Tudod öregem, író leszek. Csak még élményeket kell szereznem, hogy legyen miről írnom – közölte Géza szemérmes büszkeséggel az egyik nagyszünetben. A gimnázium udvarán bóklásztunk és ahelyett, hogy természetes közegemben az osztály B-közepével a lehajló ágú fa rejtekén bagóztam volna, Gézát hallgattam. Áldozatomat ő is méltányolta és igyekezett minél meggyőzőbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy miért is lesz ő író. Azt persze nem állította, hogy híres, esetleg Nobel-díjas írófejedelem lesz, de a szemében az volt, hogy nem a futottak még mezőnyében képzeli el magát.
Oké, mondtam, de mégis, hogyan szerzel élményeket? Ez a kérdés az elevenére tapintott. Géza ugyanis csendes, szelíd, szőke, szemüveges srác volt, éppen az ellentéte a mi kemény magunknak. Ám volt benne valami, ami miatt az osztály késő kamaszkori farkashordája nem marta ki és egyáltalán nem tengődött a periférián, magányosan.
Géza nagyon okos, művelt fiú volt és ezt valamilyen rejtélyes okból respektáltuk. Igaz, soha nem szökött ki velünk matek doli előtt a gimivel srégen működő kis budai becsületsüllyesztőbe és nyáron sem csatlakozott a Balaton körül csövező csapatunkhoz, de még csak a gimi esőcsatornáján sem mászott fel az emeletre, hogy egy nyitott ablakon át beszökjön velünk a negyedikesek szalagavató bulijára. Pedig ott rengeteg csaj volt zárt helyen és mi csempésztünk be kerítésszaggató pálinkát is kölnis üvegekben.
Csakhogy Géza szinte minden tantárgyból baromi jó volt és ha kicsit szorongva is a lebukástól, matek, fizika, kémia puskákat készített doli előtt, amelyek körbejártak az osztályban. Emellett nagyon okos srác volt, aki a töri, vagy magyar tanároknál sokkal élvezetesebben adott elő a sorsfordító történelmi eseményekről, illetve az írók költők életének a tankönyvekben nem szereplő részleteiről. Ezért afféle „szent bolondként” tisztelte az osztály.
Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert a zord külső alatt megérezte a deklasszált orvosgyereket, akiből a Papa halála után sem sikerült a kemény időknek kiirtani a gyerekkor első évtizedében magába szívott polgári erényeket. Végül is sok közös vonásunk volt. Nekik és nekünk is sok könyvünk volt és rengeteget olvastunk. Az alapvető különbség az volt, hogy neki volt papája, ráadásul egy kicsit rideg, szigorú mérnök. Gézának mindig otthon kellett lennie időben és csak a kitűnő bizonyítvány volt elfogadható. Az apja megmondta neki, hogy követnie kell a pályán, mert mérnökökre, műszaki emberekre minden rendszernek szüksége van.
Géza elmondta, az apja utásztisztként vett részt a keleti hadjáratban és a Don-kanyarban fogságba esett. Annak köszönhette, hogy túlélte a hadifogságot, hogy harmadéves műszaki egyetemistaként, amikor mérnököket kerestek, jelentkezett és külső munkákon dolgozhatott a felrobbantott hidak, vasúti vonalak helyreállításán. Mire évek múltán hazatért, oroszul is jól beszélt. Így megbocsátották neki Géza kormányfőtanácsosi nagyapját is. Megúszták a kitelepítést és mire Géza megszületett, a Nagy Imre-kormány megalakulására időzítve érkezését, már viszonylag konszolidált körülmények között éltek.
Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége. Érződött némi Kerouac, illetve Salinger hatás, de hát a ’70-es évek elejére már minket is elért a beatnemzedék szele. Amúgy nekem tetszettek a dolgai. Afféle kelet-európai road movie novellák voltak, de azért felbukkant benne némi szociológiai szál is. Szóval érdekes kísérletek voltak: Géza nem volt tehetségtelen írójelölt.
Oké, mondtam tehát Gézának, de hogy segíthetnék neked? Mesélhetnél a kalandjaidról, meg néha talán veletek mehetnék erre-arra. Apád agyonvág téged és engem is, ha a zsaruk elől menekülsz, vagy a Balcsinál tejet, kiflit lopsz hajnalban a közért elől, esetleg seggrészegen próbálod eltalálni a két kulcslyuk közül az igazit. A kocsmák népe pedig nem tudja ki vagy és a szemüvegesekre utazó hórukkemberektől nem tudlak megvédeni.
Géza sarkon fordult és egy ideig nem szólt hozzám és az írásait sem mutatta meg, de azután, talán belátva, hogy igazam van, megenyhült és helyreállt a barátságunk.
Eljött az érettségi ideje, Géza persze egy elegáns Fosbury-vel vette az akadályt. Ahogy lenni szokott, elvesztettük szem elől egymást. Én megkezdtem hosszú menekülésem a blokkolóórák, a kötött munkaidő réme elől és elmerültem a segédmunkás lét viszonylagos szabadságában.
Gézával évek múlva találkoztam újra a 6-os villamoson. Épp próbáltam egy reggelig tartó alkoholba áztatott baráti találkozó után ébren és állva maradni. Egyszer csak Géza arca bukkant föl a tömegben és rám köszönt. Hogy vagy? – kérdezte. Már jobban, de hol vannak a novelláid, a regényeid? – kérdeztem.
Géza szomorúan nézett rám. Tudod – mondta halkan –, egy tervezőirodán dolgozom mérnökként és a család... Nem volt időm írni.
A következő megállónál leszállt. Többé nem találkoztunk.
