emlék;zsidó;gyász;temető;gyerekkor;

2020-03-14 13:30:17

Szántó T. Gábor: A mi helyünk, 1975

Utazunk a nagyihoz, apu anyukájához, aki háromhavonta jön hozzánk, mi meg évente egyszer, nyáron hozzá, mert ott a Tisza, amiben úszni lehet. A szeretetházban meglátogatjuk a dédit, aki majdnem száz éves, és kisebb, mint én. Nagyi utána bevisz a zsinagógába is. Apu nem szeret a templomba menni, nagyinak is azt mondja, ne vigyen, akkor se, ha kettesben maradunk, de ő meg akarja mutatni.

A temetőbe együtt megyünk. Nem mondják el az összefüggést a zsinagóga és a temető között, de tudom, hogy összefügg: mindkettőben a rabbi és a kántor dolgozik. Azt is tudom, hogy apu és anyu apukáját is azért ölték meg, mert zsidók voltak. Az egész zsidóság meg a vallás is a halállal kapcsolatos, biztos azért nem beszélnek róla. A templom is nyilván azért kell, hogy a felnőttek elbúcsúztathassák a halottakat meg imádkozhassanak értük, ami kicsit olyan, mintha a halottakkal is beszélgetnének, ami mondjuk korrekt dolog, miért szenvedjenek hátrányt.

Én szeretek a temetőbe járni, nem félek a halottaktól, sok rokonom van köztük. Mások falura mennek rokonlátogatóba, csak nekik élnek a rokonaik.

Olyan ünnepélyes az egész, ahogy megállunk a sírok előtt, és akkor anyu vagy apu mondanak pár szót arról, akihez jöttünk, mert ők még ismerték őket vagy legalább hallottak róluk. Nem tudom ugyan megjegyezni, hogy ki kinek a kije, mert ez nagyon bonyolult, de szívesen megállok még az emlékmű előtt is, ami azok miatt van, akiknek nincs saját sírjuk, mert a háborúban haltak meg. Nem volna fair, hogy előttük nem állunk meg, végül is azokról se tudok sokkal többet, akik a családhoz tartoznak.

Az is érdekes, hogy olyan furcsa betűk vannak a köveken, amiket nem tudunk elolvasni, mégis a miénk. Apu és anyu se tudja. Ha nagy leszek, én megtanulom. Látom apun és anyun, hogy szomorúak, és akkor én is próbálok szomorú lenni, hogy lássák, együttérzek velük, mert már nagy vagyok, és tudom, milyen rossz, amikor az embernek nincsenek szülei, még akkor is, ha csak az egyik szülője halt meg, és olyan régen vagy olyan kicsi volt, hogy nem is emlékszik rá.

Halkan kell beszélnem és lehetőleg keveset, biztos azért, mert a halottak se tudnak beszélni, és ezzel is közelebb vagyunk hozzájuk. Igyekszem megtanulni, mit hogyan kell csinálni, hogy majd én is tudjam, ha apuhoz és anyuhoz kell jönnöm. És az is érdekes, hogy mi idejárunk, és mások máshova, bár azt nem értem, apu miért köt zsebkendőt a fejére, anyu meg kendőt, és miért mondják, hogy ez a szokás, de amikor megkérdem, hogy miért, arra csak a fejüket rázzák.

Apuval és anyuval soha nem szoktunk kirándulni, nem megyünk se hegyre, se erdőbe, ez meg olyan, mint egy igazi kirándulás. Még a kis házba is bekukkanthatok, ahol senki nincs, csak egy nagy fémasztal áll, kétkerekes húzható kiskocsi meg egy falikút slaggal. A nagy kupolás terembe viszont nem mehetünk be, oda csak olyankor szabad, amikor temetnek valakit. Bár meleg van és csípnek a szúnyogok meg a csalán is, mégis érdekes hely. Apu és anyu most nem sietnek, szabadságon vannak. Mesélnek kicsit a családról, együtt vagyunk. Szeretek ide jönni, jól érzem itt magam. Pláne, amikor meglátom a nevünket a sírokon.

Nagyon figyelek, de nem tudom megjegyezni, tulajdonképpen hogy is rokonai ezek az anyunak meg az apunak, mert elég sok név van, pedig nem is mindenki itt van eltemetve, amit nem értek. Abban a pillanatban, ahogy elkezdik mesélni, elkalandozik a figyelmem. Ők legalábbis így mondják, amikor újra el kell mondaniuk, ki kicsoda, de akkor már türelmetlenek. Nem értik, hogyhogy nem értem. Közben azon is izgulok, hogy fogok idetalálni, ha majd egyedül kell jönnöm, mert olyan sok sír van, hogy képtelen vagyok megjegyezni, hol vannak a mieink. Elő kellene venni egy papírt, és lerajzolni, de nem merem, mert akkor azt mondanák, hogy egy ilyen nagyfiú ennyit csak meg tud jegyezni, és akkor szégyellném, hogy nem.

Mindenesetre jó, hogy van egy hely, ami a miénk, és ide csak minket temetnek, és azokat, akik bántották az anyut meg az aput meg a többieket, azokat nem. Csak az a baj, hogy erről senkivel nem tudok beszélni, mert saját magunkon kívül nem ismerek olyanokat, akiket ide temetnének, másokkal meg nem merek, mert azt mondják, a zsidóságról nem nagyon kell beszélni senkinek. Persze, tudom, ez is családi ügy.