Előfizetés

Magunkra számíthatunk

Felejtsük el most már ezt a kormányt. Az utóbbi években az is elfelejtett minket, ahogy nem vett tudomást a valóságról sem. Helyette művilágokat, vagy divatos szóval valóságbuborékot épített fel nem létező ellenségekből, mesefigurákból, berendezte, mint valami NER Gyűrűk urát, járkált benne fel-alá a híveivel Középföldje és Mordor között.
Ez a rendszer azonban csak addig működött, amíg nem jött szembe egy valódi, hús-vér, pontosabban egy darabka DNS-ből álló ellenség. Amelyik fütyül a nemzetállami szuverenitásra, immunis a kultúrák harcára, aminek nem lehet óriásplakátokon üzenni, és amit nem lehet kétharmaddal az alkotmányban betiltani. Amivel szemben csak időben, jó előre átgondolt stratégiával, a nemzetközi tudományos közösséggel összefogva lehet(ett volna) felvenni a harcot. 
Szóval jött egy pici vírus, és a párthülyék és kommunikációs szakértők által kiagyalt illúzió szétpukkant. És ami a helyén maradt, az a kőkemény valóság: a kormány az évtizedes gazdasági konjunktúra ellenére képes volt legatyásítani a kórházakat, a tudományos közösséget bottal verte el magától, a most hirtelen kulcsfontosságúvá vált digitális oktatás kiépítése helyett inkább műfüves stadionokra szórta el a százmilliárdokat. Miközben hónapok óta tudható volt, hogy Magyarországra is megérkezik a járvány, a kormány továbbra is migránsozással volt elfoglalva, a kiéheztetett kórházak pedig láthatóan felkészületlenül fogadják az első fertőzötteket. A kormányzat első emberei közben példát mutattak a népnek: Pintér Sándor belügyér vígan jattolt a koronavírusos marokkói kollégával, Orbán pedig egy Facebook-videó kedvéért (jó közel hajolva) bazsalygott a szerb kollégával. 
Ezek után nem is volt nagyon meglepő, hogy a valóságban hogy is néz ki a gyakorlati vírusvédelem. A múlt hét végén ezrek kígyóztak a hegyeshalmi határátkelőhely előtt, akik bemondásra léphették át az országhatárt, a rendőrök (jobb esetben) csak annak mérték a hőmérsékletét, aki volt szíves bevallani, hogy járt Olaszországban. Mert a vírus Ausztriában nem fertőz, ugye. Még dühítőbb volt a szlovák határ: a túloldalon minden rendőrnél kézi hőkamera volt, kétnyelvű szórólapon tájékoztatták az autósokat a járványról, aki pedig nem odavalósi volt, azt szigorúan visszafordították. A magyar oldalon ellenben két rendőr unatkozott az út szélén, felőlük az jött be, aki éppen akart. 
Aki pedig bejött ide, az egy víruskeltetőbe érkezett, ahol legfeljebb az olyan látszatdöntések születnek meg sorra, mint hogy előbb tilosak a 99 főnél nagyobb rendezvények, aztán már csak három óráig lehetnek nyitva az üzletek vagy az éttermek. Ez a kormány már nem véd meg minket. Most már csak mi védhetjük meg magunkat. Csak rajtunk áll, hogy betartsunk minden óvórendszabályt, hogy csak akkor menjünk utcára, ha nagyon muszáj, mossunk kezet, amikor csak lehet, ne hajoljunk közel senkihez. 
Ha van valami biztató van ebben a sok rosszban, akkor az az, hogy ez végre egy olyan, valódi háború, amelyet a sereg akkor is megnyerhet, ha a tábornok történetesen mással van elfoglalva.

Díjfoglalás

A minap egy szakmai díj laudációját hallgattam. Történetesen egy újságíróról szólt, aki aztán azt mondta, örül, hogy eddig csak olyan díjakat kapott, melyekről kollégák szavaztak. Ugyanezzel érvelt az a művész, aki legutóbb a nemzet színésze lett. Utóbbi névsorban nem is találunk nagy egyenetlenségeket, mindegyikük mögött ott áll egy érvényes életmű. 
Díj és díj között bizony van különbség. De ez főként azon múlik, hogy akik odaítélik, milyen szempontok szerint teszik. Az utóbbi években, amikor a hatalmon lévőkben egyre kevesebb a gátlás, nagy kilengéseket látunk az állami díjak terén. Egyrészt egyre világosabb, hogy egyesek szóba sem jöhetnek. Nem mintha a mostani Kossuth-díjas névsorban nem volnának, akik vitán felül megérdemlik, hogy alkotói munkájukért díjazzák őket. De olyanok is szerepelnek, akiken elsőre elcsodálkozik az ember, sőt olyan is akad, akinek a díjazása inkább provokáció, mint egy életmű jogos elismerése. 
Dörner Györgyöt kitüntetni például ebbe a kategóriába tartozik: nehéz attól eltekinteni, ahogy megkapta az Újszínházat, gondoljunk csak a politikai botrányra, a nemzetközi felháborodásra. Most pedig a díjjal az az üzenet, hogy minden rendben van, sőt Dörnerre büszkék vagyunk. A mi katonánk, szolgálatot teljesít, támadják, mi pedig elismerjük. Az Ismerős Arcok zenekar pedig egyfajta ideológia szimbóluma lett. Dalait stadionokban éneklik. Jó szolgálatot tettek, tehát kapjanak szakmai díjat. Vajon a díj névadója, Máté Péter mit szólna ehhez?
Egyszerű tehát a képlet. Aki politikailag hűséges, annak a neve a zászlóra kerülhet, aki ellentmond, az lemarad a dicsőségtábláról. Örüljön, hogy hallathatja a hangját, nehogy még el is ismerjék. Az elv pedig: a mi művészeinket szeretjük, a többieket kevésbé. A zászlónkra pedig azt tűzzük, akit mi akarunk - akiről úgy látjuk, hogy megérdemli.

Kampó time

Kiküldeni Bizottságot - ezt a Kádár káderek korában akkor szokták volt, amikor olyan problémával találkoztak, amely a szocializmus keretei között megoldhatatlannak bizonyult. 
Számtalan ilyen gordiuszi csomó nehezítette akkor a mi életünket, de még jobban az értünk aggódó bölcs és jóságos vezetőinkét. Ott volt például a hétvégi kenyérellátás kérdése. Vagy sok volt, vagy kevés. Többnyire kevés. Kiküldtek hát egy Kenyérbizottságot, volt benne két kéményseprő, egy szövőnő, egy járási párttitkár (ő volt az elnök) és két agronómus: egy állattenyésztő és egy aranykalászos növényspecialista. Pékre és élelmiszer-boltosra nem gondolt a központi agy. Minek is gondolt volna, hiszen tudta, hogy a probléma a szocializmus keretei között úgysem oldható meg. 
Nem is értem, miért, de ez jutott eszembe, amikor a beharangozotthoz képest (a szokásos) kis késéssel, téesz elnöknek öltözve megjelent a képernyőnkön minden magyarok vezénylő tábornoka, és bejelentette, hogy „kiküld” 10 bizottságot. Természetesen a (Soros ivadék) koronavírus ellen. Az ország megkönnyebbült. Én meg, mint a NER többi megátalkodott pecsovicsa, tudomásul vettem, hogy mint anno a hétvégi kenyér ügyében, magamnak kell gondoskodni magamról. 
Szögezzük le, nincs járvány Magyarországon! A legélesebb eszű pártfunkcionáriusok - köztük is elsőleg a kormánypártiak – persze sejtik, hogy lesz. Ez igazán nem nagy kunszt, valahogy mindannyian erre gyanakszunk, de ők abban is biztosak, hogy vagy két hétig, vagy két évig fog tartani. És ez már valami, olyan éleslátás, amitől még a magamfajta pecsovicsok is csettintenek! Először csak két hétre terveznek, aztán majd meglátják. 
De azonnal beszüntetik („bizonytalan ideig") a művészetet és a tudományt. Kisöpörik az egyetemistákat a kampuszokról és a kollégiumokból. Természetesen: migránsok haza! Tudjuk, a turizmusnak úgyis kampó. De mivel töltse az idejét ez a sok egészséges ember az első két kampó hét alatt? Utazzon! Villamoson, autóbuszon, hajón, repülőgépen. Nézze és hallgassa Győrfi Pált. Vásároljon be lisztet, krumplit és cukrot két évre. Régen ezt úgy hívták: emberkísérlet, de (civilizált országokban) betiltották.
Az biztos, hogy ha egyszer kitör a járvány, két hét alatt még az olyan páratlanul mindentudó (zseniális) nemzetvezető, mint a magyar - és az ő tíz bizottsága - sem tudja kivezetni az országból a koronavírust. Valamilyen járvány biztosan lesz, mert a tíz bizottság elődje, az operatív törzs csak nagyon lassan és egyáltalán nem hatékonyan próbálta útját állni a gonosznak. És ahogyan a német kancellár (némi tudományos asszisztenciával) jósolta (és a magyar médiumok visszabömbizik), megbetegszik a lakosság 60-70 százaléka. 
Egy NER-hívő szív ettől megáll, lélegzet elakad. Szerencsére a józan ész nem áll meg. Tudja, hogy a lakosság 70 százalékának érintettségéhez, kell minimum egynegyed év, de inkább hat hónap. És azt is, hogy a messze túlnyomó többség, az egészséges hatvanöt év alattiak tünetmentesen, vagy igen kevés szimptómával ússzák meg. Egyszersmind a koronavírussal szemben örökös védettséget szereznek. Őket nem kéne riogatni. 
Az idősekre és a betegekre kellene koncentrálni, bizony-bizony, intézményesen és név szerint. Még mindig volna rá idő! Minden háziorvos pontosan tudja, kikre kellene vigyáznia, és azt még pontosabban, hogy ahhoz mennyi pénz kellene. De van még egy kis bibi! A háziorvosi praxisok fele nincs betöltve. És a betöltött praxisok orvosainak fele bőven nyugdíjas korú. Rájuk sem gondol az operatív törzs meg a bizottságok mint megvédendőkre. Pedig, ha ők kiesnek a frontvonalból, olyan lesz a harc, mint a huszárok nélküli lovasroham.  A szerző orvos