A beletörődés alaptanterve

A magyar kormány 2020. január 31. tudatta a Magyar Közlöny 17. számában, hogy a parlament kormánypárti többséggel elfogadta, s így törvényerőre emelkedett az új Nemzeti Alaptanterv, amit ebben az évben már be is kell vezeti. Ez azt is jelenti, hogy az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamos diákoknak az új rendelkezések szerint kell tanulni, tanáraiknak pedig tanítani.

Az alaptanterv a 2012-ben bevezetetthez képes valóban új, a Csépe Valéria vezette munkacsoport által a kormány asztalára letett törvénytervezethez képest pedig csak annyiban, hogy abba a hazafiasság jegyében belepiszkáltak. Ennek a tervezetnek a totális módosítására nem került sor, még ha erre következtethettünk is a kormányzati megszólalásokból. Az új Nemzeti Alaptanterv törvényerőre emelkedése óta a bírálatoktól és a koncepció védelmétől volt hangos a közélet - legfeljebb az az új helyzet tudja lecsendesíteni, amelyet a koronavírus és a digitális oktatás előzmény nélküli beindítása teremtett.

Aki figyelemmel kísérte a vitát, az érzékelhette, hogy egy a NAT előkészítésében résztvevő kormánypárti kisebbség áll szemben az előkészítésbe nem bevont többséggel. Ez azt is igazolja, hogy a valódi társadalmi párbeszéd (társadalmi vita) ezúttal is elmaradt. Így a szakmai - és egyben ideológiai - szembenállás csak erősödik, annak ellenére, hogy a magyar irodalom tantárgy kerettantervébe például becsempésztek néhány írók azok közül is, akiket a szakma az alaptantervből hiányolt.

A vitát persze okafogyottá tette időközben, hogy a miniszterelnök már kimondta: esze ágában sincs azt visszavonni. Mivel egy stratégiai ágazatról szóló, mégis a szükségesnél jóval kisebb körben előkészített dokumentumról beszélünk, a kijelentése elfogadhatatlan. Olyan dokumentumról van szó, amely hosszútávon meghatározza (meghatározhatja) társadalmunk jövőjét. Nagy a felelősségük mindazoknak, akik részt vettek a NAT kidolgozásában, habár túlnyomó többségük arccal és névvel két éven keresztül nem vállalta föl ezt a felelősséget. Néhányuk nevét - abszurd módon csak egy országgyűlési képviselő hivatalos tudakozódása nyomán - mára megismerhettük, de az is jellemző, kiket "adtak ki", és kiket nem neveztek meg.

Feloldhatatlan ellentmondás, hogy miközben a kormányzó pártok és a kormány partneri részvételt, társadalmi párbeszédet követel az Európai Unió döntést hozó szerveitől, addig hazai terepen ettől eltekint, és senki által nem ellenőrzött nemzeti konzultációkat hirdet meg. Egy magára valamit is adó kormány egy ilyen horderejű törvény meghozatala előtt nyilvánosságra hozza az adott dokumentum kidolgozásának a folyamatát, menetrendjét és felelőseit, megtervezi az egyeztetési eljárásokat, és megvitatja a szakmai szervezetekkel. A szakmai szervezetek szerepe nem korlátozódhat az elkészített anyagok véleményezésére, részvételük a folyamatban nem lehet kampányszerű. A kormánynak a részvételi elv mellett gondosan ügyelnie kellene a nyitottságra, a nyilvánosságra és az átláthatóságra, valamint a visszacsatolásra.

Az új NAT körüli vita azt is mutatja, hogy a valódi - nem a kormányközeli - szakmai és civil szervezetek nem, vagy nem partneri minőségben vehettek részt a prioritások meghatározásában, az alternatívák megvitatásában, s hogy a dokumentum készítése során nem jutottak hozzá a releváns információkhoz. A NAT készítésébe bevont szereplők nem reprezentálták a köznevelés valós érdekcsoportjait. Arra sincs elfogadható válasz, miért nem volt tartható elkészítésének határideje, és miért nem jelentek meg benne a szakma és az MTA közoktatási elnöki bizottság által megfogalmazott vélemények.

Abban azonban, hogy ez a NAT életbe léphet, a legnagyobb szerepe nem a kormánynak és nem is a parlamentnek van, hanem a pedagógus társadalomnak. A pedagógus társadalom megosztott. Vannak, akiket a kényelmi szempontok vezérelnek, a „minden úgy jó, ahogy van”. Úgy tűnik, most ők vannak többségben. Kérdés, a vírus okozta új helyzet felkelti-e a küzdőszellemet.

A szerző szociológus