Eddigi életem során – hál’ istennek – csak egyetlen alkalommal hallottam – de akkor közvetlen közelről – az indiánok legendás csatakiáltását, ahogy üvöltve harcba indulnak. Egyetlenegyszer még ez is előfordult velem. És ma már nyugodtan mondom, bőven elég is volt egyszer. Ne legyen ilyen élményben soha többet részem.
Történt, hogy hosszú, egyesült államokbeli tartózkodásunk idején, a legendás György-tó (Lake George) partjára vetődtünk. A György-tó déli csücskétől körülbelül húsz-harminc mérföldes út vezet tovább délre, egészen a Hudson-folyóig. Jeep Wrangler típusú autónkkal ez az út nem jelentett semmilyen problémát, de korán ránk esteledett, így elhatároztuk, hogy a folyó partján táborozunk le, és a magunkkal hozott kis, kétszemélyes sátrunkban alszunk majd. A folyó partján, épp, ahol sátrat akartunk verni, tőlünk nem messze egy kis társaságra lettünk figyelmesek, jókedvűek voltak, tűz körül üldögéltek, még énekeltek is, valami indián nyelven.
Nem voltak egyáltalán ijesztőek, inkább barátságosnak tűntek, és mivel semmiféle tűzszerszám, gyufa, öngyújtó nem volt nálunk ahhoz, hogy a vízforralónkba életet leheljünk, ezért megszólítottam őket, hogy tudnak-e tüzet adni, és, hogy csatlakozhatunk-e.
Egy idős, nyolcvan év körüli férfi volt a vezetőjük, szikár arc, hosszú, fehér haj, hátul összefogva. Az öltözékén is jól látszott, hogy nem az európai hagyományokat követi: nyilvánvalóan őslakos, vagyis indián. Kifogástalan angolsággal mondta, hogy üljünk le, tűz is van, étel is van, ha éhesek vagyunk.
Kis habozás után a feleségemmel úgy döntöttünk, csatlakozunk. Ebből még nem lehet baj.
Szó szót követett, kérdezte az öreg, honnan jövünk, mondtuk, Európából, aztán még azt is hozzátettem, hogy Magyarországról. Kicsit meglepődött az öreg, hogy van ilyen nevű ország, még soha nem hallott róla.
Ezután csend lett.
Hogy a csendet megtörjem, jövetelünk céljáról kezdtem beszélni. Arról, hogy azokat a vidékeket akarjuk bejárni, ahol a delavárok éltek. És ahol olyan szomorúan elpusztult az utolsó mohikán, Unkasz, mert megölte őt Magua, a gonosz irokéz.
Az öreg erre így szólt:
– Nem úgy volt az.
– Hogyhogy nem úgy volt? – kérdeztem vissza.
– Nem úgy történt, ahogy azt az az író, az a Cooper megírta.
A történet igaz, és mégsem igaz. Ahogy az az íróknál rendszerint lenni szokott – mondta az öreg, és még el is mosolyodott kissé.
Egy pillanatra az a képtelen érzésem támadt, hogy sejti, magam is író vagyok.
– És mi nem igaz benne? – kérdeztem vissza.
– A vége – mondta az öreg. – Delavár vagyok, az egyik ősöm Unkasz és Csingacsguk harcostársa volt. Unkasszal és Corával nem az történt, ahogy azt az az író leírta. Mi, delavárok ezt pontosan tudjuk.
– Mi történt velük? Hogyan tudják a delavárok?
Az öreg látszólag nem vette észre, hogy a kérdésemnek van egy kis negatív felhangja. Csak rám nézett, aztán így szólt:
– Nagyjából minden igaz, kivéve a befejezést. Az a Cooper úgy látta jónak, ha gyorsan lezárja a történetet. Pedig a végkifejlet más volt.
Elővett egy hosszú nyelű pipát, ilyen lehetett régen a békepipa, jutott eszembe akkor, rágyújtott lassan, komótosan, és mesélni kezdett.
A szavait az okostelefonom hűségesen rögzítette, ezért is idézem, mintha a Cooper-regény utolsó fejezetének valódi változatát ismernénk meg.
„Magua, az irokéz a sziklák közötti ösvényen rángatta magával Corát, a fekete hajú lányt. Az ösvény egy sziklatetőre vezetett. Alattuk szédítő volt a mélység.
Unkasz, a fiatal mohikán harcos egy másik szikla tetejéről figyelte őket. Minden ízében remegett a tehetetlen haragtól. A két szikla között a szakadék. Nincs ember, aki megpróbálkozhatott volna a halálugrással: át az egyik szikláról a másikra.
Magua a földre lökte a lányt, és felemelte a tomahawkját:
– Válassz, fekete hajú! Mi kell, Ravasz Róka wigwamja vagy a halál?
Unkasz a másik sziklán jól hallotta ezeket a szavakat. Nem törődött tehát a veszéllyel, ugrásra készült, hogy megmentse kedvesét.
Úgy tűnt, Cora, a fekete hajú angol lány nem menekülhet. Időközben még két irokéz harcos érkezett, így hárman fogták körbe, Magua és az emberei. Egyértelmű volt, hogy Unkasz nem mentheti meg őt, mert az egyik szikláról a másikra átugrani lehetetlen.
Ekkor lövés dördült.
Sólyomszem lőtt, messziről, a sziklák között meghúzódó völgyből, Maguát célozta, de hiába. Ez a távolság még neki is sok volt. A puskagolyó csak súrolta Magua vállát, könnyű sebet ejtve rajta.
Magua harsány nevetésben tört ki:
– Sápadt arcú! Sápadt arcú kutya! Nem tudod megakadályozni, hogy magammal vigyem a fekete hajú lányt! Vagy megöljem, ha ahhoz van kedvem! Mert én vagyok Magua, vagyis Ravasz Róka, és ti csak olyanok vagytok, mint a gyáva prérifarkasok! Kutyák! Nem jártok túl az irokéz főnök eszén!
Nem volt semmi esélye a mohikánnak és barátainak: Magua, a ravasz irokéz a sziklákon át elszökhet, és magával viheti túsznak Corát, a fekete hajú lányt. Igen, magával viszi majd, a wigwamjába vezeti, és erőszakkal feleségévé teszi.
Nincs remény, semmi.
Ekkor Unkasz, a fiatal mohikán főnök megpróbálta a lehetetlent. Ugrott, át az egyik szikláról a másikra. Alatta ott volt a félelmetes mélység. A két szikla között akkora a távolság, hogy nincs földi halandó, aki ezt a távolságot legyőzhetné. Unkasznak sikerült.
A fiatal mohikán főnök a távolságot és a mélységet legyőzve átugrott, és kezével megkapaszkodott a szikla peremén, ahol az irokézek és a fekete hajú kedvese volt.
Az irokézek döbbenten nézték. Mire felocsúdtak volna a meglepetésből, addigra Unkasz már felhúzta magát a sziklaperemen, és gyönyörűen díszített tomahawkját felemelve az irokézek közé vetette magát.
Iszonyatos harc kezdődött.
Magua és az egyik irokéz indián Unkaszra támadt, a másik irokéz Corára, a fekete hajú lányra emelte kését.
Újabb lövés dördült, lentről a völgyből.
Súlyomszem legendás puskája volt az, a Szarvasölő.
Ezúttal nem tévesztett célt a puskagolyó. A gyilkolásra készülő irokéz átlőtt koponyával zuhant a földre.
Magua és irokéz harcosa mindeközben eredményesek voltak. Unkasz megsebesült Magua késétől, a seb a bal karján volt, valamint eltalálta az irokéz harcos tomahawkja is, a lábán, a térdénél, így Unkasz már a földön feküdt, felette ott térdepelt Magua, és diadalmasan ezt kiáltotta:
– Meghalsz, mohikán! Ütött az utolsó órád!
És felemelte a kését, hogy szíven döfje Unkaszt.
Unkasz az utolsó pillanatban megelőzte.
Ki tudja, honnan, de előkapta csodálatosan díszített tomahawkját, és azt élével felfelé az ellenfele gyomrába döfte.
Magua szemei kidülledtek, majd élettelenül hanyatlott az alatta fekvő Unkaszra.
Az irokéz harcos felhördült, látva főnöke halálát. Odaugrott Corához, a fekete hajú lányhoz, hogy bosszút álljon, de Cora egy váratlan mozdulattal megtaszította az indiánt, aki egyensúlyát vesztve a szikláról a mélybe zuhant. Halálsikolya sokáig visszhangzott a sziklák közötti völgyben.
Unkasz a már halott Maguát szintén a szakadékba taszította. És magához ölelte Corát, az angol lányt.
Mindketten életben maradtak.
Ezek után Unkasz, a mohikán főnök még hosszú évekig vezette a delavárokat. Nagy főnök volt, akinek emlékét minden delavár őrzi napjainkban is.”
– Uff, én beszéltem – zárta le a történetet az öreg indián, és újból meggyújtotta időközben kialudt pipáját.
Mi csak hallgattunk. Megvallom, kissé megilletődötten. Pedig számtalan kérdésem lett volna.
– Ideje aludni – szólalt meg csendesen a feleségem.
Az órámra néztem. Valóban, későre járt. Igaza van, ideje aludni menni, gondoltam. Felálltunk, és elbúcsúztunk az öregtől és a társaitól.
Kicsiny, kétszemélyes sátrunkban tértünk nyugovóra. Az éjszaka békésnek ígérkezett. Hamar el is aludtunk.
A vérfagyasztó indián csatakiáltás, a „hoka he!” hajnalban harsant fel, közvetlenül éjszakai nyugvóhelyünk mellett. Olyan 4 óra lehetett. Sötét volt.
A feleségem megfogta a kezemet, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel feküdtünk. A vérfagyasztó üvöltést kiáltások és fegyverek zaja kísérte.
Még halálsikolyt is hallani véltünk.
Nem mozdultunk továbbra sem. Éreztem, hogy hogyan remeg a feleségem a félelemtől.
Az egész talán negyedórát tartott. Aztán váratlanul minden elcsendesedett.
Reggel, amikor végre összeszedtük a bátorságunkat, és nagy nehezen kibújtunk a sátrunkból, minden nyugodtnak és békésnek tűnt. Az éjszakai társaságnak, benne az öreg indiánfőnöknek a nyomát sem láttuk sehol.
