Látszat

Mindenkori vezetőink jól értenek a látszat fenntartásához. Rákosi idején, ha nyertünk fociban egy kapitalista ország ellen, azt sugallták, a rendszer aratott diadalt. Évtizedekkel később, amikor Brezsnyev Budapesten járt, igyekeztek eltüntetni az 56-os forradalomnak a házakon megmaradt nyomait. A látszat mindenekfelett.
Nincs ez másként manapság sem. Orbán Viktort Moldovából való hazatérésekor a repülőtéren hőmérőzték. Az itthoni és külföldi közvéleménynek azt sugalltuk, egészségügyünk kiválóan működik, már belépéskor szűrik a betegeket. A valóság azonban az, hogy senki mást nem vizsgálnak meg azóta sem. A fotók elkészültek, a kormányfő elindult hazafelé, majd az őt vizsgáló csoport is. 
A látszatra adtak az illetékesek, de marad a drámai valóság. Az egészségügy még azelőtt összeomolhat, hogy a koronavírus valódi tombolásba kezdene. A sietve létrehozott karanténekbe kényszerített orvosok nem kapnak megfelelő védőfelszerelést. Egyszerű maszkban vizsgálják a betegeket, nem az FFP2 típusúban, ami megvédené őket a fertőzéstől. Olyat nem rendeltek az illetékesek, vélhetően drágának találták.
A látszatot azonban fenn kell tartani: nálunk a labdarúgó NBI-ben is tartottak fordulót hétvégén, egyedüliként az EU országaiból. Igaz, nézők nélkül. Rajtunk kívül Európában csak az illiberális látszatországokban, Szerbiában, Törökországban és Oroszországban nem fújták le a focibajnokságot. Itthon a katolikus miséket is meg kell tartani. A látszat ugyebár egyházi vezetőinknek is fontos. Szerencsére akadnak józanul gondolkodó papok is, akik az adott plébánia honlapján közölték: most nem bűn, ha valaki nem megy misére.
A józanság mostanság sokat segíthet a látszatintézkedésekkel szemben. Ha már a politikai és egyéb vezetőink nem csillogtatják ezt az erényt, legalább mi maradjunk észnél.
Szerző
Rónay Tamás

Légből kapott adatok

Túl azon, hogy a világ teremtett, a Fidesz-agitprop legfrissebb klímaügyi üzenete az, hogy a sok beszéd után itt a tettek ideje. Legalábbis ezt kérik számon az általuk mindennek elhordott baloldalon, zöldeken, Brüsszelen és a többi tagállamon. Orbánék azonban e szép jelszóval is csak szögesen ellentétes gyakorlatukat palástolják. Nem titkolják ugyanis azt se, hogy csak azt ígérik, amit be is tudnak tartani. És ebben nem érheti szó a házuk elejét. A kormány ugyanis lényegében nem ígér semmit. Még azt sem, amit az apparátus már bevállalna. Egy Orbán Viktor-közeli kéz ugyanis ezeket is rendre kihúzza.
Itt van például a légszennyezés. Magyarország azt ígérte, hogy az 1990-es szinthez képest 2030-ra 40 százalékkal visszaveszi az ország szén-dioxid-kibocsátását. Első pillantásra bátor vállalás, bár ez az alsó uniós küszöb. De szakértők hamar figyelmeztettek: a magyar ipar épp az időszak elején omlott össze. Noha ezt az érvet a Fidesz elveti, adatsort csak óvatosan mutogatnak. Az eltelt 30 év görbéje alapján ugyanis könnyen arra juthatunk, hogy a kibocsátás a rendszerváltás időszakán túl inkább a szociálliberális időszakokban csökkent. Kivéve a 2010 körüli válságot, aminek nyomán 2013-ra az ország 1990-hez képest már 39 százalékkal kevesebb szén-dioxiddal szennyezte a levegőt. Vagyis már akkor szinte elértük a 2030-as célt. Azóta viszont szinte töretlen a romlás, amit a kabinet - különböző számbűvészkedések kíséretében - nyíltan a gazdasági bővüléssel indokol. Most - NER-magyarul "már" - 32 százalékon állunk. De a mátrai szénblokkok - kormány által is vállalt - leállításával innen is könnyen elérjük a 40 százalékot. Vagyis a kormány ezen felül megint csak nem ígér semmit.
Brüsszel most a tagállamoktól a 2030-as cél 55 százalékra növelését kéri. Ezzel szemben - Palkovics László szakminiszter korábbi, megengedőbb nyilatkozata után - az érveit Brüsszel-ellenes panelekbe illesztő energiaállamtitkár, Kaderják Péter már csak ellenérzéseit hangoztatja. Pedig ez elkerülhetetlen ama, végül Orbán Viktor által is aláírt cél eléréséhez, hogy 2050-re megszűnjön a EU teljes szén-dioxid-kibocsátása.
A feladat horderejére jellemző, hogy addig a fűtési légszennyezést is ki kell valahogy váltani. Ami tehát az összes lakás átépítését igényli. Az MSZP oknyomozó vénával ellátott elnöke, Tóth Bertalan azonban kiszúrta, hogy a nemrég ismertetett Energiastratégiából kimaradt a házfelújításoknak a nem nyilvános vitairatban még szereplő menetrendje. Ráadásul Kaderják Péter szerint bizonyos állagú házakat már nem is érdemes felújítani. E visszafogott szociális érzékenységről tanúskodó nyilatkozatok kapcsán az illetékesek fura válaszokkal élnek. Kaderják Péter szerint például egy előkészítő irat nem is tekinthető létezőnek. Illetve hivatkoznak olyan építési programokra, mint a csok vagy az Otthon Melege. Arra a felvetésre, hogy ezek most vagy nem élnek, vagy nem tűnnek népszerűnek, az érdeklődőt megnyugtatják, hogy minden rendben.
Félek, a víruspánik csak még tovább ront ezen a helyzeten.
Szerző
Marnitz István

Korona és kampó

Egykor a korona és a kard közötti választás okozott nehézséget nagyjainknak. Béla herceg megúszta. Reméljük, mi is, bár most választás sincs: egyszerre van korona és kampó. A koronavírus és a „turisztikai szezonnak idén kampó”, mint a miniszterelnök megfogalmazta, nem éppen hercegi stílusban. (Újabban szeret népéhez nyelvileg is leereszkedni: keccsöléssel kezdte, kampóval folytatja. Csak hogy szellemi fölénye – az anyagiról ne is beszéljünk - kevésbé legyen nyomasztó.) 
A kérdés az, csak a turizmusnak „kampó”-e. És csak idén, vagy tartósan köztünk marad valami rossz. A legiszonyúbb persze az emberveszteség volna. De létezik emberség-veszteség is. Válságos időkben könnyen legázolhatja a fertőzés az erkölcsi normáinkat is: a humánumra és szolidaritásra való hajlandóságot, az önálló gondolkodást, mindazt, ami emberré tesz minket. Egy másfajta koronavírus, amely a hatalomnak, a „koronának” való kiszolgáltatottságot, a kushadást, a minden idegennel szembeni gyanakvást konzerválja arra az időre is, amikor már nincs szükség a kényszerintézkedésekre. 
Nem kérdés: most elkerülhetetlenek a szigorú előírások. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, miért hallunk százszor többet a rendészeti intézkedésekről, mint az egészségügyiekről. Az operatív törzset is Pintér belügyminiszter, és nem Kásler vezeti. Talán utóbbit alkalmasnak minősítették a köznyugalom megzavarására.
Természetes, hogy járvány idején, amennyire lehet, mindenki bezárkózik. De már az első menekülthullám idején megtapasztaltuk, hogyan lehet egy valódi problémából az emberek védelmére hivatkozva embertelen ideológiát gyártani, majd azt tartósítani. Hogyan lehet a határzár drótjából virtuális kerítéseket húzni körénk, amelyen kívül mindenki ellenség. Az újabb menekülthullám, találkozva a járványveszéllyel az eddig ép lelkű országok erkölcsi érzékét is próbára teszi. „Hirtelen elfogadhatóvá vált, hogy valaki kimondja: nem baj, ha gyerekek fulladnak a tengerbe” - döbben meg egy görög lapszerkesztő. „Már a mostani helyzet is aláássa Európa igényét az erkölcsi vezető szerepére” - írja az Economist.
Ha a kormányzat is ezen munkálkodik, könnyen lesz az elzárkózás az átmenetileg szükséges rosszból állandó norma, életünk vezérelve. Fizikai kényszerből lelki szükséglet. Ezért kell a hivatalos kommunikációban elegánsan elsiklani afölött, hogy az iráni diákok nem illegális migránsok, hanem a kormány által invitált, fizető egyetemi hallgatók, meghívásukról a keleti diktatúrák iránti rokonszenv-rohamában éppen Orbán egyezett meg ezres nagyságrendben. Most meg bűnbakok.
Hadjárat folyik a kormányintézkedések bármilyen jószándékú szakmai kritikája, egyáltalán: a róluk való gondolkodás ellen is. Csak egy lépés, és abból, hogy ezeket a rendelkezéseket természetesen be kell tartani, már el is jutottak oda, hogy a kormány általában is bírálhatatlan és tévedhetetlen. A kormányfő pláne. Heti pénteki rádiózásában megindító bepillantást engedett lelkébe: sokáig gondolkodott (ő, személyesen), bevezessék-e a veszélyhelyzetet, mert „ez mégiscsak egy demokrácián túli állapot”, ő pedig demokrácia nélkül köztudomásúlag egy tapodtat se. Végül – istennek hála - úgy döntött, hogy rászánja magát. 
Sem a két helyzet, sem a két személy nem hasonlítható össze, előre is bocsánatot kérek, de az embernek csak eszébe jut, mikor hangzottak el hasonlóan gondterhelt mondatok a homlokáról a felelősség verítékét törlő vezetőtől. A Rajk-per kapcsán fakasztotta könnyekre hallgatóságát a nagy-budapesti aktíván az akkori első számú ember: „megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”.
Orbán nem Rákosi, a járványveszély pedig nem koncepciós ügy. Valódi lépéseket követel, de azt semmiképpen sem, hogy nemzetgyilkosnak kiáltsák ki, aki más javaslatot tesz. Már az is elképesztő, hogy a miniszterelnök a kamarák közül csak a Kereskedelmi- és Ipariba ment el, és nem az Orvoskamarába. (Pláne nem a munkavállalói képviseletekhez.) De az, hogy az Orvoskamara figyelmeztetését a védőfelszerelések hiányára micsoda kormányzati gyalázkodás követte, egészen példátlan. Péntek reggel megkapták az iskolák bezárása mellett érvelő pedagógus szervezetek is: ez esetben a tanárokra fizetés nélküli szabadság várna. Érdekes perspektíva a már bezárt intézmények dolgozóinak.
A jogi hátteret feszegetőkre a kormányszolga Alapjogokért Központot küldték rá („politikai értelemben rémhírterjesztés”, „az alapjogi fundamentalizmus jóemberkedő műaggódása”), az orvosokra és a javaslatokat tevő ellenzékre a Magyar Nemzetet és társait („A DK befolyása alá került a Magyar Orvosi Kamara”, „Soros és Gyurcsány emberei fúrják a kormány járványügyi intézkedéseit”). Az egyszerűbb lelkű kommentelő le is fordítja, történetesen a Népszava újságíróját átkozva: „Rohadékok vagytok! Abban reménykedtek, hogy minél több halott legyen. Remélem, hogy az anyátok is köztük lesz.”
Gyerekkorunkban mondtuk, ha valaki különösen rossz arcát mutatta: „Vigyázz, mert úgy maradsz!” Vigyázzunk, mert úgy maradunk. Akkor pedig nekünk korona nélkül is kampó. Mert a veszélyhelyzetnek is megvannak a maga veszélyei. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó