#shetoo

Emlékezhetünk a 2017-ben indult #metoo mozgalomra, amely azokat az embereket, főként nőket képviseli, akik a szexuális zaklatások áldozataivá váltak. Hamarosan Magyarországon is fény derült az első ügyekre, a legnagyobb visszhangot a színházi berkekben történt, neves rendezőket is érintő esetek keltették.

Az elsők kirobbanása után, a mozgalom hatására számos nő jelentkezett, és sokszor több éve, évtizede történt zaklatásokról számolt be. Akkor sok helyről elhangzott a vád, miért nem ez események megtörténtekor szóltak, miért csak most nyilatkoznak, sőt sokszor még meg is kérdőjelezték a tanúk vallomásainak igazságtartalmát. Ezek a megnyilvánulások – érthetően – elsöprő felháborodást váltottak ki a közvélemény részéről, az érintett rendezők futó darabjainak leállítását, a munkásságuk utólagos kétségbe vonását, díjaik visszavételét követelték.

A minap a Vígszínházban kirobbant botrány véleményem szerint tartalmát tekintve lényegében semmiben sem különbözik a fenti esetektől. A zaklatás, megalázás, legyen akár fizikai, akár lelki, akár szexuális indíttatású, minden formájában üldözendő. Ha igaz, amiket az érintett színészek állítanak, akkor kérdezem: a szóban forgó színházigazgató nemétől függetlenül nem ugyanazt az elbírálást, elbánást érdemli-e, mint férfi kollégái? Az ő tettei, különös rendezői instrukció is kimerítik a zaklatás fogalmát.

És amikor az érintett igazgatói pályázatát támogató kollégák némelyike azt veti fel, miért éppen most szólnak, miért nem korábban, akkor miért nem tapasztalható ugyanolyan felháborodás és elhatárolódás, mint a #metoo áldozatai kapcsán feltett hasonló kérdések után? Azt már fel sem vetem, hogy vajon milyen reakciókat tapasztalnánk, ha az érintett pályázó férfi lenne.

A történetnek megvannak a maga tanulságai.