Túlélésre játszva – Kötter Tamással a csatamezőkön

Publikálás dátuma
2020.03.21. 11:20

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Nem heroizálja a magyar katonát a II. világháborúban, de szakít azzal a deheroizáló stílussal is, ami korábban követelmény volt – mondja a jövő héten megjelenő új, Férfiak fegyverben című kötete kapcsán Kötter Tamás. A Don-kanyarból visszavonuló 2. magyar hadsereg utóvédharcai, valamint Budapest ostroma közben felmerülő emberi dilemmák mellett a szerzővel arról is beszélgettünk, miként lehet összehozni az indiánregényt vagy a hard-boiled krimit a II. világháborús frontnovellákkal.
A Hátrahagyottak című novellájában a Don-kanyartól visszavonuló 2. magyar hadsereg egyik utóvéd alakulata krétaírást hagy egy ház falán: „Biczi törzsőrmester, Bugyonnijban várunk magukra!” A 16 novellát egybefogó kötet egészét nagyapjának, Biczi László törzsőrmester, „az üteg lelke” emlékének dedikálja. Elért-e Bugyonnijba a valóságban Biczi törzsőrmester?  A valóságban a nagyapám az alföldi pán­cé­los­­csatában esett el 1944-ben. Az „üteg lelke” kifejezés pedig abból a hosszú, hatoldalas – mai napig megőrzött – levélből származik, melyet a nagyanyám kapott az üteg parancsnokától, s amelyben leírja a nagyapám utolsó napját. A valóságos történés ugyanaz volt, mint a novellában: az oroszok áttörtek, ő pedig hátramaradt egy páncéltörő ágyúval és a személyzettel, hogy feltartóztassa őket, amíg a többieket kivonják a bekerített helyzetből. Tehát a kérdésre úgy felelhetek: nem, nem érte el Bugyonnijt, hősi halált halt. A korábbi köteteitől a II. világháborús frontnovellák jelentősen eltérnek a választott kor, de a téma tekintetében is. A nagyapa emléke generálta ezt, vagy az érdeklődés máshonnan eredeztethető?  A történelmi témák mindig is érdekeltek, de irodalmi szinten akkor kezdtem vele foglalkozni, mikor jó 15 éve Szécsi Noémi a Kommunista Monte Cristo című regénye írása közben megkérdezte, tudnék-e segíteni neki anyagot gyűjteni a Vannay-zászlóaljjal kapcsolatban. Akkor került a kezembe először Galántay Ervin 14 éves önkéntes, Budapest ostroma alatt írt naplója. Ám időközben én is elkezdtem írni a kapitalista-realista novelláimat és regényeimet, mígnem Jászberényi Sándor különleges, haditudósítói szemszögből ábrázolt, Megölni egy arabot című novellája, majd a két kötete elgondolkodtatott, hogy magam is írjak hasonló történeteket. Újra kézbe vettem Galántay naplóját, és találtam benne egy olyan motívumot – a felnőtté válást egy ostromállapot közepette –, ami alapján megírtam életem első háborús novelláját. Ez a Férfiak fegyverben kötetben is szereplő Születésnap. S innentől nem volt megállás, egyre-másra születtek a novellák. Szerkezetileg a kötet a frontvonal mozgását követve egészen a Don-kanyarig, majd a visszavonulás útján kíséri a németek Barbarossa-hadműveletének részeként harcoló 2. magyar hadsereg katonáit, egészen Budapest ostromáig és a kitörésig. Miért ezt az ívet rajzolta meg?  Mert ezek voltak azok a nagy apokaliptikus csaták a Don-kanyarnál, a hídfőknél, a ki- és a visszavonulás során, és a fővárosi harcok, amikben a magyar hadsereg részt vett. És ezekről rendelkezünk bőséges napló- és memoárirodalommal. Végigolvasva ezeket, egy-egy mondat vagy gondolat szikraként hatott rám, és a számomra meghatározó motívumok köré építettem föl a saját fiktív történeteimet. Akár a 2. magyar hadsereg Don-kanyarbeli történetét, akár a magyar főváros ostromát vesszük, történetileg alaposan feldolgozták már őket. Irodalmi tekintetben mennyire igaz ez?  Az egész kötet egy hamis narratívával számol le: nem heroizálja a magyar katonát a II. világháborúban, de szakít azzal a deheroizáló stílussal, amit 1945 és 1989 között elvártak mindenkitől. A témában néha születő irodalmi művektől is – lásd például Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvét. Három alapvető tabut kellett betartania mindenkinek: 1. a 2. magyar hadsereget meghalni küldték ki; 2. bornírt, ostoba katonatisztek vezették, és semmilyen ellenállást nem fejtett ki, beleértve azt is, hogy magyar katonák nem öltek szovjet katonákat – ami nem igaz, mert a támadó orosz harckocsik 70 százalékát még ez a gyenge fegyverzetű magyar hadsereg is kilőtte vagy harcképtelenné tette; 3. a magyar katonák nem öltek civileket – ami szintén nem igaz. Az ukrajnai partizánvadászatot megjelenítő, Bosszúvágy című novellám épp egy ilyen szituációt ír le – nem mellesleg afféle „indiános könyv” jelleggel, hiszen a magyar alakulatok egy fél magyarországnyi, mocsarakkal, erdőkkel teli vadonban találták magukat, ahol egy-egy világtól elzárt faluba jó, ha félévente jutott el az őrjárat.
A Ha kell, puskatussal című novellában olvasható pár sor – „Nem olyan katonák, mint mi, csak ködvitézek, akik ködlobogókat hordoznak és ködhajókra szállnak. Hallom már a hajókürtök szavát, az anyák jajkiáltását.” – vitéz Erdélyi Béla Vér és acél. Keleti frontnapló – Don, 1942/43 című könyvéből származik. A motívumokon kívül mennyire hasznosította a naplók, memoárok szövegeit, mondjuk úgy, posztmodern gesztussal? Ez pont kivétel, amúgy egyáltalán nem éltem átvételekkel. Ahogy említettem, a motívumok fogtak meg – és alapdilemmák mentén építettem föl a novellákat. A naplóban az író egy valós honvéddal való találkozásáról ír, aki ott bolyong a korábbi csatamezőn és összevissza beszél. A Ha kell, puskatussalban a főszereplő főhadnagynak meghasadt a személyisége, tulajdonképpen önmagával találkozik, instabillá válik idegileg, ezért leváltják az utóvéd utóvédjének vezetői posztjáról. Hogy helyreállítsa a becsületét és a méltóságát, feláldozza magát egy katonatársáért, aki nem vesztette el az eszét, akit otthon feleség és gyerek vár. A holtak serege című novella „ihletője” egy szintén létező katona volt, aki az emberekből rakott mellvédnél állt egyedül őrt a Városmajorban, a bunkereknél, s amikor a küldönc – Galántay – arra kéri, vonuljon vissza, nemet mond, mert ő már a holtak seregének a tagja. Ezek az alapdilemmák mind háborús szituációk következményei, ahol a morál idézőjelbe kerül, a hazaszeretet, a hősiesség, a korábbi társadalmi együttélés szabályai feszültségbe kerülnek a túlélés diktálta motivációkkal… Akármelyik naplót is olvassa az ember, mindegyikben azt találja: a katonák elsődleges célja a túlélés. Talán furcsának tűnik, de ennek a dilemmáit, feszültségét a „senki se egyértelműen jó, senki se egyértelműen rossz” karakterekben láttam ábrázolhatónak, szándék szerint a Chandler-féle hard-boiled (keménykötésű) krimik köntösében – a II. világháborúban! A noir irodalomra jellemző fény-árnyék kettőssége az abszurd helyzetek tragikomikumában is tetten érhető a novellákban. A Százados úr, ha felül a lovára címűben például egy színész, egy „operetthuszár” kényszerül élete legnagyobb alakítására, mikor egy tivornyát követően jelmeze miatt valódi tisztnek hiszik. Bár a háborúk tele vannak abszurd helyzetekkel, a novellabelieket azért én találtam ki. S noha alapvetően felnőtt olvasók számára írtam a novellákat, az erkölcsi dilemmák – a már említetteken túl: mi történik akkor, ha egész életemben készülök egy feladatra, és felsülök; az igazat írjam vagy a képzelőerőmre támaszkodjam egy drámai helyzetben; van-e élet azon túl, amiben a mindennapjaimat élem; a túlélésért folytatott küzdelem felülír-e minden mást stb. – megismerésének céljából, azt hiszem, a 14 éven felüli olvasók számára is elgondolkodtatóak lehetnek. Önnek volt katonaságélménye? Igen, egy év sorkatonai szolgálatban, és nagyon hasznosnak tartom az ott szerzett tapasztalatokat. Az összezártság révén olyan emberekkel ismerkedhettem meg 18 éves gimnazistaként – konkrétan szabolcsi lovasgazdákkal –, akikkel máskülönben soha az életben nem találkoztam volna. Rá kellett ébrednem, hogy létezik más világ is Magyarországon az enyémen kívül, ahol ráadásul máshogy is beszélnek. Mivel tizenketten voltunk egy szobába összezárva, nagyfokú tolerancia is szükségeltetett, valamint az összetartás, az együttműködés fontosságát is megtanultuk. Azért szerencsés dolog, hogy hőseivel ellentétben nem háborús helyzetben szolgált. Ha az ember kézbe vesz egy fegyvert és lő vele, megérzi a fegyver erejét, mennyire iszonyatosan veszélyes, milyen komoly pusztítást is végezhet, ennek hatására aztán – jobb esetben – a gyerekkori hősködésnek búcsút mond. +1 kérdés Korábban úgy nyilatkozott, hogy „nagy álmom egy második világháborús regény megírása, amihez már készítettem tanulmányokat novellák formájában”. A novellák elkészültek, mikorra várható a regény? Valóban, nem áll itt meg a történet. Pontosan látom, miről fog szólni ez a regény: egy második világháborús road movie lesz, de részleteket nem árulnék el. Jelenleg azonban egy Woody Allen Férjek és feleségek című filmje előtt tisztelgő regényen dolgozom vadul.
Szerző

Ughy Szabina: A vágás helye (novella)

Publikálás dátuma
2020.03.21. 10:15

„Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott.”
Gyula szerint abból látszott leginkább, hogy vidéki vagyok, ahogyan kibontottam a dolgokat. Csak úgy feltéptem, ahol épp eszembe jutott. Pedig a dolgok nagy részén ott van a vágás helye. – Látod, szívem. Itt van, kis szaggatott vonalakkal mutatják, hogy hol nyisd ki a tasakot, a gyengébbek kedvéért még az olló is oda van rajzolva. Komolyan mondom, mintha barbárok jártak volna ebben a konyhában, hát hogy néz ki ez a tartós tej? Gyula Pesten született, vagyis Budán, ahogy azt mindig kikérte magának, polgári miliőbe. Tőle tudtam meg, ez azt jelenti, hogy voltak könyveik, zongorájuk, barátaik, akikkel a lakásban dohányozhattak. Nálunk csak cigányok voltak. Utáltuk is őket, ez volt a szokás. Pedig a legjobb barátnőm Oláh Noémi volt, egészen negyedikig, amíg ki nem vették az iskolából. Mindig neki adtam az egyik szendvicsem, mert Noémiéknek sosem pakolt az anyja. Cserébe meg annyi viccet mondott, hogy végigröhögtük az összes szünetet. Egyszer kaptam tőle egy babát, valahol még mindig megvan. Sűrű vörös frizurája volt, mintha igazi haj lett volna. Vöröshajúnak hívtam. Ő volt minden játék főszereplője, de előtte anyám hipós vízbe dugta: „Ki tudja, honnét szedte össze Noémi.” A babán még sokáig éreztem a fertőtlenítő szagát. Mivel nyolcadik után nem mentem tovább tanulni, a falu vendéglőjében kezdtem takarítani, meg ha kellett, pincérkedni. Itt, a polgármester lányának az esküvőjén láttam, vagyis inkább hallottam meg először Gyulát. Ő volt a zongorista. Játszott ő mindent, a ceremónián szép klasszikusokat, este pedig azt, amit kértek tőle. Folyt róla a víz, a fehér ingét teljesen eláztatta, hiába gombolta ki a mellkasa közepéig. Éjfél után kint cigizett a tornácon, kértem tőle egy szálat, aztán fél óra múlva már a WC-ben döngetett. Nagyon szép volt a keze, igazi művészkéz. Tiszta, puha, manikűrözött körmökkel. Azt néztem, miközben a tartály vascsövébe kapaszkodott. Nem voltam még tizennyolc. Apám ki is tagadott, mikor megtudta, hogy nem a kövérség miatt gömbölyödök annyira. – Ha élne anyád, talán megmondta volna, hogy mit csinálj. Hiába küldelek a bizottság elé, ha van még egyáltalán olyan, ezt már el nem veszik. Ekkor tanultam meg azt a szót, hogy abortusz. Ahelyett, hogy azt mondanák: gyilkosság. Ez is csak arra jó, hogy ne mondjuk ki az igazat. Hiába tudtam meg közben Gyula címét, vagyis a restaurant nevét, ahol Pesten játszott, nem válaszolt. A fiamat, akit Bálintnak neveztem el, egy pesti anyaotthonban szültem meg, a falu védőnője adta meg a címét. Amíg tudtam, addig meg dolgoztam egy lángosozóban. Esténként hiába sikáltam a bőröm babszappanos körömkefével, az istennek sem bírtam levakarni magamról az olajszagot. Mindegy, úgysem volt kinek illatozni. Viszonylag hamar megszoktam Budapestet. Az otthon egyik nevelőnője megmutatta, hol kell várakozni a buszra, nyolc megálló után át kellett szállni egy másikra járatra, azzal még kettőt menni, és már ott is voltam a lángososnál. Mehettem volna metróval is, az egyenesen odavitt volna, de akart a halál a föld alá menni. Így meg nézegettem az utcákat, az embereket, ki hogyan öltözik, egyedül megy-e vagy valakivel. Közben kiderült, hogy Gyula disszidált, ezért nem kapta meg a leveleimet. A restaurant főpincére mondta. Még ebédre is meghívott. A szülés lassan ment, mert valami anyagot adtak, hogy elhalasszák. Azt mondták, hogy koraszülött a gyerek. Mondtam, hogy nem, hát hiszen pont tavaly augusztusban volt, hogy, most meg ’89 áprilisa van. Hát az pont annyi, kilenc hónap. Aztán két nap vajúdás után kiderült, hogy valaki más neve volt felírva a kórlapomra. Akkor meg beadtak valami o betűs dolgot, azt hittem, szétrobbanok. Lila volt a gyerek, és ordított, énnekem meg a könnyem folyt egyfolytában, nem tudom, miért. Ezután is csak ordított, kivéve, amikor szopott. Nagyon szeretett enni. Szép kövér gyerek lett. Aztán egy napon azt mondták az otthonban, hogy engem keres valaki. Azt hittem, apám, mert azért küldtem neki egy levelet, hogy megszületett az unokája, 3780 grammal és 55 centivel. A Gyula volt az. Hazajött. Hozott egy csokor fehér tulipánt. Merthogy a tulipánok országában volt, de most, hogy rendszerváltás van, visszatért. Végre szabadság lesz, és a művész is művész lehet. Nem úgy, mint régen, az utolsó. Neki aztán soha többé nem mondja meg azt senki, hogy „Hát azt ismered-e, hogy?” meg hogy „Játssza el nekem a nótámat, adok egy százast is”. Bálint ordítani kezdett. Gyula vette föl. A keze a fehér pólyán olyan szép volt, hogy megint bőgni kezdtem, pedig tényleg boldog voltam. Gyula azt mondta, hogyha valóban övé a gyerek, akkor felneveli. – Hát kié lenne, nézd meg a kezét. Azokat a hosszú zongoristaujjait! – Mérges voltam, hogy azt hiszi, hogy én bárkivel, mikor pedig ő volt az első, és utána meg kisebb gondom is nagyobb volt, mint hogy széttegyem a lábam. Egy kis garzonban lakott a Városligethez közel. A közelben kapott munkát, de ezt csak átmenetire gondolta. Este tízig dolgozott, dél­előtt tizenegyig aludt, délután meg gyakorolt. Akkor nem maradhattunk otthon, mert Bálint bömbölt a zongorázástól. Bár este is sokat nyöszörgött, pedig Gyula kitette a konyhába a kiságyat, és becsuktuk az ajtót, de így is hallottam. Olyankor aztán, amikor meguntam, kimentem, és ott aludtam mellette a padlón. Egyre idegesebb lett közben a Gyula. Volt úgy, hogy részegen jött haza, aztán meg nekem esett. Egy idő után hagytam, tudtam, hogy úgy hamarabb túl leszünk rajta. Bálint már elmúlt egyéves, amikor Gyula leültetett az asztalhoz. Komoly volt, ilyennek még nem is láttam. Azt hittem, hogy végre megvették, egy komponálást vagy valami jó hírt mond. – Ide figyelj, én nekem ez így nem jó, hogy este hazajövök, te meg csak a gyerekkel összenőve, annyira, hogy sokszor még a kaját is nekem kell megmelegítenem magamnak. Ne magyarázz, a múltkor is hidegen tetted elém a levest. Nekem az kell, hogyha haza jövök, akkor legyen meleg étel, gyertyafény, és az én kis asszonykám tűsarkúban, illatosan, forrón fogadjon, érted? Különben minek jöjjek haza? Hallgassam, hogy Bálint üvölt, aztán másnap meg keljek fáradtan? Nesze, itt van egy kis pénz. Vegyél magadnak néhány szép ruhát, fehérneműt, csipkéset. Sőt tudod, mit, elmegyek inkább veled, mert még a végén nem találsz haza. Aranypóknak hívták az üzletet, emlékszem. Annyi pénzt fizettünk bugyikra meg melltartókra, amennyiből egy hónapig enni szoktunk, de nem szóltam. Még piros körömcipőt is kaptam. Hát ezekben vártam minden este Gyulát. Bálintnak meg pálinkát kevertem a tápszerébe, éjfélig is elaludt. Hát így telt el két újabb év, aztán óvodába vittem a gyereket, Gyula szerzett nekem munkát. Mindenünk megvolt, mert Gyula az egyik nagyanyja után örökölt egy lakást, háromszobásat, Budán. Lett külön szobája Bálintnak is meg a zongorának is. Sőt, itt már néha az anyósom is meglátogatott minket, hozott a gyereknek mindenféle ajándékot. A baj csak az volt, hogy újra kellett tanulnom a közlekedést, és muszáj volt már a metrót is használni. Aztán egyre többször vettem észre, hogy vérzek, miután a Gyula kihúzta belőlem magát. Sokszor fájt is, de amiatt nem panaszkodtam, csak összeszorítottam a fogam. Egy idő után aztán a Gyulának is feltűnt, hogy mindent összepöttyözök. Mondta, hogy menjek el a barátjához, ahhoz a nőgyógyászhoz, akitől az antibébi-tablettákat szokta nekem szerezni. De nem akartam, hogy más nézegessen engem. Végül mégis rászántam magam, a kolléganőm mondta, hogy nincs abban semmi. – Itt valami nagyon nincs rendben – mondta a doktor. Aztán néhány hét múlva hívtak is, hogy a szövettan nem jó, rák. Megint úgy folyt a könnyem, mint akkor, amikor Bálint megszületett. Nem tudtam megállítani. Hogy mondjam ezt el Gyulának, úgy szégyelltem magam, majd elsüllyedtem szégyenemben. – Mert még mindig nem vagy elég nőies. Ez azért van, érted – mondta este, amikor megint gyertyafénnyel, tűsarkúban vártam. A kórházban aztán kipakoltak, de nem bántam. Nem akartam még egy gyerekkel elölről kezdeni az egészet. Aztán megtudtam, hogy sugarat is kapok. Kihullott a hajam, a szőröm, de még a szempillám is. Próbáltam magam kifesteni, mikor jött hozzám Gyula. Hozott ajándékba egy vörös parókát is. Úgy néztem ki benne, mint Vöröshajú. – Így sokkal nőiesebb vagy – mondta. – Ha kinő a hajad, fesd majd be vörösre. Nagyon tetszel így. Nézegettem magam a vörös parókában, kifestve. Az ilyen nőkre mondtuk Noémivel, hogy kurva nénik. És tényleg, mint egy rossz kurva, úgy néztem ki. – A jó kurva anyádat, Gyula – mondtam neki, mikor legközelebb addig erősködött, míg megmutattam neki a hasamon a vágást, ő meg azt mondta, reméli, hogy nem nagyon fog majd látszani, nem szereti sötétben csinálni. Nem mentem aztán többet haza. Az anyaotthonban nem maradhattam sokáig, de apám visszafogadott. Nagyon szereti Bálintot, azt mondja, tisztára olyan a kézfeje, mint anyámé volt. Jól vagyunk. A hajam azóta már megnőtt, nem festem, olyan világosbarna, és egyre több az ősz hajszálam is. A hasamon megmaradt a heg, de úgy megszoktam, alig jut eszembe, hogy ott van.
Szerző

Kötter Tamás: A hetedik mennyország (Részlet a Férfiak fegyverben – Frontnovellák a II. világháborúból című kötetből)

Publikálás dátuma
2020.03.21. 09:15

Fotó: Adományozó:Agnes Hirschi / Carl Lutz felvétele / Fortepan
– Nővér, hol van Klári? – egy sebesült honvédzászlóst kötöz éppen. A tiszt tüdőlövést kapott, sipákolva veszi a levegőt. Ilona nővér keze, köténye csupa vér. Fel sem néz, amikor válaszol.
Hollós hadnagy optimista. – Tartsatok ki! A Vérmezőn újra le tudnak szállni a német vitorlázógépek az utánpótlással, a ruszkik veszteségei óriásiak. A rohamcsoportokat már tisztekből állítják ki – biztat bennünket az eligazítás végén. Bárcsak igaza lenne a hadnagynak! De akármekkorák is a veszteségeik, ma éjjel biztosan újra próbálkoznak. „A Retek utcán keresztül akarnak majd kijutni a Széna térre. A szűk utcában könnyűszerrel kilőjük a páncélosaikat. Ettől majd elmegy a kedvük egy időre a támadástól, nyugtunk lesz tőlük arra a pár napra, amíg ideér a felmentő sereg”, vázolta Hollós alig egy órával korábban a haditervet. A harccsoportunk éppen olyan szedett-vedett, mint az egész Vannay-zászlóalj. Egy budakeszi sváb gyerekkel alkotunk párt, akit elkerült a Waffen-SS kényszersorozása, pedig nem egy ismerősét a határban szedték le a szekérről. Ő nálunk kötött ki. A szőke óriást termete, dörmögő hangja miatt csak Medvének hívjuk. A négyesünkbe Csorbát, egy újpesti pattanásos képű tanoncot és egy ötven körüli újoncot osztanak még be. Csorbát ismerem, tudom, hogy nem lesz baj vele. A másik alakban nem bízom. Füredinek hívják. Az egyik razzián egy Donáti utcai pincében találtak rájuk. Állítólag hivatalnok a Nemzeti Bankban. Vadonatúj egyenruhát visel, posztóujjas bőrmellényt, de egyáltalán nincs katonás külseje, a pocakja kinyomja a zubbonyt. Kétségbeesetten figyeli Orbán őrmestert, aki a lánggránát működését magyarázza neki. A harcállásunk egy sarokház emeleti lakásában van, alattunk patika. – Az orosz harckocsik itt mennek majd el. A tankokra ne legyen gondotok, azokat mi elintézzük mágneses és tűzgránátokkal. Csak a harckocsikon utazó deszantlövészeket veressétek. Rövid sorozatokban! – magyarázza Hites őrmester, aztán kijelöli a géppuska tüzelőállását és a tüzelési sávot. Lefekszem az MG mögé, és lassan mozgatva pásztázom az utcát. – Nem lesz gond – mondom az őrmesternek. Csorba és Füredi a lépcsőházat biztosítják. Kapnak néhány lánggránátot. Füredi már most olyan fehér, mint a frissen esett hó, apró izzadságcseppektől gyöngyözik a homloka. Nem tudom, hogyan áll majd helyt, ha szorul a kapca. Hites is látja, amit én, mert búcsúzóul megfenyegeti: lelövi, ha gyáván mer viselkedni. Kétlem, hogy ez használni fog. Az utca teljes hosszában elszórva, a miénkhez hasonló lőállások mögött, a bajtársaink várják a támadást. Minden csendes, de feszült. Hirtelen Sztálin-gyertya röppen az égre, kísérteties fénybe vonja a golyók lyuggatta homlokzatokat. Talán most, dobban nagyot a szívem. De semmi sem mozdul. A vörös fényesség másodpercről másodpercre halványul, ahogy a világítórakéta mind lejjebb és lejjebb ereszkedik. – Ezt nézd meg, mit találtam a fürdőszobában – huppan le mellém Medve. Egy majdnem érintetlen kristály parfümösüveget nyújt felém. – Szagold csak meg! – Mit akarsz vele, ez női – mondom, miután engedelmesen az orromhoz emelem az üveget. Megismerem az illatot, Hetedik mennyország, a nővérem is ezt használja. – Azt én is látom, barátocskám, de nem is magamnak szánom – vigyorog. – Hanem kinek? Már elmúlt a karácsony. Megvárat, míg végre kinyögi, de akkor egészen belepirul a vallomásba: – Klárinak. – Te mázlista! Klári sudár, vékony lány, huszonkét éves. Nővér a Szent József Otthonban. Hollófekete, vastag szálú haját szorosan hátrafésülve hordja, amitől ugyan idősebbnek tűnik, de igazán elegáns. Magyar és német tisztek, egyetemisták a rohamzászlóaljból csapják neki a szelet, elhalmozzák apróbb ajándékokkal, ki mit tud lopni az egyre szűkösebb készletekből meg persze az ellenségtől. Azt tudtam, hogy tetszik Medvének, azt viszont nem hittem volna, hogy eddig jutnak. Medve a barátom, sőt több annál: a fegyvertársam. Megmentette az életemet. Akkor – a zászlóalj halálfejes lobogója alatt – vérszerződést kötöttünk, és esküt tettünk egymásnak, hogy „jóban-rosszban összetartunk, egymást soha el nem áruljuk”. Tudom, hogy sosem hazudna nekem. Mégis csalódott vagyok, mert Klárira már én is gondoltam – igaz, másra is. Ahogy szorul a hurok körülöttünk, egyre kevésbé vagyok válogatós. Igyekszem elterelni a gondolataimat, kilesek a lőrésen. A ruszkik kilencre ígérték magukat. Addig több mint egy óra van még. Fülelek. Ám hiába koncentrálok, a gondolataim még mindig Klári és Medve körül járnak. „Te is próbálkozhattál volna valakinél, te hülye!”, szidom magamat a mulyaságomért. „Tizenöt éves vagy, és lehet, hogy szűzen fogsz meghalni!” Ott volt az alkalom a szilveszteri mulatságon, amelyet a főhadiszállással szemben, a szaléziánius otthonban tartott a zászlóalj. Az ebédlő nyüzsgött, mint egy hangyaboly. A Baár–Madas Gimnáziumból is jöttek át lányok, egy kis jókedv reményében jelentkeztek konyhai szolgálatra. Nővérek, önkéntes ápolónők váltották egymást, hogy ha csak egy-egy órára is, kiszabaduljanak a jajgató sebesültek föld alatti poklából. Lemezjátszóról slágerek szóltak, a Szomorú vasárnap, a Hamvadó cigarettavég, részletek a Csárdás királynőből. Az Európa-harccsoportot sokféle nép fiai alkotják. Ki-ki a maga nyelvén elénekelt egy dalt, előbb a németek, aztán a spanyol, francia, vallon önkéntesek, végül mi.
Éjfélkor meghallgattuk Hitler beszédét a végső győzelemről, de minket, Budapest hős védőit elfelejtett megemlíteni. Mindenki csalódott volt, még a németek is zúgolódtak. Valaki az egyetemi rohamzászlóaljból, hogy megmentse az estét és felvidítsa a társaságot, gitárt kezdett pengetni. A refrént – a nyelvi akadályok ellenére – nemsokára együtt zengtük: „Ballári, ballári, ballári hó! Tökömnél fog a kis Ildikó!” Mintha csak ez lett volna a jel. Láthatatlan kezek csavarták le a petró­leumlámpák lángját, aki csak tehette, partnert talált, hogy egy sötét sarokban vagy lent az óvóhely matracain még egyszer megízlelje az élet örömeit – aztán jöhet a világégés. Én, a kis gimnazista mindebből persze kimaradtam. A lányok nem szorultak egy tapasztalatlan újoncra, bőven válogathattak a kiöltözött, fess tisztek és egyetemisták közt, még ha ez a szedett-vedett elegancia csak egy estére szólt is. Odapillantok Medvére, aki még mindig a parfümösüveget dajkálja. Nagyot nyelek, mielőtt a lényegre térnék. – Az is megvolt? Fiatalok vagyunk, másra sem tudunk gondolni, másról sem tudunk egymás közt beszélni, mint a lányokról, meg mostanában persze a halálról. Sűrűn fogadkozunk egymásnak Medvével, hogy addig nem halunk meg, amíg legalább egyszer nem voltunk nővel. – Meg bizony – feleli, nem is nekem, inkább a parfümösüvegnek. – De mikor? – faggatom mohón. – Tegnap este meglátogattam a kötözőhelyen, beszélgettünk, aztán lehívott a légópin­cébe. – Hihetetlen! Medve csak két évvel idősebb nálam. Az apja módos gazda, mészárszéke, kocsmája, földjei vannak. Bár erről eddig szemérmesen hallgatott, néhány cselédlányt már biztosan megszorongatott. Én még idáig sem jutottam. A szebbik nemmel kapcsolatos élményeim pusztán a könyvek rejtélyes hősnőiről és filmsztárokról szóló álmodozásra korlátozódtak. – …és jó volt vele? – Jó – feleli rövid habozás után. – Nagyon jó. – Az arcán mosoly fut át. Elszégyellem magam, amiért – ha csak egy pillanatra is – irigykedtem rájuk. Ki tudja, milyen sors vár rájuk, pláne Klárira, ha elérik a ruszkik a kórházat. Nincsenek illúzióink. – Öregem! – ugrom a nyakába. Mindkettőnkben egyszerre oldódik a feszültség, kezet rázunk és összeölelkezünk. Úgy örülünk egymásnak, mintha megütöttük volna a főnyereményt. De amikor lecsillapodunk, és újra Medvére nézek, nagy-nagy szomorúság fog el. Úgy érzem, hogy a köztünk lévő két év egyetlen éjszaka alatt húszra nőtt; ő felnőtt, én pedig megmaradtam kamasznak. – Neked összejött valami? – kérdi, mintha kitalálná a gondolataimat. – Semmi – vallom be. Máskor talán győzne a büszkeségem, de itt, a halál torkában fölösleges lenne hazudnom. – Sajnálom – mondja, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja. Ellenőrzi fegyvere závárzatát, aztán úgy fekteti le a padlóra, hogy a keze ügyében legyen. – Irigyellek, te legalább nem szűzen halsz meg. – Nem fogsz meghalni – vigasztal –, és remélem, hogy én sem. Egyébként is, ezt még oda kell adnom Klárinak. – Felemeli a parfümöt, aztán egy üres lánggránáttokba rejti, és a kenyeres­zsákjába süllyeszti. – Hamarosan itt a felmentő sereg. Hülyéskedik vagy komolyan elhiszi, amit mond – a felmentő sereget már a rádióban sem ígérik, és napok óta mi is csak viccelődünk vele –, már nem tudom megkérdezni, mert rakétajelzés vet véget a beszélgetésnek. Jönnek az oroszok! A vállamhoz szorítom a géppuskatust. Egy Sztálin-páncélos robog el a lőállásunk alatt, de olyan sebességgel, hogy nem tudok tüzet nyitni rá. A tank lead egy lövést, de alig lassít, és a Fény utcai torlaszt maga előtt tolva tör előre. A barikád éppen annyira fékezi le, hogy a Széna téri ütegünk egyetlen lövéssel megállítsa. Lángok borítják el a tankot, a torony felrobban. – Géza, tüzelj! – figyelmeztet Medve. Most egy T–34-es ér a célkeresztbe, ez lassabban mozog. A torony mögött hóköpenyes deszantlövészek lapulnak. Ezúttal nem hibázok. Vértől vöröslenek a fehér köpenyek, a deszantosok apró férgekként vonaglanak a páncélos testén és a hóban. A bajtársak támadják a tankot, de az csak megy előre rendületlenül a tér felé. Újabb tank kúszik a tüzelési sávomba. Hosszú sorozatokkal kopogtatom végig a páncélját. A golyózáport túlélő gyalogosok a kapualjakba ugrálnak be, hogy onnan viszonozzák a tüzünket. Kifogy a lőszer, új hevedert kell behúznom. Medve éppen cseréli a rekeszt, amikor a lépcsőház felől egyre erősödő gépfegyverhangra leszünk figyelmesek, amelybe rövidesen Csorba kétségbeesett kiáltása vegyül: – Géza! Medve! Vigyázzatok, felfelé jönnek! Még éppen időben érünk a lépcsőfordulóhoz. Füredi sehol. Hat-nyolc orosz folyamatosan tüzelve igyekszik felfelé. Kézigránátot vágunk közéjük, mindent elborít a füst és a leomló vakolat. Lehajolok Csorbáért. – Gyere! Élettelen teste a vasrácsnak dől, még mindig a fegyverét szorongatva. – Géza, hagyd! Halott! – üvölt rám Medve. Egyre lejjebb szorítjuk a lépcsőn az életben maradt oroszokat. Végül feladják, kirohannak a házból. Az utcán fojtogató bűz. Füredi hullájába botlunk. Arccal lefelé fekszik a járdán, hátulról kapta a lövést – a hülye, megpróbált elmenekülni. A hordhevederéből kivesszük a lánggránátokat. Egy újabb T–34-es húz el mellettünk, szinte odaszorít bennünket a ház oldalához, de átmeneti fedezéket is nyújt a lövések elől. Lövedékek pattognak szerteszét az acéllemezről. A mieink vagy az ellenség? Nehéz lenne megmondani. Követjük a tankot, amely az újratöltés ritmusára lassít, lő és lendül előre. Medve rohan elöl a gránátokkal, én időnként hátrafordulva hosszú sorozatokkal űzöm vissza a ruszkikat a kapualjakba. Mire utolérem a harckocsit, már ég, a tornya körbe-körbeforog, mint egy ormányával csapkodó megvadult, vak elefánt. Egy orosz tiszt mászik ki a búvónyíláson, már derékig kint van, amikor leterítem. Ebben a pillanatban felrobban a tank, a detonáció ereje a földre dönt. Golyók fütyülnek körülöttem. A Retek utca végéből az oroszok, a Postapalotából a mieink lőnek rám. A kiégett tank mögött keresek menedéket. A vezetőülésen egy katona fül, orr és kéz nélküli hullája ül. Egészen összezsugorodott, amikor elégett a gázolajban. A tank előtt találom meg Medve testét. A feje egy összelapított hordón pihen, az arcán békés mosoly – mintha ágyban heverne. Még mindig egy lánggránát tokját szorongatja. Óvatosan kiveszem a kezéből a bádogdobozt, félek, hogy a robbanás erejétől megsérültek a gyújtófolyadékot tartalmazó ampullák. Meglepően könnyű a hengeres tartály; valami tompán csúszkál, zörög benne. Remegő kézzel csavarom le a fedelet: átható parfümillat csapja meg az orromat. Lezárom Medve szemét, és a pisztolyom teljes tárát az orosz harckocsis hullájába eresztem, csak ezután sírom el magam. Kifulladva érek a Szent József Otthonba, ahová folyamatosan érkeznek az egymást vonszoló, véres katonák. Az összes ápolónő, konyhalány mossa, kötözi a sebesülteket. Irtózatos a bűz. Szédülök. Klári felől kérdezek, ki látta, merre lehet, de mindenki Ilona nővérhez irányít. – Nővér, hol van Klári? – egy sebesült honvédzászlóst kötöz éppen. A tiszt tüdőlövést kapott, sipákolva veszi a levegőt. Ilona nővér keze, köténye csupa vér. Fel sem néz, amikor válaszol: – Nem mondták magának, Géza? Tegnap reggel a Naphegy evakuálása közben aknatalálatot kapott a sebesültszállító kocsink. Mindenki meghalt. Klári is rajta volt. Sajnálom. Bevackolom magam az egyik sarokba, és addig permetezem a parfümöt a levegőbe, amíg ki nem fogy az üveg. De hiába minden, ebben a bűzben nem érzem a Hetedik mennyország illatát.
Szerző