
Két nyomós ok van a kérdés rendezésére. A legfontosabb az, hogy az utcán élő, rendesen tisztálkodni, ruhát, fehérneműt időben cserélni nem tudó betegek kezelése – a közismerten ínséges budapesti szakrendelői viszonyok között – lehetetlen. Mi több, különféle fertőzések veszélyének teszik ki a helyiségben a nap folyamán jelentkező betegeket. A másik jelenleg megoldhatatlan probléma, hogy azokat a hajléktalanokat, akiknek kórházi ellátásra nem lenne szükségük, ha nem az utcán laknának - ahol egy egyszerű influenza is halálos lehet számukra -, a kórházak kénytelenek fekvőbetegnek fölvenni. Érthető, hogy a zsúfolt, túlterhelt kórházi osztályok mindent elkövetnek, hogy az életveszélyben nem lévő hajléktalant ne kelljen befektetniük egy többágyas kórterembe.
Bizony illene az (évtizedes mulasztások pótlására szükséges) 50 milliárdnak legalább az 1 százalékából egy szép és modern, hajléktalanokat ellátó egészségközpontot létrehozni, amelynek működtetését aztán a keresztény magyar kormány önként és (zsoltárokat) dalolva, egészen biztosan vállalná. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László

Kompakt város gyorsvasúttal

A napokban érdekes vita alakult ki a magyar szakmai körökben a „kompakt város” fogalma körül, és ez a polémia a politikai sajtóba is átszivárgott. Az egyik álláspont  szerint ellentmondás volna egyrészt a kompakt város, másrészt az agglomerációba csápszerűen kinyúló gyorsvasúti vonalak fejlesztése között; a szűkös források felhasználásakor a kettő között választani kellene, tehát a kompakt város fejlesztése, azon belül is elsősorban a városi „barnamezők” (volt ipari, vasúti és hasonló, jelenleg nem vagy kevéssé használt területek) fejlesztése kell legyen a cél. 
A barnamezők valóban a városfejlesztés fontos célpontjai, mert többnyire kedvező, viszonylag központi fekvésük révén közösségi közlekedéssel jól megközelíthetők, és mind lakóövezetként, mind a munkahelyek teremtése szempontjából előnyös helyszínek. 
A kompakt város fogalma nem új, többek közt hangsúlyosan szerepel már a 2007. évi, a német EU-elnökség alatt – egyébként jelentős magyar befolyással – elfogadott európai városfejlesztési alapdokumentumban, a Lipcsei Chartában. Az elővárosi vasúti közlekedés fejlesztése azonban nem mond szükségszerűen ellent a kompakt városnak, hanem annak elvét alkalmazza regionális szinten, mégpedig – területfejlesztési szakkifejezéssel – a „decentrális koncentráció” elve alapján. Vagyis: realista módon számolni kell az agglomeráció meglétével (ezt megkérdőjelezni a kompakt város nevében teljes illúzió lenne), viszont a gyorsvasúti rendszer éppen hogy fékezi a város szétterülését, és olyan mederbe tereli a terület igénybevételét, amely a közösségi közlekedési (gyorsvasúti) tengelyekre fűződik. Lehetővé válik általa a zöld, a központ felé mutató „ékek” – többek közt klimatikus és rekreációs szempontból célszerű – megtartása. 
A gyorsvasúti tengelyek mentén lehet a központi városból kifelé törekedő lakó-, üzleti és más funkciókat területtakarékosan felfűzni, a tengelyek végpontjain pedig kisebb, önmagukban is kompakt beépítésű alközpontokat lehet kialakítani. Ilyen példákat látunk szerte Európában, mint pl. Stockholm vagy Hamburg agglomerációjában. A „decentrális koncentráció” egyik alapelve, hogy gépjárművet az agglomeráció lakói legfeljebb a gyorsvasúti megállóig használjanak, ez tehát a belső, kompakt város (a „rövid utak városa”, ahogy mondani szokták) tehermentesítését is szolgálja. A kompakt városnak és a kompakt agglomerációnak pedig többek közt az "A/V-viszonyulás", vagyis a hőenergiát cserélő minél kisebb palástfelület (A) és az általa befoglalt minél nagyobb építmény-térfogat (V) kedvező viszonya az egyik „titka”. Ez az energiatakarékos város- és területszerkezet egyik alapja – ezt pedig regionális méretben a decentrális koncentráció szintén elősegíti. 
A barnamező-újrahasznosítás a kompakt város értelmében fékezi a szétterülést, de azt nem tudja teljesen megakadályozni, hogy továbbra is legyen igény az agglomerációba költözésre – ha pedig ez így van, akkor ezt is kezelni kell, nagyjából a fentiek szerint. A kettő inkább kiegészíti egymást, semmint hogy egymásnak ellentmondana – természetesen szó sincs arról, hogy mesterségesen generáljunk további kiköltözési hullámokat. 
Vannak olyanok, akik az egészet „nulla összegű játéknak” tekintik, vagyis durván egyszerűsítve: van egy adott összeg, amiből vagy gyorsvasutat építek, vagy barnamezőt rehabilitálok. A barnamező-rehabilitációnak (mint más típusú rehabilitációknak is) immár Európa-szerte megvan a saját, jól kialakított eszköztára, amelynek segítségével el lehet kerülni ezt a hamis alternatívát. Ez az eszköztár néha nem látványos, és használata „vastag deszkák szívós, tartós fúrása, szenvedéllyel és szemmértékkel”, ahogy Max Weber klasszikus meghatározása szól a politikáról. 
Hozzátartozik pl. egy hosszú távlatokban gondolkodó telekpolitika, amelyben az önkormányzat már akkor gondoskodik potenciális fejlesztési területek megszerzéséről, amikor még messze nincs szó konkrét fejlesztésről. Éppen ezért a köz javára tudja lefölözni a „betterment”-et (ahogy angol szakkifejezéssel a telekérték növekedését szokták nevezni), és segít abban, hogy a rehabilitációs folyamat – legalábbis részben – önmagát finanszírozza. Ha ez nem sikerül, akkor utólag még mindig lehetséges a fejlesztési nyereségek tisztességes megosztása a befektető és az önkormányzat közt. 
Eredetileg más célú területek építési területté történő átminősítése már akkor is komoly nyereséget hozhat a tulajdonosnak, ha még egy kapavágás se történt, hát még akkor, amikor már kiépült az infrastruktúra. Németországban a Baugesetzbuch (Építésügyi törvénykönyv) évtizedes eszköze a közberuházások és tervezési műveletek által generált rehabilitációs nyereségek kiegyenlítésének ("Sanierungsausgleichsbeträge") a köz javára. Mindez – megfelelő politikai akaratot feltételezve – a budapesti agglomeráció esetében is lehetséges. A szerző címzetes egyetemi tanár, okl. építészmérnök, Berlin/Budapest 
Szerző
Dr. Brenner János

Politikus vírus

Azt harsogja a kormánypárt, hogy az ellenzék ne csináljon politikai kérdést a koronavírus-járványból. Nem tudjuk, ha más színezetű kormány volna hatalmon, tudná-e másképpen kezelni a vírust. Amit tudunk: a tíz év alatt lepusztult egészségügyi hálózat képtelen lenne több tízezer fertőzött ember ellátására. 
Ez persze egyelőre - szerencsére - elméleti kérdés. De a gyakorlat is azt bizonyítja, hogy az operatív törzs teljesen tehetetlen. Azt hirdeti ki a római magyar nagykövetség: minden magyar utazzon azonnal haza. Rendben van. De, hogyan? Repülőjárat nincs, kocsival, vonattal, busszal lehet nekivágni, a fertőzött észak-itáliai gócon keresztül. Legyen! Aztán eljut a magyar határra ötszáz vagy ötezer magyar, és ott mi lesz? Végiggondolta-e valaki e nemzetmentő lépés következményeit?
De így lesz az elméletből egyetlen pillanat alatt gyakorlat. Pontosabban nem lesz, mert ez is végrehajthatatlan. Be fogják hurcolni a vírust, akár akarjuk, akár nem, és akkor megint látni fogjuk a lerobbant egészségügyi rendszert a pöttömnyi háziorvosi rendelőkre szabadult ezrekkel, az agyonhajszolt orvosokkal és asszisztensekkel. A kórházakról meg még nem is beszéltünk, ahová el kellene vinnie az érintetteket a meglehetősen hézagos működőképességű mentőszolgálatnak.
Politikai kérdés-e a vírus önmagában, vagy azt kellene belőle csinálni? Politikai kérdés, mert a legtisztább politika, hogy egy hatalom tíz évig hagyta lerohadni az ellátórendszereket. A lepusztult oktatás hátrányait majd évtizedek múltán tapasztaljuk meg, amikor az akkor felnőtt korba lépő nemzedéknek kell majd kezébe venni az ország irányítását. A lepusztult gyógyításét - a terjedő járvány nyomán - már most is látjuk, és csak bízhatunk benne, hogy nem érezzük meg még tragikusabban.
A vírus politikai kérdés: most dől el a 2022-es választás.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2020.03.11. 08:58