Trump megkapta Bident

Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza.

Bízvást mondhatjuk múlt időben (a címbeli állítást), mert ugyan a demokraták elnökjelölő előválasztási sorozatában még csak az ötven állam felénél tartunk, ám Joe Biden előnye behozhatatlan.

Esélytelen vetélytárs

A mérvadónak tartott FiveThirtyEight 99 százalékosra taksálja esélyét a jelöltség megkaparintására. S immár egyetlen vetélytársának, Bernie Sanders vermonti szenátornak 70 százalékot elérő fölénnyel kellene legyőznie a volt alelnököt a még hátralévő államokban. Miközben a múlt heti szuperkedden és azóta éppenséggel Biden tarolt, rendre jó 20 százalékokat verve Sandersre, aki csak pár helyen nyert csekély előnnyel. Miáltal a jelölteknek elkötelezett konvenció-küldöttek száma közti szakadék is egyre tágul. S amíg Bidennek komoly esélye van a küldöttgyűlési többség megszerzésére is, Sanders erre már nem számíthat. Helyzetét kilátástalanná teszi a saját feltétele is: pár hete ő maga közölte, hogy az legyen az elnökjelölt, aki a júliusi milwaukee-i gyűlésre a legtöbb delegátussal érkezik. Ez pedig – ma elképzelhetetlen fejleményt, teszem azt, betegséget leszámítva – csakis Biden lehet. Vagyis, amikor tavaly nyáron Trump elnök megzsarolta ukrán kollégáját, hogy indítson vizsgálatot Biden ellen, jól érezte, kit kell kipécéznie a két tucat demokrata elnökjelölt közül.

Akkor persze a felmérésekben is Biden állt az élen (és a képzeletbeli párharcokban is övé volt a legnagyobb előny az elnökkel szemben). Ám jöttek a jelölti tévéviták, s az ex-alelnök rendre leszerepelt. Bírálói belekötöttek túl gyakori bakijaiba, olykori látható zavarába, langyosnak ítélt kampányszerepléseibe (a trumpista és az orosz trollok ezt igyekeznek szenilitásként bemutatni, hamisított videókkal is). S amikor eljött az előválasztási sorozat nyitánya, nemcsak Sanders előzte meg, hanem mások is. Így aztán hiába számít Iowa, New Hampshire „túl fehér”, tehát a mai Amerikát nem éppen tükröző kis államnak, Biden látványos kudarca láttán elkezdték írni politikai nekrológját. S amikor Sanders a már vegyesebb összetételű Nevadában is nagyot nyert, a tavalyi listavezetőt élőhalottnak nyilvánították.

Hogy aztán drámai módon támadjon fel Dél-Karolinában, ahol óriási többséggel verte fő vetélytársát. Méghozzá az államban a demokrata szavazótábor 60 százalékát kitevő (és a pártnak az országos szavazásokon is nélkülözhetetlen) afroamerikaiak elsöprő támogatásával. A déli államok fajüldöző múltjára még nagyon is emlékező feketék pontosan érzékelték, hogy Trump törzstábora éppen e múltban gyökerezik, s ekként egyetlen szempont vezérelte voksukat: Bidenben látták az elnökverésre legalkalmasabb és legesélyesebb jelöltet. A centristában, aki a függetlenekre, sőt a Trumpból kiábrándult republikánusokra is képes hatni, s nem a túl balosnak tartott Sandersben. S amint azóta kiderült, ugyanígy gondolkodik az államok sorában a demokrata szavazók jelentős többsége.

Az elnök eltávolítása a cél

Ostobaság azt képzelni, hogy a Sandersben kétségtelenül veszélyt (vagyis őszi elnök-, sőt kongresszusi választási vereséget) látó „demokrata pártelit” akadályozta meg a balszárny bálványának jelöltségét. Ez már 2016-ban sem volt igaz, hiszen Hillary Clinton több milliós vokselőnnyel lett elnökjelölt, de attól még sok baloldali hitt Sandersben, s ami nagyobb baj: bosszúból novemberben nem szavazott Clintonra, sőt némelyek egyenesen Trumpra (aki kimutathatóan az ő voksukkal billentett át pár addig biztosnak számító demokrata államot, s nyerte meg az elektori versenyt) voksoltak. Azzal a történelemből (például a weimari korszakból) sajnos jól ismert okoskodással, hogy ő a kisebb veszély… Trump elnökségének ismeretében értelmes ember ilyet már aligha mondhat, de ettől függetlenül még most is lehet tartani attól, hogy kiábrándult sandersisták megint a „minél rosszabb, annál jobb” teória bűvöletében nem mennek szavazni, vagy harmadik párti jelöltre vesztegetik voksukat.

Ám ezúttal alibijük sincs, hiszen Biden ott is legyőzte Sanderst, ahol Clintonnak nem sikerült. Ezért volt az eheti kedd perdöntő: Sanders 2016-ban Michigan-ben meglepte a már vezető Hillaryt, viszont most csúnyán kikapott Bidentől. Lévén a Detroit „körüli” nagy ipari állam kulcsfontosságú Trump elektori esélyeiben is, a balszárny vezére elvesztette utolsó aduját is: vele lehetne Michigant visszahódítani. Hogyne, az ex-alelnök immár begyűjtötte a – Dél-Karolina után – javára visszalépett többi centrista jelölt támogatóit is, ám ez csak megerősíti, hogy a demokrata szavazótábor komoly többsége osztja a pártelit véleményét: a túl balosnak tekintett politikussal nem lehet az ősszel nyerni.

E tekintetben látványos a különbség a két nagy párt között. Négy éve a szélsőjobbra építő Trump előretörését hiába próbálta a republikánus elit megállítani, s vele szemben Bush exelnök szintén centrista öccsét elnökjelöltté tenni. Ahogy Biden, Jeb Bush is listavezetőként vágott bele az előválasztásokba, s a nyitányon ő is leszerepelt. S ő is Dél-Karolinában próbált feltámadni, csak nem jött össze. De idén a demokraták nem ismételték meg a republikánusok 2016-os hibáját, az egymást gyengítő centristákkal. Miáltal az egyharmados balszárny jelöltje leszorult az élről.

Ezért törhetett hátulról előre Biden, a modern amerikai politika leggyorsabb és legdrámaibb fordulatával. A tavalyi éllovas a nyitány után csak 15 százalékos országos támogatással indult a dél-karolinai vetélkedőn, s Sanders vette át a vezetést. Ezen a héten Biden már jóval 50 százalék fölött jár. Ezért sürgetik befolyásos demokraták Sanderst, hogy ideje visszalépnie, hiszen a párharc – és vele az óhatatlan egymás elleni vádaskodás – immár értelmetlen, s csak a már biztos elnökjelölt őszi helyzetét nehezíti. Nem szólva a belelkesült ifjú sandersisták további hergeléséről, ami megint voksmegtagadásukhoz vezethet. Kedd esti visszafogott győzelmi beszédében, Biden nyomatékkal hívta őket és a balszárny politikusait a közös harcra: el kell távolítani Trumpot a Fehér Házból.

Szerethető politikus

S a többség erre legalkalmasabbnak azért tartja a 77 éves volt szenátort, Obama alelnökét, mert Joe Biden szerethető politikus. Mindenki Joe bácsija. Nem lelkesítő figura, de tartja a lelket az emberekben. Ahogy az amerikaiak mondják, vele szívesen innának meg egy sört. Ifjabb Bush ezért verte Gore-t. Bár ritkán mérik a közvélemény-kutatók, ez nagyon fontos a szavazáskor. A Fehér Házból tudósító amerikai kollégáim mondták a nyolcvanas években, hogy utálják Reagan politikáját, de a kedves embert nem tudják utálni. Obama is alighanem az emberi szerethetőségével hódította meg a fehér kékgalléros, vagyis munkásszavazókat a három kulcsállamban. Különben négy éve Trumpot is segítette, hogy népszerű tévévetélkedőből ismerték. Most Biden mondhatni kocsmai stílusban mondogatja (angolul) szójátékkal, hogy úgy elveri Trumpot, mint a dobot (drum). S az előválasztási eredmények bizonyítják: ez nem a jelöltekről szól a demokrata szavazóknak, hanem referendum – Trumpról, hogy kit vélnek dobverőnek. Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza. A normalitást.

S ezt Biden inkább testesíti meg a demokrata többség szemében, mint a „mindent” felforgatni ígérő Sanders. Akinek – őket is lehúzó – jelöltségétől rettegtek a párt ősszel csatába induló szenátor- és képviselőjelöltjei, s ekként okkal a kongresszusi többséget remélő pártvezetés. S erre, vagyis a képviselőházi többségük megőrzésére és a szenátusi megszerzésére Bidennnel van több esélyük. De megfordítva: Biden már most is veri a felmérésekben Trumpot, s ha a vírusjárvány meg a gazdaság visszaesése megfékezhetetlen, a hivatalban lévő elnök hagyományos előnye semmivé foszlik. A Trumpnak teljesen behódolt republikánusok már ha akarnák, sem tudják magukat tőle függetleníteni. Ettől is drámai a Biden-fordulat: egy hónapja a gazdaság szárnyalt és egy magát szocialistának nevező, vagyis jobboldali céltáblának kínáló politikus nyomult a demokrata elnökjelöltség felé, látszólag megállíthatatlanul.

A Trump-Sanders párharc eloszlatta volna a sandersisták négy éve dédelgetett illúzióját, hogy egy (bár skandináv típusú) szocialista legyőzte volna, ellentétben a centrista Hillaryval: a szenátort szinte sohasem támadta a jobboldal, ettől voltak oly jók a mutatói. Elnökjelöltsége esetén szétszednék Sanderst, s kiderülne: ma még csak a fiatalabb nemzedék fogékony nézeteire, ők meg inkább twittelnek, mint szavaznak. Trump tudta, miért tart Bidentől, s magát veszélyben érezve, páratlanul durva kampányra készül. A demokrácia alapelveivel mit sem törődve, a pártsemleges állami szerveket máris beveti, miközben azok semmibe veszik a demokrata vezetésű képviselőház alkotmányos ellenőrzési jogát. Ámde Joe bácsiból vajmi nehéz lesz olyan mumust csinálni, mint Hillaryból, a jobboldali kultúrharcosok évtizedes céltáblájából.