Előfizetés

#shetoo

Emlékezhetünk a 2017-ben indult #metoo mozgalomra, amely azokat az embereket, főként nőket képviseli, akik a szexuális zaklatások áldozataivá váltak. Hamarosan Magyarországon is fény derült az első ügyekre, a legnagyobb visszhangot a színházi berkekben történt, neves rendezőket is érintő esetek keltették. 
Az elsők kirobbanása után, a mozgalom hatására számos nő jelentkezett, és sokszor több éve, évtizede történt zaklatásokról számolt be. Akkor sok helyről elhangzott a vád, miért nem ez események megtörténtekor szóltak, miért csak most nyilatkoznak, sőt sokszor még meg is kérdőjelezték a tanúk vallomásainak igazságtartalmát. Ezek a megnyilvánulások – érthetően – elsöprő felháborodást váltottak ki a közvélemény részéről, az érintett rendezők futó darabjainak leállítását, a munkásságuk utólagos kétségbe vonását, díjaik visszavételét követelték.
A minap a Vígszínházban kirobbant botrány véleményem szerint tartalmát tekintve lényegében semmiben sem különbözik a fenti esetektől. A zaklatás, megalázás, legyen akár fizikai, akár lelki, akár szexuális indíttatású, minden formájában üldözendő. Ha igaz, amiket az érintett színészek állítanak, akkor kérdezem: a szóban forgó színházigazgató nemétől függetlenül nem ugyanazt az elbírálást, elbánást érdemli-e, mint férfi kollégái? Az ő tettei, különös rendezői instrukció is kimerítik a zaklatás fogalmát. 
És amikor az érintett igazgatói pályázatát támogató kollégák némelyike azt veti fel, miért éppen most szólnak, miért nem korábban, akkor miért nem tapasztalható ugyanolyan felháborodás és elhatárolódás, mint a #metoo áldozatai kapcsán feltett hasonló kérdések után? Azt már fel sem vetem, hogy vajon milyen reakciókat tapasztalnánk, ha az érintett pályázó férfi lenne.
A történetnek megvannak a maga tanulságai.

Nyugdíj 70?

A portfolio.hu gazdasági portálon olvastam, hogy egy PwC (Pricewaterhouse Coopers) felmérés és egy korábbi OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, amelynek Magyarország is a tagja) kutatás szerint nagyon jelentős nyugdíjkorhatár-emelés jöhet Magyarországon az elkövetkező időszakban. A PwC felmérésének eredménye azt vetíti előre, hogy 2030-ra 70 évre emelkedhet az öregségi nyugdíjkorhatár Magyarországon, míg az OECD direkt módon a várható élettartam növekedéséhez kötné a nyugdíjkorhatárt. 
Magyarországon 2022. január 1. napjától egységes (férfiakra és nőkre egyaránt érvényes) teljes jogú öregségi nyugdíjkorhatár lesz érvényben, 65 évben meghatározva. Az elmúlt évtizedben végrehajtott korhatáremelés tehát két év múlva érkezik egy fontos pontjához (65 év), és én is biztos vagyok abban, hogy a folyamatnak nem lesz vége. A kedvezőtlen demográfiai helyzet és az emelkedő várható élettartam (és még sok más ok) a jövőben további korhatár-növelést tesz majd szükségessé. A kérdés az, hogy milyen környezetben és milyen ütemben történik ez meg, illetve a korhatár ügyét egy kiragadott tételként (intézkedésként) kezeljük-e, vagy az átfogó nyugdíjrendszer-módosítás egyik elemeként. Évek óta írom, hogy én a „rendszerben gondolkodás” híve vagyok, ezért az alábbiakban néhány fontos körülményre szeretném felhívni a figyelmet. 
A témakörrel szorosan összefüggő személyi jövedelemadóztatásra dolgozatomban sajnos nem térhetek ki, mivel pillanatnyilag nem tudható, hogy egy 2022-es kurzusváltás esetén milyen szja-konstrukció lép hatályba. Nemcsak a kulcsok száma fontos, hanem például az is, hogy lesz-e adómentes munkajövedelem (például a minimális bér), vagy marad a mai elvonási mód. Az biztos, hogy a foglalkoztatáspolitikát, a személyi jövedelemadóztatást és a nyugdíjrendszert egymástól függetlenül kezelni nem szabad, gondoljunk csak az induló nyugdíjak megállapításának fontosságára, vagy a hosszú munkaviszony nyugdíjoldali kedvezményezésének mai mértékére. (40 év szolgálati viszony utáni többlet ledolgozott évek: plusz 2 százalék.)
A jelenlegi nyugdíj-szisztéma egyik legnagyobb hibája a rugalmatlanság, a merevség. Sokak véleménye (az enyém is), hogy a nyugdíjba vonulás alapfeltételeként 42-43 szolgálati viszonyt kell előírni (egységesen), és ami a rendszert elasztikussá teheti az az, hogy a mindenkor irányadó korhatár előtt 2-3 évvel vissza lehet vonulni. Ennek persze ára lesz: mondjuk évi 4-6 százalékos „büntetés” a megállapított nyugdíj tekintetében. Példa: 66 éves korhatár esetén már 63 évesen (42-43 év teljesítése után) nyugdíjba lehet vonulni, de 12-16 százalékos veszteséggel. Már a fentiekből is következik, hogy a „Nők 40” szisztéma kivezetése abszolút indokolt. Akik eddig igényelték és megkapták, azokat békén kell hagyni, de a jelenlegi igazságtalan és szakmailag védhetetlen jogintézményt meg kell szüntetni. 
Az egészségügyi károsodást szenvedők (korábban rokkantnyugdíjasok) státuszát vissza kell állítani. Ezt látom a legbonyolultabb részproblémának: úgy érzem, hogy itt jogi és orvosi szempontból egyaránt alapos előkészítésre van szükség. A lehetőségekhez mérten humánus bírálati menetet és finanszírozási formát kell rendszerbe állítani úgy, hogy az tükrözze a társadalom szolidaritását, ugyanakkor zárja ki a visszaélési lehetőségeket. 
A nyugdíjak évről évre történő emelésének technikáján is – minden bizonnyal – változtatni kell. A jelenlegi módszer (infláció követés) egy évtized alatt a vesztes oldalra pozicionálta a teljes nyugdíjas társadalmat. Egy „ütésálló” vegyes indexálás lehet a célravezető, amely megnyugtató módon, hosszú távon nyújt biztosítékot és szerény életszínvonal-növekedést a nyugdíjasoknak. Ugyanakkor az új metodika nem veszélyeztetheti a versenyképességet, és automatizmusa nem okozhat államháztartási egyensúlytalanságot.  
A nyugdíjrendszer stabilitása szempontjából önmagában nem központi kérdés a 28500 forintos öregségi nyugdíjminimum, viszont a kirívóan alacsony érték szimbolikus jelentőségű. A különböző pártok (ellenzékben könnyen teszik) havonta jelennek meg 40-, 50- és 60 ezres minimumértékekkel, amelyek mögött szakmai argumentációt még sosem találtam. Egyetértek viszont azzal a törekvéssel, hogy a 15-20 éve nyugállományba vonult, alacsony nyugdíjban részesülők esetében igen erős korrekciós/felzárkóztató programra van szükség. Itt többségében 75-85 éves emberekről van szó, akiknek az utolsó éveit kötelesek vagyunk „bearanyozni”. Ebben az esetben nagyon engedékeny lennék, bár nyilván a kassza egyensúlya ez estben is szem előtt tartandó. Tehát a nyugdíjminimum emelést összekötném az elértéktelenedett – régen megállapított – nyugdíjak gondozásával, növelésével. Ebben a kérdéskörben kell majd megvitatni az alapnyugdíj kérdését is.
A legvégén térek vissza a PwC és az OECD felmérésre és kutatásra. Indokolatlannak és megvalósíthatatlannak tartom, hogy hazánkban 2030-ra a nyugdíjkorhatár 70 évre emelkedjen. Nem is kell ettől tartani: a vágyak és a víziók közlése fontos és támogatható, a gazdasági és politikai döntések azonban a realitásokon alapulnak. Élve a véleményalkotás jogával, én is ismertetek egy lehetséges emelési változatot, amely a 70-es irányértéknél számomra elfogadhatóbb, és esetleg jobban illeszkedik a meghatározó európai trendhez. Norvégiában és Izlandon már ma 67 év az irányadó érték, Németország és Olaszország még ebben az évtizedben rááll a 67 évre, Csehország pedig már döntött, hogy 2041-ben a 70. életév lesz a nyugdíjkorhatár. 
Magyarországon szerintem az évtized közepén (2025-2026 körül) indítható meg az újabb emelési ciklus első etapja: az évente 45 nappal növelt nyugdíjkorhatár nyolc év alatt (2033-2034-re) eléri a 66. életévet. Ezt követően – a munkaerő-piac, a társadalom egészségügyi állapota és az átlagéletkor függvényében – gyorsítható vagy lassítható az ütem, ami végül is odavezetne, hogy a 2040-es évek első felében életszerűvé válhatna a 67-68 év irányadó értékként való belépése. Álláspontom természetesen vitatható: remélem, lesz is rá reflexió. A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője

Boldog jövő

Mindig is érdekelt, hogy milyen lehetett Genf azokban az időkben, amikor egy meglehetősen furcsa nézeteket valló, ambiciózus francia férfiú vallási okokból egyszerre csak betiltotta ott a kocsmázást, a táncot meg a kártyát. Attól kezdve a városban alkonyatkor vélhetően olyasféle csönd honolt, mint Debrecenben csúcsforgalom idején. Csak a kereskedők és az árufuvarozók szekerei zörögtek, a csapszékek és a vendéglők azonban elnémultak, a játékbarlangok kiürültek, az utcákról eltűntek az utcazenészek, a már akkor is a gyanús függetlenekhez sorolt csepűrágók elszeleltek, nem is beszélve a szabadabb erkölcsiséget képviselő hölgyekről. 
Mivel az említett francia úr azt a következtetést vonta le a Szentírásból, hogy az emberek fizikai világában egymásnak örömöt szerezni bűn, a társaságkedvelő genfi polgárok kénytelenek voltak zugivó üzemmódba kapcsolni, kártyáikat pedig eltüzelték gyújtós gyanánt, vagy elrejtették jobb időkre. Jobb időkön azt a reményteljes jövőt értve, amelyben ez a bizonyos furcsa férfiú és az ő obskúrus világfelfogása már nem játszik döntő szerepet. 
Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet egy nagyváros, ahol esténként nem üzemelnek a testi és lelki örömök kielégítésén munkálkodó, ősi civilizációs intézmények, vagyis a kocsmák, vendéglők, színházak és zenés lebujok. A játékbarlangokról eddig nem sok képem volt, ám éppen múlt hónapban kerültem közelebbi kapcsolatba egy remek társasággal, amelynek tagjai egy pesti művészklubban hetente összeülnek pókerezni. Egyszer én is csatlakozhattam hozzájuk, ám a többi szeánszon nem tudtam részt venni, mert elsodortak a közelgő válság kezelésének eseményei. 
Pedig amit a válságkezelésről tudni lehet, azt éppen annál a pókerasztalnál tanulhattam volna meg, a társaság oszlopos tagja ugyanis az a 99 éves úr, aki a vészkorszakot álnéven és álegyenruhában bujkálva élte át 75 évvel ezelőtt. Ha valaki, akkor ő az, aki tud egyet és mást az emberi természetről válság idején. Megjegyzem, azon egyetlen alkalommal, amikor volt szerencsém az ő asztalánál játszani, ez a 99 éves úr játszott a legjobban. Higgadt volt, nyugodt és következetes. Néha odasúgta nekem, hogy „ne mondj nagyot, és ne szórd a pénzt”. Megjegyeztem egy életre. 
Szükségem is van a leckére, hiszen Genf itt van. Most mindannyian Genfben élünk a kálvinista csendrendelet idején, azzal a különbséggel, hogy nálunk sajnos temetnek is. Most mindannyian azt hisszük, hogy személyesen mi vagyunk azok, akik meg fogjuk úszni – és eszünkbe sem jut, hogy a jövő idő használata tökéletesen indokolatlan. Nem úsztuk meg. A kártyapaklikat azonban érdemes elővenni odahaza, és családi körben játszani tovább. 
Ami pedig az életmódunkat illeti: egy bölcs mester tanítása szerint legyünk higgadtak, nyugodtak és következetesek, fölöslegesen ne mondjunk nagyot, és ne szórjuk a pénzt. S mielőtt végleg elkeserednénk, gondoljunk arra, hogy a genfi polgároknak eléggé gyorsan elegük lett abból a híres francia férfiúból: elkergették, a kocsmák pedig azonnal megnyitottak. Van remény.