emlék;gyász;halál;nagyapa;

- Böszörményi Márton: Mert foltot hagy

Amikor megtudtam, hogy a nagyapám meghalt, úgy éreztem, hogy egy sötét folt kezd terjedni bennem. Szombat reggel volt, a férjem elment futni, én a nappaliban kávéztam. Nem emlékszem, hogy mi volt rajtam, de arra igen, hogy a lábaimat magam alá húzva ültem a férjem foteljében. Csak akkor ültem a foteljébe, amikor nem volt otthon, de akkor mindig, mert sokkal kényelmesebb volt, mint a kanapé. Egy rajzfilmet néztem a tévében. Minden reggel rajzfilmeket nézek a tévében a kávé mellé. Aztán anyám hívott. Elmondta, hogy papi meghalt az éjjel. Elhunyt, így mondta. A papi elhunyt az éjjel. Álmában. Az orvosok azt mondják, nem szenvedett, mondta anyám, így volt a legjobb. Én csak bólogattam, mintha láthatná a vonal másik végén. Aztán nem is tudtam figyelni arra, amit mond, mert a hangja olyan érzelemmentes volt, mintha egy betanult szöveget olvasna fel. Azt hiszem a temetésről beszélt, hogy még nem tudják, mikor lesz, de a nap folyamán még hívni fog a részletekkel. Részvétem, mondta anyám, aztán letette. Ekkor kezdtem el érezni magamban azt a foltot. Szomorú voltam, persze. Felfogtam, hogy elveszítettem egy családtagomat, egy szerettemet. De ez a folt valami más volt. Egy szennyeződés. Mintha a lelkemben felborult volna egy üveg tinta. Megittam a kávét, aztán a fürdőszobában megmostam az arcomat. Belenéztem a tükörbe, és szürke pöttyöket láttam az arcom előtt. Arra gondoltam, hogy ennem kell valamit, biztosan az éhségtől káprázik a szemem. Már betettem a pirítóba a két szelet rozskenyeret, amikor rájöttem, hogy nem kívánom a pirítóst. Szalonnát akartam enni. Meg hagymát. És kovászos uborkát. Persze egyik sem volt otthon. Kivettem a két szelet kenyeret, megvajaztam, aztán kedvetlenül megettem őket a konyhapultnál állva. Főztem még egy kávét. Közben az a sötét valami egyre csak nőtt bennem. Leültem a férjem foteljébe, kikapcsoltam a tévét, és a nagyapámra gondoltam. Vagyis megpróbáltam rá koncentrálni, de mindenféle emlékfoszlányok, töredékek kavarogtak a fejemben. A Duna-parton tanít biciklizni, és én folyton felborulok azzal az ócska tákolmánnyal, amit valami szeméttelepen talált. Nem volt pénzünk új biciklire, de ő nem akarta, hogy ez kimaradjon a gyerekkoromból, ezért szerzett egy gyakorlatilag használhatatlan vacakot. Gyűlöltem. Gyűlöltem őt is, amiért erre kényszerít, és gyűlöltem azt az átkozott bringát is, aminek sehogy nem tudtam rájönni a működésére. Nem ment az egyensúlyozás. Nem bírtam rendesen tekerni. Nem voltam képes megjegyezni, hogy először ki kell biztosítani. Aztán a célzás. De ez már valami más. Közben a társaim ordítottak mögöttem. Hangzavar. Lövések, egy robbanás tompa morajlása. Egy véres arcú fiú kidülledt szemekkel bámul rám, remeg a szája, de nem bír megszólalni. Elkalandoztam. Aztán egy születésnap, amikor véletlenül kirúgtam az asztal lábát, pont, amikor papi el akarta fújni a gyertyákat a tortáján. Úgy néz ki, mintha a kutya szart volna oda, mondja a nagyanyám a linóleumpadlón szétterült csokitortára mutogatva. De a szar az ágyban van. És a nagyanyám csinálta, mert beindult a szülés, és már nem bírta magában tartani. A homloka vörös és fényes, mint egy megkeményedett pénisz makkja, és sikít és káromkodik és ordít, mintha egy bordélyban lenne. Vagy tényleg ott van? A férjem megrázta a vállam. Jól vagy, édesem, minden rendben? Ilyesmiket kérdezgetett, én meg hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Bocs, nem akartam elfoglalni a helyedet, motyogtam, aztán felálltam, de egyből el is vesztettem az egyensúlyomat, és a férjemnek kellett elkapnia, aztán lefektetnie a kanapéra. Hozott egy pohár vizet, aztán elmondtam neki, hogy mi történt. Hogy meghalt a nagyapám.

A bennem burjánzó sötétségről nem beszéltem. A férjem nagyon kedves volt, azt mondta, hogy csak pihenjek nyugodtan, ő majd mindenről gondoskodik. Később, valamikor délután az anyámmal is ő beszélt. Megszervezték a temetést. A foltról nem kérdezett. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és minden reggel szalonnát ettem hagymával, uborkával és fehér kenyérrel. Egyik este, amikor a férjem megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy kis felvidító szexhez, azt mondtam, hogy ahhoz nincs, de elmehetnénk egy kocsmába. Inni akartam. Részeg akartam lenni. Ő csak mosolygott az ötleten, és felajánlotta, hogy megihatjuk azt az üveg bort, amit a vendégeknek tettünk félre. Belementem. Vörösbor volt, és marta a torkomat és a gyomromat is, de állítólag nagyon sokat beszéltem tőle. Főleg egy bentlakásos iskoláról, ahol a fiúk esténként felforrósított köveket csempésztek egymás ágyába. Meg egy lányról, akivel egyszer elmentem moziba, és megujjaztam a vetítés alatt, aztán soha többé nem kerestem. Erre nem emlékszem, csak arra, hogy ekkorra a folt már tetőtől talpig beborította az egész testemet, mintha a bőröm alatt valamiféle új réteg keletkezett volna. Ijesztő volt és megnyugtató. Aztán eljött a temetés napja, pont egy héttel azután, hogy értesültem nagyapám haláláról. Amikor beültem a férjem mellé a kocsiba, úgy éreztem, mintha részeg lennék. Nem is emlékszem az útra. Csak azt rémlik, hogy később megöleltem az anyámat. Az arca kifejezéstelen volt. Sütött a nap, vakított. Fekete ruhás emberek ültek körülöttem, aztán mászkálni kezdtek. Aztán megint leültek. Beszéltek. Sírtak. Úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva egy fiókba, de közben kívülről nézném azt a fiókot. Felismertem egy-két öreg arcot, pedig még soha nem láttam őket. A férjem érintésétől viszolyogtam. Végig motyogtam, de azt mondják, hogy akkor telt be a pohár, amikor ordítani kezdtem a koporsó elföldelésénél. Az orvosok azt mondják, előfordul az ilyesmi. Most egy kicsit pihennem kell, aztán majd megnyugszom. Visszatalálok önmagamhoz. Ezt is mondják. Biztos igazuk van. Mindenesetre, már nincs bennem sötét folt. Kivilágosodott. Kifehérült.

Requiemet tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés – mondja Kovács András Ferenc, aki Requiem Tzimbalomra (Örömzene – darabokban) című, tavaly megjelent kötetéért hétfőn vehette át a Budapest Music Center-beli gálaesten az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. A költőt a díjátadó előtt kérdeztük zene- és versszerzésről, valamint Lázáry René Sándorról.