Kentaurbeszéd – Spiró György: Március 15.

Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit.

Egy-egy nagy esemény sok évszázadig nyomot hagy a nemzet történelmében; ilyen volt nekünk 1848-49 és 1956, és több ekkora erőfeszítés nem is történt. A kiegyezés után alapított és kiépült városok arculatán és a folyók szabályozottságában máig látható, mit köszönhetünk a szabadságharcnak, amelynek akkor is a haszonélvezői vagyunk, ha nem tanítják, ha eltagadják vagy hazudoznak róla. Ugyanez mondható el az 56-os felkelésről is: minden jót, ami hat és fél évtized alatt a rengeteg rossz között történt velünk, a felkelőknek köszönhetünk.

Március 15-ét persze hamarosan ugyanúgy pogrom követte, mint Buda török alóli felszabadítását; a fontolva vagy sietősebben haladó magyarok közötti gyűlölség akkora volt, mint nagy társadalmi változások alkalmával mindenütt lenni szokott; akadtak hűek, akadtak árulók; voltak gyávák, lettek hősök; a magyar parlament pártjai ugyanúgy torzsalkodtak, mint bárhol másutt, és akadtak, akik nagy vagyonokat loptak össze, például a Zichy-kincseket. Kossuth, a nagy szónok Debrecenben úgy jelentette be a Habsburgok trónfosztását, hogy a képviselőház nem is szavazhatott róla, ami nem feltétlenül volt szerencsés lépés abban a pillanatban. Ugyancsak Kossuth közvetlenül a vereség előtt felajánlotta a magyar koronát a cárnak; rossz belegondolni, mi történt volna, ha a cár elfogadja. Az ország vezetésének legplasztikusabb képét Jókai festette meg korabeli naplójában, 1980-ban merték csak kiadni először, de a MEK honlapján szerencsére hozzáférhető; a nagy mesemondó ebben a művében végig igazat mondott.

Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit; nem győzöm ismételni: Jókai 48-49-es naplóját és Mikszáth Jókai-életrajzát tessék tanítani a középiskolában.

Az aradi vértanúk közül sokan egyetlen szót sem tudtak magyarul, úgy harcoltak a magyar szabadságért (a vezényleti nyelv a német maradt). Több forgott kockán számukra, mint a magyar függetlenség: a szabadság mint olyan. Görgei, tudjuk, nem volt áruló. Damjanich, az egyik legnagyszerűbb katonánk – ő is aradi vértanú – szintén nem tudott magyarul, a szerbeknek szerbül üzente, hogy az írmagjukat is ki akarja irtani, és ő, a szolnoki áttörés hőse Szenttamásnál a modern kor első etnikai vérengzését rendelte el, amelyre a szerbek hasonlóképp válaszoltak, és ennek a szörnyűségnek a második világháborúban borzalmas következményei lettek. Ugyanez történt Erdélyben, az országgyűlés hiába igyekezett vonakodva helyrehozni. A szabadságharcot a társadalmi egyenlőség eszméje mellett elsősorban a nacionalizmus, a felvilágosodást követő új világvallás mozgatta, a polgári nemzeti eszme első látványos harcát vívták ekkor Európában, és nálunk tartott a legtovább. Vallásalapító korszak volt ez mindenképpen, az 1840-es években alapították a bahaizmust, a mormon vallást, az internacionalista kommunizmust, a lengyelek pedig a towianizmust, és nem volt még világos, hogy a meggyengült egyházak és az országhatárokat alig ismerő feudalizmus helyére lépő nemzetállami eszme, a nacionalizmus lesz a legerősebb. Amiért azonban ez a nagy háború, amelyben a magyarság és a magyarrá váló nemzetiségek legkülönbözőbb társadalmi rétegei részt vettek, igazán jelentős: ekkor harcolják ki eleink a jogegyenlőséget, ekkor szüntetik meg a jobbágyságot, ekkor hirdetik ki a felekezetek igazi egyenlőségét, ekkor választják szét a vallást és az államot, ekkor teszik lehetővé a világi közoktatás kiépítését, és – elkésve, máig megvalósítatlanul – ekkor merül fel először a Duna-menti népek egyesítésének gondolata.

A megtorlás ugyanolyan rettenetes, mint 56 után, és Ferenc József, a gyilkos, akit a magyarok majd Ferenc Jóska néven domesztikálnak maguknak, ugyanúgy kénytelen kiegyezni, mint Kádár, aki kacsintgatni fog a népnek a tévé képernyőjén. A Bach-korszakot kevesen merték ábrázolni, Madách szatírája, A civilizátor nálunk csaknem egyedül áll (a környező népek írói bátrabban ábrázolták e prekafkai világot). A kialakuló magyar polgárság úgy tett, mintha mindenáron feledni akarna, akárcsak 1957-ben, és két és fél hónappal az aradi kivégzések után önfeledten tódult a pesti Nemzeti Színház súlyosan mellébeszélő bohózatának a bemutatójára, a címe Liliomfi, népszerűségét a Bánk bán vagy Az ember tragédiája azóta sem képes lepipálni. Mégis lett kiegyezés, és vele európai léptékű fejlődés néhány évtizedig, máig ebből élünk.

Hogyan is történt voltaképpen, hogy két német nyelvű város, Pest és Buda, az 1820-as évektől kezdve fokozatosan magyar nyelvűvé vált, a szlovák, a szerb, a zsidó és a magyar lakosságával együtt? Különös folyamat lehetett, spontán és békés, az európai főutak kereszteződésében, ahol rengeteg volt a bordély, és nem volt tanácsos a városfalon kívülre menni, mert agyonütötték és kirabolták az embert. A magyarra azóta sem lefordított nemzetiségi irodalmak első regényei és novellái többet árulnak el belőle, mint Jókai utólagos konstrukciói (például az Eppur si mouve meg a Kárpáthy Zoltán).

A reformkori és a szabadságharc utáni liberális gondolkodók – Széchenyi, Eötvös, Kemény Zsigmond, Jókai – tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az ausztroszlavizmus kialakulására a magyarságnak észszerűen kellene válaszolnia. A válasz nem volt szerencsés, ebből lett hét évtized múlva a kisantant és Trianon. A napóleoni háborúkat követő európai szentszövetségi rendszer kialakításakor ugyanis a Metternich vezette Ausztria felismerte, hogy a cári Oroszország pánszláv nyomulásának ellent kell állnia, ezért a Habsburg Birodalomban élő szláv alattvalók történelmi és nyelvi öntudatra ébredését sok pénzzel és tudományos stallumokkal segítette. Az osztrákok erősen támogatták a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén nyelvújítást és történetírást, ekkor kezdték e népek népköltészeti alkotásait németre fordítani, Goethe is ekkor fedezi fel és dicsőíti messzehangzón a délszláv verses epikát. Merőben oroszellenes ténykedésnek szánták a szláv népek kulturális támogatását az osztrákok, Világos után mégis magyarellenes lett. A magyar liberális nemzeti ideológia, amely a korszellemet pontosan úgy követte, mint a szláv népek és a románok nemzeti ébredése, a Monarchiában a magyarsággal szemben számbeli többségben lévő nem magyar nyelvű lakosokat megpróbálta a magyar nyelvű iskoláztatásba terelni, ami azonban csak akkor sikerülhetett volna, ha erőszakmentesen történik, pontosan úgy, mint a német Pest és a német Buda elmagyarosodása fél évszázaddal korábban. Az öntudatra ébredő kelet-európai népek politikusai, mind a feudalizmus védelmezői, mind a polgárosodás harcosai, akik amúgy minden lehetséges eszközzel háborúztak egymás ellen, az agresszív nacionalizmus ernyője alatt voltak csak képesek kiegyezni egymással, ami egyben azt jelentette, hogy a szembefordultak a magyarokkal. A szláv népek és a románok nacionalizmusa semmiben sem különbözött a magyartól, sokszor Petőfi németellenes verseinek fordításával uszítottak a magyarok ellen, csak a gyűlöletes nép nevét kellett kicserélni. A magyar polgári demokrácia hirdetői, Ady, Jászi és társaik hiába intettek, hogy katasztrófa közelít, a Monarchia törvényszerű szétesése Hungáriát, amelyben aránylag sokáig sok nemzetiség élhetett viszonylagos békében egymással, egymásra fenekedő nemzeti államokká tördelte szét. A korábbi évszázadok hungarus-tudata elhomályosult, helyét védekezőleg is, támadólag is, visszavetítve is a magyar-tudat vette át.

A 48-as forradalom és szabadságharc leverése óta tudjuk, amit Kossuth is látott, a Deák-párt is tudta, és két világháború mutatta meg: a magyarságnak csak akkor van esélye a túlélésre, ha a szomszédaival azonos katonai rendszerbe tartozik, vagy legalább hosszú távú katonai szövetséget köt velük. Nem létezhet olyan magyar kormány, amely ezt a tanulságot elfelejtené.

Március 15-én esett az eső. A tüntetők hazamentek és megebédeltek, majd előszedték az esernyőt, és visszamentek tüntetni. Ha nem lettek volna ennyire csökönyösek, ma nem beszélnénk magyarul.