Előfizetés

Petőcz András: A mohikán igaz története

Petőcz András
Publikálás dátuma
2020.03.14. 10:56

Fotó: IMDB
Eddigi életem során – hál’ istennek – csak egyetlen alkalommal hallottam – de akkor közvetlen közelről – az indiánok legendás csatakiáltását, ahogy üvöltve harcba indulnak. Egyetlenegyszer még ez is előfordult velem. És ma már nyugodtan mondom, bőven elég is volt egyszer. Ne legyen ilyen élményben soha többet részem. Történt, hogy hosszú, egyesült államokbeli tartózkodásunk idején, a legendás György-tó (Lake George) partjára vetődtünk. A György-tó déli csücskétől körülbelül húsz-harminc mérföldes út vezet tovább délre, egészen a Hudson-folyóig. Jeep Wrangler típusú autónkkal ez az út nem jelentett semmilyen problémát, de korán ránk esteledett, így elhatároztuk, hogy a folyó partján táborozunk le, és a magunkkal hozott kis, kétszemélyes sátrunkban alszunk majd. A folyó partján, épp, ahol sátrat akartunk verni, tőlünk nem messze egy kis társaságra lettünk figyelmesek, jókedvűek voltak, tűz körül üldögéltek, még énekeltek is, valami indián nyelven. Nem voltak egyáltalán ijesztőek, inkább barátságosnak tűntek, és mivel semmiféle tűzszerszám, gyufa, öngyújtó nem volt nálunk ahhoz, hogy a vízforralónkba életet leheljünk, ezért megszólítottam őket, hogy tudnak-e tüzet adni, és, hogy csatlakozhatunk-e. Egy idős, nyolcvan év körüli férfi volt a vezetőjük, szikár arc, hosszú, fehér haj, hátul összefogva. Az öltözékén is jól látszott, hogy nem az európai hagyományokat követi: nyilvánvalóan őslakos, vagyis indián. Kifogástalan angolsággal mondta, hogy üljünk le, tűz is van, étel is van, ha éhesek vagyunk. Kis habozás után a feleségemmel úgy döntöttünk, csatlakozunk. Ebből még nem lehet baj. Szó szót követett, kérdezte az öreg, honnan jövünk, mondtuk, Európából, aztán még azt is hozzátettem, hogy Magyarországról. Kicsit meglepődött az öreg, hogy van ilyen nevű ország, még soha nem hallott róla. Ezután csend lett. Hogy a csendet megtörjem, jövetelünk céljáról kezdtem beszélni. Arról, hogy azokat a vidékeket akarjuk bejárni, ahol a delavárok éltek. És ahol olyan szomorúan elpusztult az utolsó mohikán, Unkasz, mert megölte őt Magua, a gonosz irokéz. Az öreg erre így szólt: – Nem úgy volt az. – Hogyhogy nem úgy volt? – kérdeztem vissza. – Nem úgy történt, ahogy azt az az író, az a Cooper megírta. A történet igaz, és mégsem igaz. Ahogy az az íróknál rendszerint lenni szokott – mondta az öreg, és még el is mosolyodott kissé. Egy pillanatra az a képtelen érzésem támadt, hogy sejti, magam is író vagyok. – És mi nem igaz benne? – kérdeztem vissza. – A vége – mondta az öreg. – Delavár vagyok, az egyik ősöm Unkasz és Csingacsguk harcostársa volt. Unkasszal és Corával nem az történt, ahogy azt az az író leírta. Mi, delavárok ezt pontosan ­tudjuk. – Mi történt velük? Hogyan tudják a delavárok? Az öreg látszólag nem vette észre, hogy a kérdésemnek van egy kis negatív felhangja. Csak rám nézett, aztán így szólt: – Nagyjából minden igaz, kivéve a befejezést. Az a Cooper úgy látta jónak, ha gyorsan lezárja a történetet. Pedig a végkifejlet más volt. Elővett egy hosszú nyelű pipát, ilyen lehetett régen a békepipa, jutott eszembe akkor, rágyújtott lassan, komótosan, és mesélni kezdett. A szavait az okostelefonom hűségesen rögzítette, ezért is idézem, mintha a Cooper-regény utolsó fejezetének valódi változatát ismernénk meg. „Magua, az irokéz a sziklák közötti ösvényen rángatta magával Corát, a fekete hajú lányt. Az ösvény egy sziklatetőre vezetett. Alattuk szédítő volt a mélység. Unkasz, a fiatal mohikán harcos egy másik szikla tetejéről figyelte őket. Minden ízében remegett a tehetetlen haragtól. A két szikla között a szakadék. Nincs ember, aki megpróbálkozhatott volna a halálugrással: át az egyik szikláról a másikra. Magua a földre lökte a lányt, és felemelte a tomahawkját: – Válassz, fekete hajú! Mi kell, Ravasz Róka wigwamja vagy a halál? Unkasz a másik sziklán jól hallotta ezeket a szavakat. Nem törődött tehát a veszéllyel, ugrásra készült, hogy megmentse kedvesét. Úgy tűnt, Cora, a fekete hajú angol lány nem menekülhet. Időközben még két irokéz harcos érkezett, így hárman fogták körbe, Magua és az emberei. Egyértelmű volt, hogy Unkasz nem mentheti meg őt, mert az egyik szikláról a másikra átugrani lehetetlen. Ekkor lövés dördült. Sólyomszem lőtt, messziről, a sziklák között meghúzódó völgyből, Maguát célozta, de hiába. Ez a távolság még neki is sok volt. A puskagolyó csak súrolta Magua vállát, könnyű sebet ejtve rajta. Magua harsány nevetésben tört ki: – Sápadt arcú! Sápadt arcú kutya! Nem tudod megakadályozni, hogy magammal vigyem a fekete hajú lányt! Vagy megöljem, ha ahhoz van kedvem! Mert én vagyok Magua, vagyis Ravasz Róka, és ti csak olyanok vagytok, mint a gyáva prérifarkasok! Kutyák! Nem jártok túl az irokéz főnök eszén! Nem volt semmi esélye a mohikánnak és barátainak: Magua, a ravasz irokéz a sziklákon át elszökhet, és magával viheti túsznak Corát, a fekete hajú lányt. Igen, magával viszi majd, a wigwamjába vezeti, és erőszakkal feleségévé teszi. Nincs remény, semmi. Ekkor Unkasz, a fiatal mohikán főnök megpróbálta a lehetetlent. Ugrott, át az egyik szikláról a másikra. Alatta ott volt a félelmetes mélység. A két szikla között akkora a távolság, hogy nincs földi halandó, aki ezt a távolságot legyőzhetné. Unkasznak sikerült. A fiatal mohikán főnök a távolságot és a mélységet legyőzve átugrott, és kezével megkapaszkodott a szikla peremén, ahol az irokézek és a fekete hajú kedvese volt. Az irokézek döbbenten nézték. Mire felocsúdtak volna a meglepetésből, addigra Unkasz már felhúzta magát a sziklaperemen, és gyönyörűen díszített tomahawkját felemelve az irokézek közé vetette magát. Iszonyatos harc kezdődött. Magua és az egyik irokéz indián Unkaszra támadt, a másik irokéz Corára, a fekete hajú lányra emelte kését. Újabb lövés dördült, lentről a völgyből. Súlyomszem legendás puskája volt az, a Szarvasölő. Ezúttal nem tévesztett célt a puskagolyó. A gyilkolásra készülő irokéz átlőtt koponyával zuhant a földre. Magua és irokéz harcosa mindeközben eredményesek voltak. Unkasz megsebesült Magua késétől, a seb a bal karján volt, valamint eltalálta az irokéz harcos tomahawkja is, a lábán, a térdénél, így Unkasz már a földön feküdt, felette ott térdepelt Magua, és diadalmasan ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! Ütött az utolsó órád! És felemelte a kését, hogy szíven döfje Unkaszt. Unkasz az utolsó pillanatban megelőzte. Ki tudja, honnan, de előkapta csodálatosan díszített tomahawkját, és azt élével felfelé az ellenfele gyomrába döfte. Magua szemei kidülledtek, majd élettelenül hanyatlott az alatta fekvő Unkaszra. Az irokéz harcos felhördült, látva főnöke halálát. Odaugrott Corához, a fekete hajú lányhoz, hogy bosszút álljon, de Cora egy váratlan mozdulattal megtaszította az indiánt, aki egyensúlyát vesztve a szikláról a mélybe zuhant. Halálsikolya sokáig visszhangzott a sziklák közötti völgyben. Unkasz a már halott Maguát szintén a szakadékba taszította. És magához ölelte Corát, az angol lányt. Mindketten életben maradtak. Ezek után Unkasz, a mohikán főnök még hosszú évekig vezette a delavárokat. Nagy főnök volt, akinek emlékét minden delavár őrzi napjainkban is.” – Uff, én beszéltem – zárta le a történetet az öreg indián, és újból meggyújtotta időközben kialudt pipáját. Mi csak hallgattunk. Megvallom, kissé megilletődötten. Pedig számtalan kérdésem lett volna. – Ideje aludni – szólalt meg csendesen a feleségem. Az órámra néztem. Valóban, későre járt. Igaza van, ideje aludni menni, gondoltam. Felálltunk, és elbúcsúztunk az öregtől és a társaitól. Kicsiny, kétszemélyes sátrunkban tértünk nyugovóra. Az éjszaka békésnek ígérkezett. Hamar el is aludtunk. A vérfagyasztó indián csatakiáltás, a „hoka he!” hajnalban harsant fel, közvetlenül éjszakai nyugvóhelyünk mellett. Olyan 4 óra lehetett. Sötét volt. A feleségem megfogta a kezemet, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel feküdtünk. A vérfagyasztó üvöltést kiáltások és fegyverek zaja kísérte. Még halálsikolyt is hallani véltünk. Nem mozdultunk továbbra sem. Éreztem, hogy hogyan remeg a feleségem a félelemtől. Az egész talán negyedórát tartott. Aztán váratlanul minden elcsendesedett. Reggel, amikor végre összeszedtük a bátorságunkat, és nagy nehezen kibújtunk a sátrunkból, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Az éjszakai társaságnak, benne az öreg indiánfőnöknek a nyomát sem láttuk sehol.

Berta Ádám versei

Berta Ádám
Publikálás dátuma
2020.03.14. 08:46

Fotó: FREDERIC J. BROWN / AFP
A titkos bolygó A titkos bolygóra úgy lehet elutazni, ha felülsz a rendes űrhajóra, amivel mindenki a másik bolygóra megy, de te nem oda fogsz megérkezni. A titkos bolygóra csak az érhet oda, akinek űrhajóra szállás előtt tűt szúrnak a fenekébe, közelebbről a fenéknyílásába. Ha kicsit felfelé húzod magad, miközben beszúrják, nem is fáj annyira.  Corden Egy autóban énekeltünk. Csak az én számaim szóltak, ő vezetett, lassan mentünk, nagy dzsipben, egy motoros rendőr feltartotta előttünk a forgalmat. Azt hittem, sok szám lesz, de csak néhány volt, utána kiszálltunk, rámutattam a szobám ajtajára, nyitva volt. Azt mondta, odabent minden nagyon piros. A testvérem szobájába mentünk. Bejött anyukám, aztán kiment, megint kettesben maradtunk. Behoztam a pókomat a tenyeremben, azt mondta, neki a pók nem oké. A kezébe adtam, félt, de nem tette le. Elmentem onnan, hogy ne tudja visszaadni. Óbégatott, erre visszajöttem. Amikor átvettem a pókot, felpattant, odébb szökkent. Fél pillanatra rá a pók is bestresszelt valamin. A testvérem ágyán gyerekpárnák voltak.  Távolodó, rózsaszínű sisakok Kinézek a sarok mögül: két fiatal nő görkorcsolyázik hátrafelé, testhez álló, zebracsíkos ruhát viselnek, és rózsaszínű sisakot. Mindent egyszerre csinálnak, mint a szinkronúszók. Eltűnnek a szemem elől. Régi fajta sárga busz jelenik meg az úttesten, két ember van rajta, a középkorú sofőr és egy negyvenes nő. A nő haja hosszú, sminkje ízléses. Talán fodrász vagy kozmetikus lehet, a buszsofőr mond neki ezt-azt, de a nő nem sértődős. Az a típusú beszélgetés játszódik le köztük – nem ritka mostanában –, amikor mindketten eléggé másképp idéznék fel, mi hangzott el. Ha egyáltalán rákényszerülnek, hogy felidézzék. Rámenős volt, mondaná a nő tárgyilagosan, nem szállt le rólam. Hencegésnek nyoma sincs a hangjában. Ez nettó fárasztó. Meglenne nélküle. Nem kellemetlen, ha az ember csak nézhet ki a fejéből. A sofőr azt a szót használná, évődtek. Egyből jó lett köztük a kémia, imponált az asszonyságnak az ő szellemes dumája. A járdákon a busz körül legalább hat férfi áll, nem lehet megmondani, milyen idősek. Némelyik lép egyet-kettőt, aztán megtorpan. Van itt ebben a háztömbben egy dohánybolt, az eladó kopasz, pöttyös inges fickó. Minden férfi, aki megfordult a közelben ezen a délelőttön, pontosan egy másikat ismer (nem nullát, nem is kettőt). Egymásról egyik se tudja, kit ismer a többi és kit nem. Ezzel fel is vázoltuk a Kossuth utca e rövid szakaszának társas viszonylatait. A görkocsolyások már messze járnak.

Böszörményi Márton: Mert foltot hagy

Böszörményi Márton
Publikálás dátuma
2020.03.14. 08:45

Fotó: Roman Bykhalov
Amikor megtudtam, hogy a nagyapám meghalt, úgy éreztem, hogy egy sötét folt kezd terjedni bennem. Szombat reggel volt, a férjem elment futni, én a nappaliban kávéztam. Nem emlékszem, hogy mi volt rajtam, de arra igen, hogy a lábaimat magam alá húzva ültem a férjem foteljében. Csak akkor ültem a foteljébe, amikor nem volt otthon, de akkor mindig, mert sokkal kényelmesebb volt, mint a kanapé. Egy rajzfilmet néztem a tévében. Minden reggel rajzfilmeket nézek a tévében a kávé mellé. Aztán anyám hívott. Elmondta, hogy papi meghalt az éjjel. Elhunyt, így mondta. A papi elhunyt az éjjel. Álmában. Az orvosok azt mondják, nem szenvedett, mondta anyám, így volt a legjobb. Én csak bólogattam, mintha láthatná a vonal másik végén. Aztán nem is tudtam figyelni arra, amit mond, mert a hangja olyan érzelemmentes volt, mintha egy betanult szöveget olvasna fel. Azt hiszem a temetésről beszélt, hogy még nem tudják, mikor lesz, de a nap folyamán még hívni fog a részletekkel. Részvétem, mondta anyám, aztán letette. Ekkor kezdtem el érezni magamban azt a foltot. Szomorú voltam, persze. Felfogtam, hogy elveszítettem egy családtagomat, egy szerettemet. De ez a folt valami más volt. Egy szennyeződés. Mintha a lelkemben felborult volna egy üveg tinta. Megittam a kávét, aztán a fürdőszobában megmostam az arcomat. Belenéztem a tükörbe, és szürke pöttyöket láttam az arcom előtt. Arra gondoltam, hogy ennem kell valamit, biztosan az éhségtől káprázik a szemem. Már betettem a pirítóba a két szelet rozskenyeret, amikor rájöttem, hogy nem kívánom a pirítóst. Szalonnát akartam enni. Meg hagymát. És kovászos uborkát. Persze egyik sem volt otthon. Kivettem a két szelet kenyeret, megvajaztam, aztán kedvetlenül megettem őket a konyhapultnál állva. Főztem még egy kávét. Közben az a sötét valami egyre csak nőtt bennem. Leültem a férjem foteljébe, kikapcsoltam a tévét, és a nagyapámra gondoltam. Vagyis megpróbáltam rá koncentrálni, de mindenféle emlékfoszlányok, töredékek kavarogtak a fejemben. A Duna-parton tanít biciklizni, és én folyton felborulok azzal az ócska tákolmánnyal, amit valami szeméttelepen talált. Nem volt pénzünk új biciklire, de ő nem akarta, hogy ez kimaradjon a gyerekkoromból, ezért szerzett egy gyakorlatilag használhatatlan vacakot. Gyűlöltem. Gyűlöltem őt is, amiért erre kényszerít, és gyűlöltem azt az átkozott bringát is, aminek sehogy nem tudtam rájönni a működésére. Nem ment az egyensúlyozás. Nem bírtam rendesen tekerni. Nem voltam képes megjegyezni, hogy először ki kell biztosítani. Aztán a célzás. De ez már valami más. Közben a társaim ordítottak mögöttem. Hangzavar. Lövések, egy robbanás tompa morajlása. Egy véres arcú fiú kidülledt szemekkel bámul rám, remeg a szája, de nem bír megszólalni. Elkalandoztam. Aztán egy születésnap, amikor véletlenül kirúgtam az asztal lábát, pont, amikor papi el akarta fújni a gyertyákat a tortáján. Úgy néz ki, mintha a kutya szart volna oda, mondja a nagyanyám a linóleumpadlón szétterült csokitortára mutogatva. De a szar az ágyban van. És a nagyanyám csinálta, mert beindult a szülés, és már nem bírta magában tartani. A homloka vörös és fényes, mint egy megkeményedett pénisz makkja, és sikít és káromkodik és ordít, mintha egy bordélyban lenne. Vagy tényleg ott van? A férjem megrázta a vállam. Jól vagy, édesem, minden rendben? Ilyesmiket kérdezgetett, én meg hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Bocs, nem akartam elfoglalni a helyedet, motyogtam, aztán felálltam, de egyből el is vesztettem az egyensúlyomat, és a férjemnek kellett elkapnia, aztán lefektetnie a kanapéra. Hozott egy pohár vizet, aztán elmondtam neki, hogy mi történt. Hogy meghalt a nagyapám. A bennem burjánzó sötétségről nem beszéltem. A férjem nagyon kedves volt, azt mondta, hogy csak pihenjek nyugodtan, ő majd mindenről gondoskodik. Később, valamikor délután az anyámmal is ő beszélt. Megszervezték a temetést. A foltról nem kérdezett. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és minden reggel szalonnát ettem hagymával, uborkával és fehér kenyérrel. Egyik este, amikor a férjem megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy kis felvidító szexhez, azt mondtam, hogy ahhoz nincs, de elmehetnénk egy kocsmába. Inni akartam. Részeg akartam lenni. Ő csak mosolygott az ötleten, és felajánlotta, hogy megihatjuk azt az üveg bort, amit a vendégeknek tettünk félre. Belementem. Vörösbor volt, és marta a torkomat és a gyomromat is, de állítólag nagyon sokat beszéltem tőle. Főleg egy bentlakásos iskoláról, ahol a fiúk esténként felforrósított köveket csempésztek egymás ágyába. Meg egy lányról, akivel egyszer elmentem moziba, és megujjaztam a vetítés alatt, aztán soha többé nem kerestem. Erre nem emlékszem, csak arra, hogy ekkorra a folt már tetőtől talpig beborította az egész testemet, mintha a bőröm alatt valamiféle új réteg keletkezett volna. Ijesztő volt és megnyugtató. Aztán eljött a temetés napja, pont egy héttel azután, hogy értesültem nagyapám haláláról. Amikor beültem a férjem mellé a kocsiba, úgy éreztem, mintha részeg lennék. Nem is emlékszem az útra. Csak azt rémlik, hogy később megöleltem az anyámat. Az arca kifejezéstelen volt. Sütött a nap, vakított. Fekete ruhás emberek ültek körülöttem, aztán mászkálni kezdtek. Aztán megint leültek. Beszéltek. Sírtak. Úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva egy fiókba, de közben kívülről nézném azt a fiókot. Felismertem egy-két öreg arcot, pedig még soha nem láttam őket. A férjem érintésétől viszolyogtam. Végig motyogtam, de azt mondják, hogy akkor telt be a pohár, amikor ordítani kezdtem a koporsó elföldelésénél. Az orvosok azt mondják, előfordul az ilyesmi. Most egy kicsit pihennem kell, aztán majd megnyugszom. Visszatalálok önmagamhoz. Ezt is mondják. Biztos igazuk van. Mindenesetre, már nincs bennem sötét folt. Kivilágosodott. Kifehérült.