Légből kapott adatok

Túl azon, hogy a világ teremtett, a Fidesz-agitprop legfrissebb klímaügyi üzenete az, hogy a sok beszéd után itt a tettek ideje. Legalábbis ezt kérik számon az általuk mindennek elhordott baloldalon, zöldeken, Brüsszelen és a többi tagállamon. Orbánék azonban e szép jelszóval is csak szögesen ellentétes gyakorlatukat palástolják. Nem titkolják ugyanis azt se, hogy csak azt ígérik, amit be is tudnak tartani. És ebben nem érheti szó a házuk elejét. A kormány ugyanis lényegében nem ígér semmit. Még azt sem, amit az apparátus már bevállalna. Egy Orbán Viktor-közeli kéz ugyanis ezeket is rendre kihúzza.
Itt van például a légszennyezés. Magyarország azt ígérte, hogy az 1990-es szinthez képest 2030-ra 40 százalékkal visszaveszi az ország szén-dioxid-kibocsátását. Első pillantásra bátor vállalás, bár ez az alsó uniós küszöb. De szakértők hamar figyelmeztettek: a magyar ipar épp az időszak elején omlott össze. Noha ezt az érvet a Fidesz elveti, adatsort csak óvatosan mutogatnak. Az eltelt 30 év görbéje alapján ugyanis könnyen arra juthatunk, hogy a kibocsátás a rendszerváltás időszakán túl inkább a szociálliberális időszakokban csökkent. Kivéve a 2010 körüli válságot, aminek nyomán 2013-ra az ország 1990-hez képest már 39 százalékkal kevesebb szén-dioxiddal szennyezte a levegőt. Vagyis már akkor szinte elértük a 2030-as célt. Azóta viszont szinte töretlen a romlás, amit a kabinet - különböző számbűvészkedések kíséretében - nyíltan a gazdasági bővüléssel indokol. Most - NER-magyarul "már" - 32 százalékon állunk. De a mátrai szénblokkok - kormány által is vállalt - leállításával innen is könnyen elérjük a 40 százalékot. Vagyis a kormány ezen felül megint csak nem ígér semmit.
Brüsszel most a tagállamoktól a 2030-as cél 55 százalékra növelését kéri. Ezzel szemben - Palkovics László szakminiszter korábbi, megengedőbb nyilatkozata után - az érveit Brüsszel-ellenes panelekbe illesztő energiaállamtitkár, Kaderják Péter már csak ellenérzéseit hangoztatja. Pedig ez elkerülhetetlen ama, végül Orbán Viktor által is aláírt cél eléréséhez, hogy 2050-re megszűnjön a EU teljes szén-dioxid-kibocsátása.
A feladat horderejére jellemző, hogy addig a fűtési légszennyezést is ki kell valahogy váltani. Ami tehát az összes lakás átépítését igényli. Az MSZP oknyomozó vénával ellátott elnöke, Tóth Bertalan azonban kiszúrta, hogy a nemrég ismertetett Energiastratégiából kimaradt a házfelújításoknak a nem nyilvános vitairatban még szereplő menetrendje. Ráadásul Kaderják Péter szerint bizonyos állagú házakat már nem is érdemes felújítani. E visszafogott szociális érzékenységről tanúskodó nyilatkozatok kapcsán az illetékesek fura válaszokkal élnek. Kaderják Péter szerint például egy előkészítő irat nem is tekinthető létezőnek. Illetve hivatkoznak olyan építési programokra, mint a csok vagy az Otthon Melege. Arra a felvetésre, hogy ezek most vagy nem élnek, vagy nem tűnnek népszerűnek, az érdeklődőt megnyugtatják, hogy minden rendben.
Félek, a víruspánik csak még tovább ront ezen a helyzeten.
Szerző
Marnitz István

Korona és kampó

Egykor a korona és a kard közötti választás okozott nehézséget nagyjainknak. Béla herceg megúszta. Reméljük, mi is, bár most választás sincs: egyszerre van korona és kampó. A koronavírus és a „turisztikai szezonnak idén kampó”, mint a miniszterelnök megfogalmazta, nem éppen hercegi stílusban. (Újabban szeret népéhez nyelvileg is leereszkedni: keccsöléssel kezdte, kampóval folytatja. Csak hogy szellemi fölénye – az anyagiról ne is beszéljünk - kevésbé legyen nyomasztó.) 
A kérdés az, csak a turizmusnak „kampó”-e. És csak idén, vagy tartósan köztünk marad valami rossz. A legiszonyúbb persze az emberveszteség volna. De létezik emberség-veszteség is. Válságos időkben könnyen legázolhatja a fertőzés az erkölcsi normáinkat is: a humánumra és szolidaritásra való hajlandóságot, az önálló gondolkodást, mindazt, ami emberré tesz minket. Egy másfajta koronavírus, amely a hatalomnak, a „koronának” való kiszolgáltatottságot, a kushadást, a minden idegennel szembeni gyanakvást konzerválja arra az időre is, amikor már nincs szükség a kényszerintézkedésekre. 
Nem kérdés: most elkerülhetetlenek a szigorú előírások. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, miért hallunk százszor többet a rendészeti intézkedésekről, mint az egészségügyiekről. Az operatív törzset is Pintér belügyminiszter, és nem Kásler vezeti. Talán utóbbit alkalmasnak minősítették a köznyugalom megzavarására.
Természetes, hogy járvány idején, amennyire lehet, mindenki bezárkózik. De már az első menekülthullám idején megtapasztaltuk, hogyan lehet egy valódi problémából az emberek védelmére hivatkozva embertelen ideológiát gyártani, majd azt tartósítani. Hogyan lehet a határzár drótjából virtuális kerítéseket húzni körénk, amelyen kívül mindenki ellenség. Az újabb menekülthullám, találkozva a járványveszéllyel az eddig ép lelkű országok erkölcsi érzékét is próbára teszi. „Hirtelen elfogadhatóvá vált, hogy valaki kimondja: nem baj, ha gyerekek fulladnak a tengerbe” - döbben meg egy görög lapszerkesztő. „Már a mostani helyzet is aláássa Európa igényét az erkölcsi vezető szerepére” - írja az Economist.
Ha a kormányzat is ezen munkálkodik, könnyen lesz az elzárkózás az átmenetileg szükséges rosszból állandó norma, életünk vezérelve. Fizikai kényszerből lelki szükséglet. Ezért kell a hivatalos kommunikációban elegánsan elsiklani afölött, hogy az iráni diákok nem illegális migránsok, hanem a kormány által invitált, fizető egyetemi hallgatók, meghívásukról a keleti diktatúrák iránti rokonszenv-rohamában éppen Orbán egyezett meg ezres nagyságrendben. Most meg bűnbakok.
Hadjárat folyik a kormányintézkedések bármilyen jószándékú szakmai kritikája, egyáltalán: a róluk való gondolkodás ellen is. Csak egy lépés, és abból, hogy ezeket a rendelkezéseket természetesen be kell tartani, már el is jutottak oda, hogy a kormány általában is bírálhatatlan és tévedhetetlen. A kormányfő pláne. Heti pénteki rádiózásában megindító bepillantást engedett lelkébe: sokáig gondolkodott (ő, személyesen), bevezessék-e a veszélyhelyzetet, mert „ez mégiscsak egy demokrácián túli állapot”, ő pedig demokrácia nélkül köztudomásúlag egy tapodtat se. Végül – istennek hála - úgy döntött, hogy rászánja magát. 
Sem a két helyzet, sem a két személy nem hasonlítható össze, előre is bocsánatot kérek, de az embernek csak eszébe jut, mikor hangzottak el hasonlóan gondterhelt mondatok a homlokáról a felelősség verítékét törlő vezetőtől. A Rajk-per kapcsán fakasztotta könnyekre hallgatóságát a nagy-budapesti aktíván az akkori első számú ember: „megvallom, hogy sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”.
Orbán nem Rákosi, a járványveszély pedig nem koncepciós ügy. Valódi lépéseket követel, de azt semmiképpen sem, hogy nemzetgyilkosnak kiáltsák ki, aki más javaslatot tesz. Már az is elképesztő, hogy a miniszterelnök a kamarák közül csak a Kereskedelmi- és Ipariba ment el, és nem az Orvoskamarába. (Pláne nem a munkavállalói képviseletekhez.) De az, hogy az Orvoskamara figyelmeztetését a védőfelszerelések hiányára micsoda kormányzati gyalázkodás követte, egészen példátlan. Péntek reggel megkapták az iskolák bezárása mellett érvelő pedagógus szervezetek is: ez esetben a tanárokra fizetés nélküli szabadság várna. Érdekes perspektíva a már bezárt intézmények dolgozóinak.
A jogi hátteret feszegetőkre a kormányszolga Alapjogokért Központot küldték rá („politikai értelemben rémhírterjesztés”, „az alapjogi fundamentalizmus jóemberkedő műaggódása”), az orvosokra és a javaslatokat tevő ellenzékre a Magyar Nemzetet és társait („A DK befolyása alá került a Magyar Orvosi Kamara”, „Soros és Gyurcsány emberei fúrják a kormány járványügyi intézkedéseit”). Az egyszerűbb lelkű kommentelő le is fordítja, történetesen a Népszava újságíróját átkozva: „Rohadékok vagytok! Abban reménykedtek, hogy minél több halott legyen. Remélem, hogy az anyátok is köztük lesz.”
Gyerekkorunkban mondtuk, ha valaki különösen rossz arcát mutatta: „Vigyázz, mert úgy maradsz!” Vigyázzunk, mert úgy maradunk. Akkor pedig nekünk korona nélkül is kampó. Mert a veszélyhelyzetnek is megvannak a maga veszélyei. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

A veszélyhelyzet hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy a tanév végét jelentené, ha a koronavírus járvány miatt bezárnák az iskolákat.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem jelentené, hiszen a tanév szükség esetén meghosszabbítható, a kieső órák pótolhatók. Rendkívüli jogrendben pedig, amit a kormány vezetett be, bármilyen megoldás elképzelhető. Ha van érv az iskolák nyitva tartása mellett, akkor biztosan nem ez az. 
Azt állította Bayer Zsolt (a Magyar Nemzetben az ellenzék kormánynak szóló bírálatairól), hogy „ezek mind a vírusnak szurkolnak. Ezért tesznek és mondanak bármit, szemrebbenés nélkül. És a kormány bármit is tesz, az rossz. Ideje lenne elzavarni ezeket”.
Ezzel szemben a tény az, hogy senki nem állítja, hogy minden rossz, amit a kormány csinál, legföljebb azt, hogy vagy kevés, vagy következetlen, vagy a tájékoztatás nem megfelelő. Ugyanilyen kritikák a világ minden országában hallhatók, olvashatók a kormányok intézkedéseiről. De a nyugati világban még senkitől sem hangzott el, hogy emiatt ideje lenne elzavarni az ellenzéket. Talán van némi fogalmuk arról, hogy akkor jönne a diktatúra. És maradna a vírus is. 
Azt állította Orbán Viktor (a Magyar Kereskedelmi Kamara rendezvényén), hogy az elmúlt évtized gazdaságpolitikája „a magyar karakter két fontos elemének fölismerésén és kombinálásán alapul: hogy a magyar egyszerre akar sikeres és büszke lenni, és szemérmes lenni. Anélkül is ismerjék el a teljesítményét, hogy neki személy szerint ezt meg kéne neveznie. Ő elvárja a miniszterelnöktől, hogy ő nevezze meg, ezért beszélek az elmúlt tíz év sikeréről én”.
Ezzel szemben a tény az, hogy Orbán azért beszél az elmúlt tíz év sikeréről, mert azt (már amennyiben sikernek lehet nevezni) magának tulajdonítja, hiszen a gazdaságpolitikát nem az emberek, hanem ő dolgozta és dolgoztatta ki. Az egyszerre önfényező és álszemérmes szöveget szintén. 
Azt állította a miniszterelnök (Moldovában, ahol százmillió dolláros hitelkeretet ajánlott föl közös vállalkozások számára), hogy „Magyarország egy szerencsés időszak után ma azt tudja magáról mondani, hogy tőkekihelyező országgá vált”.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár „a szerencsés időszak” stimmel, továbbra is olyan ország vagyunk, ahová sokkal inkább jön a tőke, mint megy. Ha pedig valaki mégis azt hinné, hogy magyar cégek mostanában kezdtek külföldön beruházni, az téved, hiszen 2010 előtt is megtették, lásd a MOL-t vagy az OTP-t.  
Azt állította Szentesi Zöldi László (a Demokrata című hetilapban Greta Thunberg és az EU vezetőinek találkozójával kapcsolatban, amely az európai klímastratégiáról szólt), hogy „szegény, hülye Greta valószínűleg még akkor is hajtogatná, hogy ez nem elég, ha azt mondanák neki, hogy üljön az asztalhoz, mert jön a tejbegríz”.
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak Greta, de a világ tudományos közössége is úgy véli, hogy a jelenleginél sokkal ambiciózusabb tervek kellenek a klímaváltozás leállítására. „Szegény, hülye” tudósok. Egyenek tejbepapit.
Szerző
Bolgár György