Berta Ádám versei

Publikálás dátuma
2020.03.14. 08:46

Fotó: FREDERIC J. BROWN / AFP
A titkos bolygó A titkos bolygóra úgy lehet elutazni, ha felülsz a rendes űrhajóra, amivel mindenki a másik bolygóra megy, de te nem oda fogsz megérkezni. A titkos bolygóra csak az érhet oda, akinek űrhajóra szállás előtt tűt szúrnak a fenekébe, közelebbről a fenéknyílásába. Ha kicsit felfelé húzod magad, miközben beszúrják, nem is fáj annyira.  Corden Egy autóban énekeltünk. Csak az én számaim szóltak, ő vezetett, lassan mentünk, nagy dzsipben, egy motoros rendőr feltartotta előttünk a forgalmat. Azt hittem, sok szám lesz, de csak néhány volt, utána kiszálltunk, rámutattam a szobám ajtajára, nyitva volt. Azt mondta, odabent minden nagyon piros. A testvérem szobájába mentünk. Bejött anyukám, aztán kiment, megint kettesben maradtunk. Behoztam a pókomat a tenyeremben, azt mondta, neki a pók nem oké. A kezébe adtam, félt, de nem tette le. Elmentem onnan, hogy ne tudja visszaadni. Óbégatott, erre visszajöttem. Amikor átvettem a pókot, felpattant, odébb szökkent. Fél pillanatra rá a pók is bestresszelt valamin. A testvérem ágyán gyerekpárnák voltak.  Távolodó, rózsaszínű sisakok Kinézek a sarok mögül: két fiatal nő görkorcsolyázik hátrafelé, testhez álló, zebracsíkos ruhát viselnek, és rózsaszínű sisakot. Mindent egyszerre csinálnak, mint a szinkronúszók. Eltűnnek a szemem elől. Régi fajta sárga busz jelenik meg az úttesten, két ember van rajta, a középkorú sofőr és egy negyvenes nő. A nő haja hosszú, sminkje ízléses. Talán fodrász vagy kozmetikus lehet, a buszsofőr mond neki ezt-azt, de a nő nem sértődős. Az a típusú beszélgetés játszódik le köztük – nem ritka mostanában –, amikor mindketten eléggé másképp idéznék fel, mi hangzott el. Ha egyáltalán rákényszerülnek, hogy felidézzék. Rámenős volt, mondaná a nő tárgyilagosan, nem szállt le rólam. Hencegésnek nyoma sincs a hangjában. Ez nettó fárasztó. Meglenne nélküle. Nem kellemetlen, ha az ember csak nézhet ki a fejéből. A sofőr azt a szót használná, évődtek. Egyből jó lett köztük a kémia, imponált az asszonyságnak az ő szellemes dumája. A járdákon a busz körül legalább hat férfi áll, nem lehet megmondani, milyen idősek. Némelyik lép egyet-kettőt, aztán megtorpan. Van itt ebben a háztömbben egy dohánybolt, az eladó kopasz, pöttyös inges fickó. Minden férfi, aki megfordult a közelben ezen a délelőttön, pontosan egy másikat ismer (nem nullát, nem is kettőt). Egymásról egyik se tudja, kit ismer a többi és kit nem. Ezzel fel is vázoltuk a Kossuth utca e rövid szakaszának társas viszonylatait. A görkocsolyások már messze járnak.
Szerző
Témák
költészet

Böszörményi Márton: Mert foltot hagy

Publikálás dátuma
2020.03.14. 08:45

Fotó: Roman Bykhalov
Amikor megtudtam, hogy a nagyapám meghalt, úgy éreztem, hogy egy sötét folt kezd terjedni bennem. Szombat reggel volt, a férjem elment futni, én a nappaliban kávéztam. Nem emlékszem, hogy mi volt rajtam, de arra igen, hogy a lábaimat magam alá húzva ültem a férjem foteljében. Csak akkor ültem a foteljébe, amikor nem volt otthon, de akkor mindig, mert sokkal kényelmesebb volt, mint a kanapé. Egy rajzfilmet néztem a tévében. Minden reggel rajzfilmeket nézek a tévében a kávé mellé. Aztán anyám hívott. Elmondta, hogy papi meghalt az éjjel. Elhunyt, így mondta. A papi elhunyt az éjjel. Álmában. Az orvosok azt mondják, nem szenvedett, mondta anyám, így volt a legjobb. Én csak bólogattam, mintha láthatná a vonal másik végén. Aztán nem is tudtam figyelni arra, amit mond, mert a hangja olyan érzelemmentes volt, mintha egy betanult szöveget olvasna fel. Azt hiszem a temetésről beszélt, hogy még nem tudják, mikor lesz, de a nap folyamán még hívni fog a részletekkel. Részvétem, mondta anyám, aztán letette. Ekkor kezdtem el érezni magamban azt a foltot. Szomorú voltam, persze. Felfogtam, hogy elveszítettem egy családtagomat, egy szerettemet. De ez a folt valami más volt. Egy szennyeződés. Mintha a lelkemben felborult volna egy üveg tinta. Megittam a kávét, aztán a fürdőszobában megmostam az arcomat. Belenéztem a tükörbe, és szürke pöttyöket láttam az arcom előtt. Arra gondoltam, hogy ennem kell valamit, biztosan az éhségtől káprázik a szemem. Már betettem a pirítóba a két szelet rozskenyeret, amikor rájöttem, hogy nem kívánom a pirítóst. Szalonnát akartam enni. Meg hagymát. És kovászos uborkát. Persze egyik sem volt otthon. Kivettem a két szelet kenyeret, megvajaztam, aztán kedvetlenül megettem őket a konyhapultnál állva. Főztem még egy kávét. Közben az a sötét valami egyre csak nőtt bennem. Leültem a férjem foteljébe, kikapcsoltam a tévét, és a nagyapámra gondoltam. Vagyis megpróbáltam rá koncentrálni, de mindenféle emlékfoszlányok, töredékek kavarogtak a fejemben. A Duna-parton tanít biciklizni, és én folyton felborulok azzal az ócska tákolmánnyal, amit valami szeméttelepen talált. Nem volt pénzünk új biciklire, de ő nem akarta, hogy ez kimaradjon a gyerekkoromból, ezért szerzett egy gyakorlatilag használhatatlan vacakot. Gyűlöltem. Gyűlöltem őt is, amiért erre kényszerít, és gyűlöltem azt az átkozott bringát is, aminek sehogy nem tudtam rájönni a működésére. Nem ment az egyensúlyozás. Nem bírtam rendesen tekerni. Nem voltam képes megjegyezni, hogy először ki kell biztosítani. Aztán a célzás. De ez már valami más. Közben a társaim ordítottak mögöttem. Hangzavar. Lövések, egy robbanás tompa morajlása. Egy véres arcú fiú kidülledt szemekkel bámul rám, remeg a szája, de nem bír megszólalni. Elkalandoztam. Aztán egy születésnap, amikor véletlenül kirúgtam az asztal lábát, pont, amikor papi el akarta fújni a gyertyákat a tortáján. Úgy néz ki, mintha a kutya szart volna oda, mondja a nagyanyám a linóleumpadlón szétterült csokitortára mutogatva. De a szar az ágyban van. És a nagyanyám csinálta, mert beindult a szülés, és már nem bírta magában tartani. A homloka vörös és fényes, mint egy megkeményedett pénisz makkja, és sikít és káromkodik és ordít, mintha egy bordélyban lenne. Vagy tényleg ott van? A férjem megrázta a vállam. Jól vagy, édesem, minden rendben? Ilyesmiket kérdezgetett, én meg hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Bocs, nem akartam elfoglalni a helyedet, motyogtam, aztán felálltam, de egyből el is vesztettem az egyensúlyomat, és a férjemnek kellett elkapnia, aztán lefektetnie a kanapéra. Hozott egy pohár vizet, aztán elmondtam neki, hogy mi történt. Hogy meghalt a nagyapám. A bennem burjánzó sötétségről nem beszéltem. A férjem nagyon kedves volt, azt mondta, hogy csak pihenjek nyugodtan, ő majd mindenről gondoskodik. Később, valamikor délután az anyámmal is ő beszélt. Megszervezték a temetést. A foltról nem kérdezett. Szabadságot vettem ki arra a hétre, és minden reggel szalonnát ettem hagymával, uborkával és fehér kenyérrel. Egyik este, amikor a férjem megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy kis felvidító szexhez, azt mondtam, hogy ahhoz nincs, de elmehetnénk egy kocsmába. Inni akartam. Részeg akartam lenni. Ő csak mosolygott az ötleten, és felajánlotta, hogy megihatjuk azt az üveg bort, amit a vendégeknek tettünk félre. Belementem. Vörösbor volt, és marta a torkomat és a gyomromat is, de állítólag nagyon sokat beszéltem tőle. Főleg egy bentlakásos iskoláról, ahol a fiúk esténként felforrósított köveket csempésztek egymás ágyába. Meg egy lányról, akivel egyszer elmentem moziba, és megujjaztam a vetítés alatt, aztán soha többé nem kerestem. Erre nem emlékszem, csak arra, hogy ekkorra a folt már tetőtől talpig beborította az egész testemet, mintha a bőröm alatt valamiféle új réteg keletkezett volna. Ijesztő volt és megnyugtató. Aztán eljött a temetés napja, pont egy héttel azután, hogy értesültem nagyapám haláláról. Amikor beültem a férjem mellé a kocsiba, úgy éreztem, mintha részeg lennék. Nem is emlékszem az útra. Csak azt rémlik, hogy később megöleltem az anyámat. Az arca kifejezéstelen volt. Sütött a nap, vakított. Fekete ruhás emberek ültek körülöttem, aztán mászkálni kezdtek. Aztán megint leültek. Beszéltek. Sírtak. Úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva egy fiókba, de közben kívülről nézném azt a fiókot. Felismertem egy-két öreg arcot, pedig még soha nem láttam őket. A férjem érintésétől viszolyogtam. Végig motyogtam, de azt mondják, hogy akkor telt be a pohár, amikor ordítani kezdtem a koporsó elföldelésénél. Az orvosok azt mondják, előfordul az ilyesmi. Most egy kicsit pihennem kell, aztán majd megnyugszom. Visszatalálok önmagamhoz. Ezt is mondják. Biztos igazuk van. Mindenesetre, már nincs bennem sötét folt. Kivilágosodott. Kifehérült.

A Föld mozog - és gömbölyű! - Interjú Kovács András Ferenccel az örömteli gyászmiséről

Publikálás dátuma
2020.03.07. 19:03

Fotó: Béres Márton / Népszava
Requiemet tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés – mondja Kovács András Ferenc, aki Requiem Tzimbalomra (Örömzene – darabokban) című, tavaly megjelent kötetéért hétfőn vehette át a Budapest Music Center-beli gálaesten az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. A költőt a díjátadó előtt kérdeztük zene- és versszerzésről, valamint Lázáry René Sándorról.
A kötet nyitóverse A megbízás címet viseli. Ez egyfelől felidézheti a XVIII. század végét, konkrétan a mozarti életmű záródarabja, a Requiem létrejöttének körülményeit, mely szerint a gyászmise megírására egy névtelen megrendelő kérte föl a zeneszerzőt, küldönce útján. Másfelől különféle értelmezési lehetőségeket kínál a művészetek, közte az irodalom alkotásának mikéntjéről, és még ars poeticául is kínálkozik. Önt mire és hogyan kérték fel a 60. születésnapjára megjelenő kötet összeállításakor? Illetve hogyan jutott el Mozartig és Csokonaiig végül?  Én egy kötetre kaptam felkérést a Magvető Kiadótól, semmi titokzatosság nem lengte körül e megbízást. Viszont nagyon hosszan gondolkodtam, hogy mi is legyen ennek a kötetnek az összefogó ereje, hiszen elég sok versből kellett válogatnom. Sok mindent kipróbáltam, de mindegyik terjedelmesebb volt annál, amit elképzeltem – egy gyönyörű, vékony, kicsi és ügyes kötetre gondoltam. Ha az embernek több rögeszméje, kedvence van – nekem nincs külön kedvencem, sem zenéből, sem költészetből –, nem könnyű a válogatás. Végül arra jutottam, a legjobb lesz, ha a valamiképp Mozartot és Csokonait (akinek a sokszólamúsága okán volt a beceneve a Cimbalom) megszólító verseim közül választok. Így került bele az 1982–2009 közti időszak verseiből 35 költemény, nem írtam hozzá újakat. Ugyanakkor mégis nagyon természetesen jutottam el ehhez a koncepcióhoz, mert ez a két – egy zenei meg egy nagyon muzsikás – életmű engem már meghatározott a kezdetektől fogva. Szerettem őket. Végül is a szeretettől jutottam el a kötetbe rendezésükig.
A versek számát tekintve érzek itt némi kabbalisztikát, hiszen a zeneszerző 35 évesen komponálta a Requiemet, és ennyi idős volt, amikor elhunyt. Valóban van itt egy kis számmisztika. Számmániás vagyok, a költészetnek pedig többek között köze van mind a matematikához, mind a zenéhez (ahogy a jó prózának is). De emellett az volt érdekes számomra, ahogy ezeket a válogatott verseket, melyek különböző rétegekből vannak kiemelve, újrastrukturálom egy kötetté, ahogy Mozart és Csokonai egymást követve-kiegészítve váltogatja egymást. Mindezt úgy kellett felépíteni, mint egy requiemet. Sokak számára, így elrendezve, a versek nagyon újnak tűnhetnek. És én mindig erre törekszem, ez érdekel, szeretek ezzel játszani. Ezért nem lehet behatárolni eddigi verseim egészét sem, mert újrarendezve azokat, egymásba siklanak egy hosszabb idő intervallumából. Nincs ebben semmi nárcizmus, de az ilyesfajta struktúrák kialakítására nagyon odafigyelek. Mozart mikor és mivel vette le a lábáról? Még tizenévesen, amióta zenét hallgatok. Én magam nem tudok hangszeren játszani, én a nyelven szoktam játszani – vagy a nyelv játszik rajtam… A zene az, ami megnyugtat, ha esetleg éppen enerváltabb vagyok. Mozart zenéje különösen, de nem kizárólagosan. Ott van benne a lendület, a fiatalság, a derű, és lehetséges, hogy a szomorúság is. Mozart sokféle. A zeneiség, a nyelvi játékosság a Requiem Tzimbalomra esetében is, de itt hangsúlyosan, az elmúlást, a halált, a gyászt, az emberi lét végességét szólaltatja meg többek között, termékeny feszültséget keltve az olvasóban vagy a hallgatóban. Hogy tud a nehéz témákhoz ilyen könnyeden nyúlni? Frivol módon az, aki ezeket a verseket írta, hol Andriska volt, hol András, hol KAF, hol pedig Kovács András Ferenc. Requiemet pedig tulajdonképpen önmagának ír az ember, és külön kihívás, ha a 60. születésnapjára. Olyan volt, mint a zeneszerzés, ahol tagonként állítjuk föl az egészet, mikor mi szóljon, mi legyen a zárlat. Ebben az esetben a kötet vége a 2009-es vers, A megbízás párverse: az Ein Musikalischer Spaß egy zenei tréfa – a ’90-es évekből. A kompozíció zenei tételekkel való összevetéséről jut eszembe: librettó megírására kapott valaha megbízást? Vagy ha még nem, érdekelné a dolog? Felkérés még nem talált meg. De egy Mozart-opera librettójának fordítása-megírása, talán a Lorenzo Da Pontéval közösen írtak közül, mert azok sötétebbek, izgatná a fantáziámat. Nagyon szeretem a Mozart-operákat – és főleg a Mozart-operákat szeretem. Mert nagyon sokféle interpretációt engednek meg, és nagyon kihívóak voltak a maguk idejében is. A Professzor Tzimbalom gyászdalots­kája című verse Lázáry René Sándor emlékének ajánlott. A Requiem-kötetet pedig tavaly alig egy hónappal követte az első Lázáry-kötet – mondjuk úgy: az ön redaktálásában. Amióta csak ’92 óta felbukkant ez a XIX–XX. századi költői „hagyaték”, most először jelent meg önálló kötetben – válogatás az 1874–1929 közti életműből az 1899–1919-es időszakra fókuszálva. És szintén éppen 35 költemény. Miért várakoztatta ennyi ideig az olvasókat? És mikorra várható a teljes életműkiadás? Ez a kötet tulajdonképpen egy prelúdium. Lázáry René Sándornak több mint 600 költeménye van, a nagyon hosszúaktól az egészen rövidekig. Most valami teljesen újat szerettem volna megmutatni belőle, az említett időszak 90 verséből 35-öt válogattam egybe, s rakosgattam időrendben egymás után. Itt a filológus KAF kapott szerepet, eltolva magamtól Lázáryt – nem véletlen, hogy egy másik kiadónál, a csíkszeredai Bookartnál jelent meg a szecessziós borítójú kötet, és a nevem csak apró betűkkel szerepel rajta válogatóként és közreadóként. Lázáry versei a terveim szerint 3 vagy 7 kötetben fognak egyszer napvilágot látni a versei – a 7 ideálisabb lenne, mert úgy jobban emlékeztetne Proust Az eltűnt idő nyomában ugyancsak 7 kötetes kiadására. A hagyaték feldolgozásához, kiolvasgatásához is idő kell. Ami késik, nem múlik.
Ennek a kötetnek az utolsó versével, a Consolationesszel (Vigasztalások) azonban visszatérhetünk a beszélgetésünk kezdetéhez, azaz a 60. születésnapjához. Az ön születése előtt épp 100 évvel korábban született Lázáry 1919 decemberében veti papírra a versét, a 60. életévén töprengve. „Vigasz, ha írni mersz, s a szó is száz alakban / Képpé lesz, testesül, mert vérré lett a bor – / Tünékeny létidőn csak ósdi máz a hatvan, / S képzelt vers lelkesül, térben mért Equator.” – zárul a költemény. Mennyire tükrözi a kolléga gondolata az önét? Ahogy a metafizika ebben a költeményben, úgy a költők között is van valami empátia. Kétségtelen, Lázáry hatott rám, de Lázáry René Sándorral több dologban különbözünk, semmint hasonlítanánk – neki például életében nem jelent meg egyetlen kötete sem. A XIX. század ’50-es éveiben és a ’60-as évek elején született generáció fura volt, Rimbaud-tól kezdve Oscar Wilde-on és Jules Laforgue-on át Kavafiszig – egy érdekes, kicsit elsüllyedt világ… de nagyon is mozgó, mozgásban lévő valami a mai napig. És ez nagyon tetszik, mert a Föld mindig mozog, akkor is, amikor meg akarják állítani, mert ki akar valaki szállni… De ha nem a hipszterek, hanem a mindenkori hatalmak akarják megállítani, akkor is mozog! Nagyon reményt adó dolog ez, ugyanakkor mások számára talán borzasztó lehet. Nekem nem. A Föld mozog – és gömbölyű!

Kovács András Ferenc

(Szatmárnémeti, 1959) többek között József Attila-, Déry Tibor-, Kossuth- és Babérkoszorú-díjas költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, dramaturg. A marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője; a Romániai Írók Szövetségének, a Szépírók Társaságának, a Digitális Irodalmi Akadémiának, tiszteletbeli tagja a Széchenyi Művészeti Akadémiának, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora. 1983 óta 43 kötete – köztük gyermekverskönyvek – jelent meg. Versei angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd, szerb és szlovén nyelven is olvashatók. Legutóbi kötetei: York napsütése zengő tombolás (2014); Lözsurnál dö Lüniver (2017); Árdeli szép tánc (gyermekversek, CD Sebő Ferenccel, 2018); Requiem Tzimbalomra (2019); Lázáry René Sándor: Néhány egykori költemény (vál. és közzéteszi: Kovács András Ferenc, 2019).

A Requiem Tzimbalomra című verskötetéért Kovács András Ferenc vehette át idén március 2-án az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület által létrehozott irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása. A korábbi években többek között olyan szerzők kapták meg, mint Takács Zsuzsa, Berkovits György, Nádasdy Ádám, Pintér Béla, Spiró György, Tandori Dezső, Háy János, Cserna-Szabó András vagy Závada Pál.

Szerző