Előfizetés

Minden darabjuk kortárs -Meczner János a bábok drámájáról

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.03.14. 13:28

Fotó: Jani Martin / Népszava
Huszonöt és fél évig igazgatta a Budapest Bábszínházat, ezzel a rekorderek között van. Kívülről jött, mert élete első felét az élőszereplős színházban töltötte. Március elsejével vonult nyugdíjba. Most elégedetten dőlhet hátra, mert a színház megújulása példaértékű, a bábképzés egyetemi szintű beindítása életbevágó. Kiégettségnek, elfáradásnak nyoma sem látható rajta, éppoly lelkesen beszél színházáról, mintha az imént kezdte volna irányítani. Kihozni sodrából – interjú keretében –, pedig csak a csecsemőszínházzal lehet. Meczner Jánost bábdrámákról és az irodalmi adaptációkról is kérdeztük.
Csak egy tévhit, vagy alapvetően tényleg a gyerekek műfaja a báb, amit azonban érdemes szélesíteni a felnőttek felé?  A gyerekeknek szóló darab, de maga a gyerekirodalom is nem olyan régi, nagyjából a XIX. század elején alakult csak ki. Ha pedig nincs gyerekirodalom, gyerekszínház végképp nem lehetett, miközben báb már régóta volt. Tény, hogy a mágikus gondolkodás, tárgyakkal való játék és azonosulás a gyerekeket nagyon is jellemzi, tehát nem véletlen, hogy a gyerekszínház megtalálta magának ezt a műfajt. Ám ehhez képest a báb már több mint ezeréves műfaj. Például a középkori vásárokban mindenki együtt nézte a játékosokat, később vált csak szét, és az üzleti érdek is azt kívánta, hogy a gyerekeknek legyenek külön előadásaik. De ebben rejlik a veszély is, hogy milyen színvonalon, mert ha a gyerekek rosszat látnak, akkor egy életen át az lesz nekik az etalon. Ha viszont színvonalas dolgokat, akkor talán van esély, hogy jó ízlésű, értő színházbarát néző váljék belőlük. Egy gyereknek még nincs kialakult ízlése és értékrendje, ezt mi alakítjuk ezekkel az előadásokkal is, ezért nagy a felelősségünk. Kedvenc történetem, amikor először rendeztem gyerekelőadást, amiben volt egy gonosz fickó és egy fiatal szerelmespár. Egy pillanatra kiment a gonosz, a szerelmesek elkezdtek duettet énekelni, a gyerekek meg ordítani, hogy meneküljenek, mert visszajön. (Ki is húztam ezt a számot a 2. előadásra.) A felnőtteket viszont egy duettel már meg lehet venni, operettízlésükkel könnyen elandalodnak, hogy de szépen énekelnek. Repertoárjukkal minden korosztályt le kell fedni. Milyen szempont alapján válogatják ki az irodalmi alapanyagot a műsortervhez?  Ez megint nehéz kérdés, ugyanis nem létezik báb-drámairodalom. Ez azt jelenti, hogy mi minden darabot újraíratunk. Mindent adaptálni kell a bábszínpadra, és nem ritkán dramaturgiailag is bele kell nyúlni a darabba. Így még ha Shakespeare-t játszunk, azt is valamilyen formában ide készítjük. Az esetek többségében íróval, ám néha csak a rendező és a dramaturg hathatós közreműködésével, de új darabot hozunk létre. Így minden ilyen adaptáció, kis túlzással, egy új magyar darab. Persze, ami itt a bábműfajban érvényes, nem biztos, hogy élő színházban is működik. Miközben van, amit tökéletesen át lehet vinni. A Maszat-hegy könyvből készült alapot például átvették tőlünk élő színházak is, de ott más lett.  Annak kifejezetten nem vagyok híve, hogy a kötelező regényeket állítsuk színre, még akkor sem, ha üzletileg kétségkívül hasznos. Mert arra bár valóban eljönnek a gyerekek, hisz a tanár elhozza őket, ám aki megnézi például a Háború és békét valamilyen színházi feldolgozásban, már nem fogja elolvasni. És ahogy összezsúfolják három órába, abból a sztorit ugyan meg lehet ismerni, de Tolsztojt nem. És melyikre jön be inkább a közönség, klasszikusra vagy kortársra?  Bizonyos tekintetben – épp az előbb említettek miatt – nekünk minden darabunk kortárs. Hiszek benne, hogy leginkább a minőség a döntő, különben felakaszthatnánk magunkat, ha ebben nem hinnénk. Mindemellett nekünk olyan ravaszul kell készíteni az előadást, hogy a kísérő felnőttek is örömüket leljék benne, mert azt azért pontosan tudjuk, hogy a jegyet nem a gyerekek veszik. A szülő pedig szívesebben vesz arra, amit ő is ismer. A klasszikusból készült kevésbé zsákbamacska. De a legfontosabb a szájhagyomány, híre megy, ha jó egy előadás.
Mitől lesz egy anyag igazán gyerekbarát?  Mindenképp pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel kell rendelkezniük az alkotóknak arról, mi jó az adott korosztálynak. A tíz év körüliek a bandadarabokat szeretik, a kisebbek az állattörténeteket kedvelik a leginkább. Nekünk pedig az eszközöket, hogy mire helyezzük a fókuszt, kell tudni hozzá. Adott történethez ugyanaz a díszlet nem jó egy tizennégy évesnek, ami jó egy négyévesnek. A Rómeó és Júliát a legkülönbözőbb korosztálynak el lehet játszani, aszerint, hogy mit emelünk ki belőle. Mit akarok belőle? A mesét? A kicsiknek egy nagyon szép mese. A szerelmi történetet? Benne van. Bandadarabot? Ott van. Ha politikát akarok? Lehet – egy cigány fiú és egy magyar lány szerelme, és akkor az már politika. De lehet azzal is foglalkozni, hogy teljesen kettévált a társadalom Veronában. Lehet azzal is, hogy milyen társadalom az, ahol öt fiatal is elpusztul, és csak Benvolio marad életben? Milyen társadalom az, ami a következő generációjával így törődik? Mi mindent lehet a Rómeó és Júliából csinálni – csak rajtunk múlik. Ha majd’ mindent bábra lehet adaptálni, akkor van egyáltalán igény külön báb-drámairodalomra?  Határozottan jó volna, ha lenne. Gondolja el, mennyivel egyszerűbb egy műsortervet összeállítani, mennyivel szabadabban mozoghat az ember élőszereplős színháznál, válogathat és válthat menet közben. Nálunk nincs ilyen. Volt szerző, aki nemet mondott a felkérésre, hogy írjon/adaptáljon a bábszínházra darabot?  Nem. Persze volt, aki kínlódott, hogyan kell bábdarabot írni, de olyan, aki azt mondta volna, hogy ez nem érdekli, nem volt. Úgy tűnik, jó kihívás a számukra. Kik fordultak már meg itt íróként?  A teljesség igénye nélkül: Erdős Virág, Háy János nem is egyszer, Varró Dani szintén több darabot írt, Szálinger Balázs éppúgy. Szabó T. Anna adaptált nekünk darabot, Lackfi Jánosnak, Garaczi Lászlónak is volt meséje. Ki is használjuk, hogy szívesen írnak ide.
Február közepén, a nyugdíjba vonulása előtt két héttel állított össze és nyitott meg egy az ’50-es évek bábműhelyéről szóló kiállítást, a Tiltottak menedéke címmel. Miért volt fontos önnek, hogy ezt a projektet még megvalósítsa?  Nagyon speciális helyzet volt akkor, mert mint a gyermekirodalomban, a bábszínházban is azok a művészek gyűltek össze, akik nem a kor által igényelt stílusban gondolkodtak, így egy olyan műhely jött itt létre, ahol a művészek a bábkészítésből tudtak megélni, este pedig hazamentek és nyugodtan készítették a saját munkájukat. Ilyen volt Ország Lili, aki 12 évig dolgozott itt a műhelyben, Márkus Anna, aki ’56-ban disszidált és Párizsban nagy karriert ért el, Jakovics József, aki nemzetközi hírű szobrász lett, és itt vált jelentős bábművésszé az azóta szintén már Párizsban élő Bródy Vera. De tudom említeni Bálint Endrét, aki ugyan nem dolgozott itt, de bejárt ide, mert a kultúrpolitika látóköréből szinte teljesen kiesve egy szabadabb gondolkodás uralkodott itt. És ide járt be az írók közül rendszeresen Pilinszky János, Mészöly Miklós. Egyszóval a Bábszínház a politika által nem támogatott tehetségek gyülekezőhelye lett. Iszonyú erős és gazdag a kiállított anyag, és érdekessége, hogy azt mutatja, még az ötvenes évek első felében is létre lehetett hozni és működtetni egy ilyen szellemi műhelyt. Mindez az akkori igazgató, Bod László bátorságának és jószeműségének köszönhető. A színháznak mindenesetre ez igen hasznos volt, de az alkotók többségének munkáiban is meglátszik, hogy itt dolgoztak, olyan új impulzusokat kaptak, amiket aztán felhasználtak saját munkásságukban. – A Bábszínház jelenére is rányomja bélyegét a hagyomány és az újszerű, progresszív vegyítése. – Hagyomány nélkül nem lehet fejlődni, azt mindenképpen ápolni kell, felhasználni belőle, ami jó, amire lehet építeni, és közben megtalálni, mi a fene az, amitől valami mai tud lenni, hiszen mégiscsak a XXI. század negyedénél tartunk. És mi a „fene” az?  Nekünk sokat segített, hogy a naturalista, realista színjátszás helyett, ami a múlt század második felét jellemezte, és elsősorban a szóra épült, 20-30 éve elindult egy inkább képekben, látványban gondolkozó színház. Ezáltal a szöveget fel lehet valamelyest rúgni, szabadabbá lehet tenni. (Ez persze ma is vitákat generál, helyes-e például beleírni egy Shakespeare-be.) Az is kifejezetten kedvezett nekünk, hogy a művészeti ágak egyre jobban közelítenek egymáshoz, így a társművészetek is egyre inkább bekapcsolódnak a színházi életbe. A báb különösen alkalmas erre a vizualitásra, stilizálásra, ahol a „színész” maga is egy képzőművészeti műalkotás, és ahol fontos, hogy különböző csodákat, varázslatokat tudjunk a színpadon megjeleníteni. Egy primitív példa, a Varázsfuvolában úgy csináltuk meg, amikor Papageno és Papagena arról ábrándozik, hogy sok gyerekük legyen, hirtelen megjelent 25 kis Papageno és Papagena, a felhőkben is marionettgyerekek voltak, a földön is. Ez itt egy természetes és könnyen megoldható dolog, élőszereplős színházban már nehezebben működne. Most volt a 70 éves évforduló alkalmából egy drámapályázatuk is, ahol három szerzőt jutalmaztak: Kenéz Henrik Ágostont (Panelsámán), Tarr Ferencet (Fülemüle) és Bagossy Júliát (Testcsereprogram). Milyen szempontok alapján lettek az ő darabjaik a legjobbak?  A problémaérzékenység és persze elsősorban a minőség miatt. Olyan szakemberek voltak a zsűriben, mint Dobák Lívia, Nánay István és Tasnádi István (akinek most jön majd hozzánk új darabja, egy görög téma adaptációja). Tematikájában pedig mind, ez a kiírásban is benne volt, a tinédzser korosztállyal, az ő kérdéseikkel foglalkozik. Mert a tinédzserekért is küzdünk, éppúgy, mint a felnőttekért, hisz ők nem ritkán úgy gondolják, csak a kis pisisek járnak ide. Ez a küzdelem viszont szép, és egyre jobban kezd beérni. Janne Teller Hoffer Károly rendezte Semmije mindenképp egy nagy áttörést jelentett.

Petőcz András: A mohikán igaz története

Petőcz András
Publikálás dátuma
2020.03.14. 10:56

Fotó: IMDB
Eddigi életem során – hál’ istennek – csak egyetlen alkalommal hallottam – de akkor közvetlen közelről – az indiánok legendás csatakiáltását, ahogy üvöltve harcba indulnak. Egyetlenegyszer még ez is előfordult velem. És ma már nyugodtan mondom, bőven elég is volt egyszer. Ne legyen ilyen élményben soha többet részem. Történt, hogy hosszú, egyesült államokbeli tartózkodásunk idején, a legendás György-tó (Lake George) partjára vetődtünk. A György-tó déli csücskétől körülbelül húsz-harminc mérföldes út vezet tovább délre, egészen a Hudson-folyóig. Jeep Wrangler típusú autónkkal ez az út nem jelentett semmilyen problémát, de korán ránk esteledett, így elhatároztuk, hogy a folyó partján táborozunk le, és a magunkkal hozott kis, kétszemélyes sátrunkban alszunk majd. A folyó partján, épp, ahol sátrat akartunk verni, tőlünk nem messze egy kis társaságra lettünk figyelmesek, jókedvűek voltak, tűz körül üldögéltek, még énekeltek is, valami indián nyelven. Nem voltak egyáltalán ijesztőek, inkább barátságosnak tűntek, és mivel semmiféle tűzszerszám, gyufa, öngyújtó nem volt nálunk ahhoz, hogy a vízforralónkba életet leheljünk, ezért megszólítottam őket, hogy tudnak-e tüzet adni, és, hogy csatlakozhatunk-e. Egy idős, nyolcvan év körüli férfi volt a vezetőjük, szikár arc, hosszú, fehér haj, hátul összefogva. Az öltözékén is jól látszott, hogy nem az európai hagyományokat követi: nyilvánvalóan őslakos, vagyis indián. Kifogástalan angolsággal mondta, hogy üljünk le, tűz is van, étel is van, ha éhesek vagyunk. Kis habozás után a feleségemmel úgy döntöttünk, csatlakozunk. Ebből még nem lehet baj. Szó szót követett, kérdezte az öreg, honnan jövünk, mondtuk, Európából, aztán még azt is hozzátettem, hogy Magyarországról. Kicsit meglepődött az öreg, hogy van ilyen nevű ország, még soha nem hallott róla. Ezután csend lett. Hogy a csendet megtörjem, jövetelünk céljáról kezdtem beszélni. Arról, hogy azokat a vidékeket akarjuk bejárni, ahol a delavárok éltek. És ahol olyan szomorúan elpusztult az utolsó mohikán, Unkasz, mert megölte őt Magua, a gonosz irokéz. Az öreg erre így szólt: – Nem úgy volt az. – Hogyhogy nem úgy volt? – kérdeztem vissza. – Nem úgy történt, ahogy azt az az író, az a Cooper megírta. A történet igaz, és mégsem igaz. Ahogy az az íróknál rendszerint lenni szokott – mondta az öreg, és még el is mosolyodott kissé. Egy pillanatra az a képtelen érzésem támadt, hogy sejti, magam is író vagyok. – És mi nem igaz benne? – kérdeztem vissza. – A vége – mondta az öreg. – Delavár vagyok, az egyik ősöm Unkasz és Csingacsguk harcostársa volt. Unkasszal és Corával nem az történt, ahogy azt az az író leírta. Mi, delavárok ezt pontosan ­tudjuk. – Mi történt velük? Hogyan tudják a delavárok? Az öreg látszólag nem vette észre, hogy a kérdésemnek van egy kis negatív felhangja. Csak rám nézett, aztán így szólt: – Nagyjából minden igaz, kivéve a befejezést. Az a Cooper úgy látta jónak, ha gyorsan lezárja a történetet. Pedig a végkifejlet más volt. Elővett egy hosszú nyelű pipát, ilyen lehetett régen a békepipa, jutott eszembe akkor, rágyújtott lassan, komótosan, és mesélni kezdett. A szavait az okostelefonom hűségesen rögzítette, ezért is idézem, mintha a Cooper-regény utolsó fejezetének valódi változatát ismernénk meg. „Magua, az irokéz a sziklák közötti ösvényen rángatta magával Corát, a fekete hajú lányt. Az ösvény egy sziklatetőre vezetett. Alattuk szédítő volt a mélység. Unkasz, a fiatal mohikán harcos egy másik szikla tetejéről figyelte őket. Minden ízében remegett a tehetetlen haragtól. A két szikla között a szakadék. Nincs ember, aki megpróbálkozhatott volna a halálugrással: át az egyik szikláról a másikra. Magua a földre lökte a lányt, és felemelte a tomahawkját: – Válassz, fekete hajú! Mi kell, Ravasz Róka wigwamja vagy a halál? Unkasz a másik sziklán jól hallotta ezeket a szavakat. Nem törődött tehát a veszéllyel, ugrásra készült, hogy megmentse kedvesét. Úgy tűnt, Cora, a fekete hajú angol lány nem menekülhet. Időközben még két irokéz harcos érkezett, így hárman fogták körbe, Magua és az emberei. Egyértelmű volt, hogy Unkasz nem mentheti meg őt, mert az egyik szikláról a másikra átugrani lehetetlen. Ekkor lövés dördült. Sólyomszem lőtt, messziről, a sziklák között meghúzódó völgyből, Maguát célozta, de hiába. Ez a távolság még neki is sok volt. A puskagolyó csak súrolta Magua vállát, könnyű sebet ejtve rajta. Magua harsány nevetésben tört ki: – Sápadt arcú! Sápadt arcú kutya! Nem tudod megakadályozni, hogy magammal vigyem a fekete hajú lányt! Vagy megöljem, ha ahhoz van kedvem! Mert én vagyok Magua, vagyis Ravasz Róka, és ti csak olyanok vagytok, mint a gyáva prérifarkasok! Kutyák! Nem jártok túl az irokéz főnök eszén! Nem volt semmi esélye a mohikánnak és barátainak: Magua, a ravasz irokéz a sziklákon át elszökhet, és magával viheti túsznak Corát, a fekete hajú lányt. Igen, magával viszi majd, a wigwamjába vezeti, és erőszakkal feleségévé teszi. Nincs remény, semmi. Ekkor Unkasz, a fiatal mohikán főnök megpróbálta a lehetetlent. Ugrott, át az egyik szikláról a másikra. Alatta ott volt a félelmetes mélység. A két szikla között akkora a távolság, hogy nincs földi halandó, aki ezt a távolságot legyőzhetné. Unkasznak sikerült. A fiatal mohikán főnök a távolságot és a mélységet legyőzve átugrott, és kezével megkapaszkodott a szikla peremén, ahol az irokézek és a fekete hajú kedvese volt. Az irokézek döbbenten nézték. Mire felocsúdtak volna a meglepetésből, addigra Unkasz már felhúzta magát a sziklaperemen, és gyönyörűen díszített tomahawkját felemelve az irokézek közé vetette magát. Iszonyatos harc kezdődött. Magua és az egyik irokéz indián Unkaszra támadt, a másik irokéz Corára, a fekete hajú lányra emelte kését. Újabb lövés dördült, lentről a völgyből. Súlyomszem legendás puskája volt az, a Szarvasölő. Ezúttal nem tévesztett célt a puskagolyó. A gyilkolásra készülő irokéz átlőtt koponyával zuhant a földre. Magua és irokéz harcosa mindeközben eredményesek voltak. Unkasz megsebesült Magua késétől, a seb a bal karján volt, valamint eltalálta az irokéz harcos tomahawkja is, a lábán, a térdénél, így Unkasz már a földön feküdt, felette ott térdepelt Magua, és diadalmasan ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! Ütött az utolsó órád! És felemelte a kését, hogy szíven döfje Unkaszt. Unkasz az utolsó pillanatban megelőzte. Ki tudja, honnan, de előkapta csodálatosan díszített tomahawkját, és azt élével felfelé az ellenfele gyomrába döfte. Magua szemei kidülledtek, majd élettelenül hanyatlott az alatta fekvő Unkaszra. Az irokéz harcos felhördült, látva főnöke halálát. Odaugrott Corához, a fekete hajú lányhoz, hogy bosszút álljon, de Cora egy váratlan mozdulattal megtaszította az indiánt, aki egyensúlyát vesztve a szikláról a mélybe zuhant. Halálsikolya sokáig visszhangzott a sziklák közötti völgyben. Unkasz a már halott Maguát szintén a szakadékba taszította. És magához ölelte Corát, az angol lányt. Mindketten életben maradtak. Ezek után Unkasz, a mohikán főnök még hosszú évekig vezette a delavárokat. Nagy főnök volt, akinek emlékét minden delavár őrzi napjainkban is.” – Uff, én beszéltem – zárta le a történetet az öreg indián, és újból meggyújtotta időközben kialudt pipáját. Mi csak hallgattunk. Megvallom, kissé megilletődötten. Pedig számtalan kérdésem lett volna. – Ideje aludni – szólalt meg csendesen a feleségem. Az órámra néztem. Valóban, későre járt. Igaza van, ideje aludni menni, gondoltam. Felálltunk, és elbúcsúztunk az öregtől és a társaitól. Kicsiny, kétszemélyes sátrunkban tértünk nyugovóra. Az éjszaka békésnek ígérkezett. Hamar el is aludtunk. A vérfagyasztó indián csatakiáltás, a „hoka he!” hajnalban harsant fel, közvetlenül éjszakai nyugvóhelyünk mellett. Olyan 4 óra lehetett. Sötét volt. A feleségem megfogta a kezemet, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel feküdtünk. A vérfagyasztó üvöltést kiáltások és fegyverek zaja kísérte. Még halálsikolyt is hallani véltünk. Nem mozdultunk továbbra sem. Éreztem, hogy hogyan remeg a feleségem a félelemtől. Az egész talán negyedórát tartott. Aztán váratlanul minden elcsendesedett. Reggel, amikor végre összeszedtük a bátorságunkat, és nagy nehezen kibújtunk a sátrunkból, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Az éjszakai társaságnak, benne az öreg indiánfőnöknek a nyomát sem láttuk sehol.

Berta Ádám versei

Berta Ádám
Publikálás dátuma
2020.03.14. 08:46

Fotó: FREDERIC J. BROWN / AFP
A titkos bolygó A titkos bolygóra úgy lehet elutazni, ha felülsz a rendes űrhajóra, amivel mindenki a másik bolygóra megy, de te nem oda fogsz megérkezni. A titkos bolygóra csak az érhet oda, akinek űrhajóra szállás előtt tűt szúrnak a fenekébe, közelebbről a fenéknyílásába. Ha kicsit felfelé húzod magad, miközben beszúrják, nem is fáj annyira.  Corden Egy autóban énekeltünk. Csak az én számaim szóltak, ő vezetett, lassan mentünk, nagy dzsipben, egy motoros rendőr feltartotta előttünk a forgalmat. Azt hittem, sok szám lesz, de csak néhány volt, utána kiszálltunk, rámutattam a szobám ajtajára, nyitva volt. Azt mondta, odabent minden nagyon piros. A testvérem szobájába mentünk. Bejött anyukám, aztán kiment, megint kettesben maradtunk. Behoztam a pókomat a tenyeremben, azt mondta, neki a pók nem oké. A kezébe adtam, félt, de nem tette le. Elmentem onnan, hogy ne tudja visszaadni. Óbégatott, erre visszajöttem. Amikor átvettem a pókot, felpattant, odébb szökkent. Fél pillanatra rá a pók is bestresszelt valamin. A testvérem ágyán gyerekpárnák voltak.  Távolodó, rózsaszínű sisakok Kinézek a sarok mögül: két fiatal nő görkorcsolyázik hátrafelé, testhez álló, zebracsíkos ruhát viselnek, és rózsaszínű sisakot. Mindent egyszerre csinálnak, mint a szinkronúszók. Eltűnnek a szemem elől. Régi fajta sárga busz jelenik meg az úttesten, két ember van rajta, a középkorú sofőr és egy negyvenes nő. A nő haja hosszú, sminkje ízléses. Talán fodrász vagy kozmetikus lehet, a buszsofőr mond neki ezt-azt, de a nő nem sértődős. Az a típusú beszélgetés játszódik le köztük – nem ritka mostanában –, amikor mindketten eléggé másképp idéznék fel, mi hangzott el. Ha egyáltalán rákényszerülnek, hogy felidézzék. Rámenős volt, mondaná a nő tárgyilagosan, nem szállt le rólam. Hencegésnek nyoma sincs a hangjában. Ez nettó fárasztó. Meglenne nélküle. Nem kellemetlen, ha az ember csak nézhet ki a fejéből. A sofőr azt a szót használná, évődtek. Egyből jó lett köztük a kémia, imponált az asszonyságnak az ő szellemes dumája. A járdákon a busz körül legalább hat férfi áll, nem lehet megmondani, milyen idősek. Némelyik lép egyet-kettőt, aztán megtorpan. Van itt ebben a háztömbben egy dohánybolt, az eladó kopasz, pöttyös inges fickó. Minden férfi, aki megfordult a közelben ezen a délelőttön, pontosan egy másikat ismer (nem nullát, nem is kettőt). Egymásról egyik se tudja, kit ismer a többi és kit nem. Ezzel fel is vázoltuk a Kossuth utca e rövid szakaszának társas viszonylatait. A görkocsolyások már messze járnak.