Díjfoglalás

A minap egy szakmai díj laudációját hallgattam. Történetesen egy újságíróról szólt, aki aztán azt mondta, örül, hogy eddig csak olyan díjakat kapott, melyekről kollégák szavaztak. Ugyanezzel érvelt az a művész, aki legutóbb a nemzet színésze lett. Utóbbi névsorban nem is találunk nagy egyenetlenségeket, mindegyikük mögött ott áll egy érvényes életmű.

Díj és díj között bizony van különbség. De ez főként azon múlik, hogy akik odaítélik, milyen szempontok szerint teszik. Az utóbbi években, amikor a hatalmon lévőkben egyre kevesebb a gátlás, nagy kilengéseket látunk az állami díjak terén. Egyrészt egyre világosabb, hogy egyesek szóba sem jöhetnek. Nem mintha a mostani Kossuth-díjas névsorban nem volnának, akik vitán felül megérdemlik, hogy alkotói munkájukért díjazzák őket. De olyanok is szerepelnek, akiken elsőre elcsodálkozik az ember, sőt olyan is akad, akinek a díjazása inkább provokáció, mint egy életmű jogos elismerése.

Dörner Györgyöt kitüntetni például ebbe a kategóriába tartozik: nehéz attól eltekinteni, ahogy megkapta az Újszínházat, gondoljunk csak a politikai botrányra, a nemzetközi felháborodásra. Most pedig a díjjal az az üzenet, hogy minden rendben van, sőt Dörnerre büszkék vagyunk. A mi katonánk, szolgálatot teljesít, támadják, mi pedig elismerjük. Az Ismerős Arcok zenekar pedig egyfajta ideológia szimbóluma lett. Dalait stadionokban éneklik. Jó szolgálatot tettek, tehát kapjanak szakmai díjat. Vajon a díj névadója, Máté Péter mit szólna ehhez?

Egyszerű tehát a képlet. Aki politikailag hűséges, annak a neve a zászlóra kerülhet, aki ellentmond, az lemarad a dicsőségtábláról. Örüljön, hogy hallathatja a hangját, nehogy még el is ismerjék. Az elv pedig: a mi művészeinket szeretjük, a többieket kevésbé. A zászlónkra pedig azt tűzzük, akit mi akarunk - akiről úgy látjuk, hogy megérdemli.