Előfizetés

Nyitott mondat - Szövetségessé tenni az időt (Murakami Haruki: A kormányzó halála)

horner
Publikálás dátuma
2020.03.14. 14:52

Fotó: Toshito Kubo / Yomiuri
A világhírű japán szerző igazán nagy varázsló. A művei többségéről nehéz eldönteni, hogy kérdésként vagy válaszként tekintsünk-e rájuk, s ha előbbiként, akkor mi a válasz, ha utóbbiként, mi a kérdés – így aztán olvasóként mi magunk válunk egy jó nagy kérdőjellé. Ami nem egy könnyed testhelyzet – az viszont könnyen elképzelhető, hogy pontosan ez lehetett az írói szándék. És mindezért vagy ennek ellenére odaadó hívei vagyunk a szerző könyveinek, és vágyva reméljük, hogy az újabb művei által egyszer majd felkiáltójellé egyenesedhetünk egy aháélmény következtében. Amíg ez a vágy él, Murakami könyveinek (a titokzatos tárgyaknak) a sikere biztosított… Nincs ez másként a 2017-ben megjelent, legutóbbi regénye kapcsán sem, mely február végétől végre teljes egészében olvasható magyarul. A kormányzó halála című kétkötetes elbeszélés – melynek kötetrészei a Láthatóvá váló ideák és a Változó metaforák címeket viselik – igazi mágikus olvasmány: a valóság falait lebontva beszél többek között a felnövésről, a felelősségvállalásról, az élet nagy közösségi és személyes traumáiról, a művészetről, a háborúról, az időről… A legnagyobb természetességgel mesél a természeten túliról, oly módon ujja köré csavarva az olvasót a burjánzó történetelemek egymásra következése által, hogy szinte misztikus élményben részesíti az erre fogékonyakat. A történet, melyet egy 40 év körüli portréfestő mesél el a fukusimai atomreaktorok leolvadásának idején, visszaemlékezve egy 3-4 évvel korábbi élményére, mindössze 8-9 hónap eseményeit foglalja magába. A húga elvesztése feletti fájdalmát feldolgozni nem tudó, 36 éves, tehetséges, művészi ambíciókat dédelgető, megélhetéséért portréfestőként dolgozó fiatalember útját kiadja a neje, ő pedig pár hetes autótúráját követően beköltözik egy barátja Csendes-óceánra néző, hegyi házikójába, ami a barát hírneves festőművész apjának szolgált otthonául korábban. A padláson egy festményre lel – ennek a címe A kormányzó halála –, s innentől szabadul el a káosz. A vásznon sajátos stílusban örökítették meg azt a jelenetet, amikor Don Giovanni leszúrja az elcsábított Donna Anna apját, a kormányzót. A szuggesztív műalkotás megbabonázza a szemlélőjét, aki a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeket felkínálva kutatja az alkotójának múltját, miközben szó szerint megelevenednek körülötte különféle módokon a több mint művészi alkotás szereplői – befolyásolva az ő életét is. Ideák öltenek testet, éhes és veszélyes többértelmű metaforák kóstolgatják az időből kihulló férfit, aki önfeláldozó módon kel át „a nincs és a van határmezsgyéjén”, egy eltűnt kislány megmentése érdekében – a tulajdon élete rendeltetésszerű menetét is elnyerve ezáltal. Ha kérésre is, de ölnie kell, hol menekülnie, hol tévelygőn bolyongania föld felett és föld alatt – a Murakami-oeuvre-­ből ismerős macskáktól, jazz- és klasszikus zenéktől (a Solti György vezényelte A rózsalovag sűrűn megfordul a lemezjátszó tűje alatt), titokzatos idegenek még titokzatosabb manipulációitól kísérve és kísértve. Az Anschlussnak, a nankingi mészárlásnak, a japán nihongi festészet és a portréfestészet trükkjeinek vagy a brit Jaguar autómárka típusainak beható elemzése mellett a foghíjas családtörténetek éppúgy a regény örvényének lehúzó erejét növelik, mint a mindennapi bevásárlás és egy magányos férfiember konyhaművészetének aprólékos ismertetése – olvasó legyen a talpán, aki a sok, egymás mellé rendelt elemből megpróbál fontossági sorrendet felállítani, és így értelmet teremteni a káoszban. (Többen a regény felezőpontján szereplő Samuel Willenberg-idézetet hitetlenkedve fogadták, azt hívén, hogy a koncentrációs tábort túlélő festőtől származó írás – Lázadás Treblinkán – csak valami kiadói/nyomtatási malőr miatt került a regénybe!) Ez az értelemkeresés azonban minden bizonnyal tévút, egy olyan labirintus, ami szándékoltan csapdákkal teli – a nagy mágus, a szexuális aktusokat ezúttal minden korábbinál nagyobb számban és kevésbé steril módon leíró (lásd fojtogató szex, álombéli megtermékenyítés több száz kilométerről stb.) Murakami a látszólagos nyelvi rend túlvezérlésével éppen a logikát, az értelemszerzés lehetőségét és az idő folyásának linearitását bontja le. Olyannyira, hogy érdemes a regény 900 oldalának elolvasása után visszalapozni a könyv legelejére, ahol tulajdonképpen annak előzményét-folytatását találjuk – a kör bezárult: a könyv (és a káosz?) foglyai maradunk. Jó időre. (Ford. Ikematsu-Papp Gabriella és Mayer Ingrid. Geopen, 2019–2020. 2 kötet, 437+474 o.)

Szántó T. Gábor: A mi helyünk, 1975

Szántó T. Gábor
Publikálás dátuma
2020.03.14. 13:30

Fotó: Gazda Anikó / Fortepan - Adományozó
Utazunk a nagyihoz, apu anyukájához, aki háromhavonta jön hozzánk, mi meg évente egyszer, nyáron hozzá, mert ott a Tisza, amiben úszni lehet. A szeretetházban meglátogatjuk a dédit, aki majdnem száz éves, és kisebb, mint én. Nagyi utána bevisz a zsinagógába is. Apu nem szeret a templomba menni, nagyinak is azt mondja, ne vigyen, akkor se, ha kettesben maradunk, de ő meg akarja mutatni. A temetőbe együtt megyünk. Nem mondják el az összefüggést a zsinagóga és a temető között, de tudom, hogy összefügg: mindkettőben a rabbi és a kántor dolgozik. Azt is tudom, hogy apu és anyu apukáját is azért ölték meg, mert zsidók voltak. Az egész zsidóság meg a vallás is a halállal kapcsolatos, biztos azért nem beszélnek róla. A templom is nyilván azért kell, hogy a felnőttek elbúcsúztathassák a halottakat meg imádkozhassanak értük, ami kicsit olyan, mintha a halottakkal is beszélgetnének, ami mondjuk korrekt dolog, miért szenvedjenek hátrányt. Én szeretek a temetőbe járni, nem félek a halottaktól, sok rokonom van köztük. Mások falura mennek rokonlátogatóba, csak nekik élnek a rokonaik. Olyan ünnepélyes az egész, ahogy megállunk a sírok előtt, és akkor anyu vagy apu mondanak pár szót arról, akihez jöttünk, mert ők még ismerték őket vagy legalább hallottak róluk. Nem tudom ugyan megjegyezni, hogy ki kinek a kije, mert ez nagyon bonyolult, de szívesen megállok még az emlékmű előtt is, ami azok miatt van, akiknek nincs saját sírjuk, mert a háborúban haltak meg. Nem volna fair, hogy előttük nem állunk meg, végül is azokról se tudok sokkal többet, akik a családhoz tartoznak. Az is érdekes, hogy olyan furcsa betűk vannak a köveken, amiket nem tudunk elolvasni, mégis a miénk. Apu és anyu se tudja. Ha nagy leszek, én megtanulom. Látom apun és anyun, hogy szomorúak, és akkor én is próbálok szomorú lenni, hogy lássák, együttérzek velük, mert már nagy vagyok, és tudom, milyen rossz, amikor az embernek nincsenek szülei, még akkor is, ha csak az egyik szülője halt meg, és olyan régen vagy olyan kicsi volt, hogy nem is emlékszik rá. Halkan kell beszélnem és lehetőleg keveset, biztos azért, mert a halottak se tudnak beszélni, és ezzel is közelebb vagyunk hozzájuk. Igyekszem megtanulni, mit hogyan kell csinálni, hogy majd én is tudjam, ha apuhoz és anyuhoz kell jönnöm. És az is érdekes, hogy mi idejárunk, és mások máshova, bár azt nem értem, apu miért köt zsebkendőt a fejére, anyu meg kendőt, és miért mondják, hogy ez a szokás, de amikor megkérdem, hogy miért, arra csak a fejüket rázzák. Apuval és anyuval soha nem szoktunk kirándulni, nem megyünk se hegyre, se erdőbe, ez meg olyan, mint egy igazi kirándulás. Még a kis házba is bekukkanthatok, ahol senki nincs, csak egy nagy fémasztal áll, kétkerekes húzható kiskocsi meg egy falikút slaggal. A nagy kupolás terembe viszont nem mehetünk be, oda csak olyankor szabad, amikor temetnek valakit. Bár meleg van és csípnek a szúnyogok meg a csalán is, mégis érdekes hely. Apu és anyu most nem sietnek, szabadságon vannak. Mesélnek kicsit a családról, együtt vagyunk. Szeretek ide jönni, jól érzem itt magam. Pláne, amikor meglátom a nevünket a sírokon. Nagyon figyelek, de nem tudom megjegyezni, tulajdonképpen hogy is rokonai ezek az anyunak meg az apunak, mert elég sok név van, pedig nem is mindenki itt van eltemetve, amit nem értek. Abban a pillanatban, ahogy elkezdik mesélni, elkalandozik a figyelmem. Ők legalábbis így mondják, amikor újra el kell mondaniuk, ki kicsoda, de akkor már türelmetlenek. Nem értik, hogyhogy nem értem. Közben azon is izgulok, hogy fogok idetalálni, ha majd egyedül kell jönnöm, mert olyan sok sír van, hogy képtelen vagyok megjegyezni, hol vannak a mieink. Elő kellene venni egy papírt, és lerajzolni, de nem merem, mert akkor azt mondanák, hogy egy ilyen nagyfiú ennyit csak meg tud jegyezni, és akkor szégyellném, hogy nem. Mindenesetre jó, hogy van egy hely, ami a miénk, és ide csak minket temetnek, és azokat, akik bántották az anyut meg az aput meg a többieket, azokat nem. Csak az a baj, hogy erről senkivel nem tudok beszélni, mert saját magunkon kívül nem ismerek olyanokat, akiket ide temetnének, másokkal meg nem merek, mert azt mondják, a zsidóságról nem nagyon kell beszélni senkinek. Persze, tudom, ez is családi ügy.

Minden darabjuk kortárs -Meczner János a bábok drámájáról

Marik Noémi
Publikálás dátuma
2020.03.14. 13:28

Fotó: Jani Martin / Népszava
Huszonöt és fél évig igazgatta a Budapest Bábszínházat, ezzel a rekorderek között van. Kívülről jött, mert élete első felét az élőszereplős színházban töltötte. Március elsejével vonult nyugdíjba. Most elégedetten dőlhet hátra, mert a színház megújulása példaértékű, a bábképzés egyetemi szintű beindítása életbevágó. Kiégettségnek, elfáradásnak nyoma sem látható rajta, éppoly lelkesen beszél színházáról, mintha az imént kezdte volna irányítani. Kihozni sodrából – interjú keretében –, pedig csak a csecsemőszínházzal lehet. Meczner Jánost bábdrámákról és az irodalmi adaptációkról is kérdeztük.
Csak egy tévhit, vagy alapvetően tényleg a gyerekek műfaja a báb, amit azonban érdemes szélesíteni a felnőttek felé?  A gyerekeknek szóló darab, de maga a gyerekirodalom is nem olyan régi, nagyjából a XIX. század elején alakult csak ki. Ha pedig nincs gyerekirodalom, gyerekszínház végképp nem lehetett, miközben báb már régóta volt. Tény, hogy a mágikus gondolkodás, tárgyakkal való játék és azonosulás a gyerekeket nagyon is jellemzi, tehát nem véletlen, hogy a gyerekszínház megtalálta magának ezt a műfajt. Ám ehhez képest a báb már több mint ezeréves műfaj. Például a középkori vásárokban mindenki együtt nézte a játékosokat, később vált csak szét, és az üzleti érdek is azt kívánta, hogy a gyerekeknek legyenek külön előadásaik. De ebben rejlik a veszély is, hogy milyen színvonalon, mert ha a gyerekek rosszat látnak, akkor egy életen át az lesz nekik az etalon. Ha viszont színvonalas dolgokat, akkor talán van esély, hogy jó ízlésű, értő színházbarát néző váljék belőlük. Egy gyereknek még nincs kialakult ízlése és értékrendje, ezt mi alakítjuk ezekkel az előadásokkal is, ezért nagy a felelősségünk. Kedvenc történetem, amikor először rendeztem gyerekelőadást, amiben volt egy gonosz fickó és egy fiatal szerelmespár. Egy pillanatra kiment a gonosz, a szerelmesek elkezdtek duettet énekelni, a gyerekek meg ordítani, hogy meneküljenek, mert visszajön. (Ki is húztam ezt a számot a 2. előadásra.) A felnőtteket viszont egy duettel már meg lehet venni, operettízlésükkel könnyen elandalodnak, hogy de szépen énekelnek. Repertoárjukkal minden korosztályt le kell fedni. Milyen szempont alapján válogatják ki az irodalmi alapanyagot a műsortervhez?  Ez megint nehéz kérdés, ugyanis nem létezik báb-drámairodalom. Ez azt jelenti, hogy mi minden darabot újraíratunk. Mindent adaptálni kell a bábszínpadra, és nem ritkán dramaturgiailag is bele kell nyúlni a darabba. Így még ha Shakespeare-t játszunk, azt is valamilyen formában ide készítjük. Az esetek többségében íróval, ám néha csak a rendező és a dramaturg hathatós közreműködésével, de új darabot hozunk létre. Így minden ilyen adaptáció, kis túlzással, egy új magyar darab. Persze, ami itt a bábműfajban érvényes, nem biztos, hogy élő színházban is működik. Miközben van, amit tökéletesen át lehet vinni. A Maszat-hegy könyvből készült alapot például átvették tőlünk élő színházak is, de ott más lett.  Annak kifejezetten nem vagyok híve, hogy a kötelező regényeket állítsuk színre, még akkor sem, ha üzletileg kétségkívül hasznos. Mert arra bár valóban eljönnek a gyerekek, hisz a tanár elhozza őket, ám aki megnézi például a Háború és békét valamilyen színházi feldolgozásban, már nem fogja elolvasni. És ahogy összezsúfolják három órába, abból a sztorit ugyan meg lehet ismerni, de Tolsztojt nem. És melyikre jön be inkább a közönség, klasszikusra vagy kortársra?  Bizonyos tekintetben – épp az előbb említettek miatt – nekünk minden darabunk kortárs. Hiszek benne, hogy leginkább a minőség a döntő, különben felakaszthatnánk magunkat, ha ebben nem hinnénk. Mindemellett nekünk olyan ravaszul kell készíteni az előadást, hogy a kísérő felnőttek is örömüket leljék benne, mert azt azért pontosan tudjuk, hogy a jegyet nem a gyerekek veszik. A szülő pedig szívesebben vesz arra, amit ő is ismer. A klasszikusból készült kevésbé zsákbamacska. De a legfontosabb a szájhagyomány, híre megy, ha jó egy előadás.
Mitől lesz egy anyag igazán gyerekbarát?  Mindenképp pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel kell rendelkezniük az alkotóknak arról, mi jó az adott korosztálynak. A tíz év körüliek a bandadarabokat szeretik, a kisebbek az állattörténeteket kedvelik a leginkább. Nekünk pedig az eszközöket, hogy mire helyezzük a fókuszt, kell tudni hozzá. Adott történethez ugyanaz a díszlet nem jó egy tizennégy évesnek, ami jó egy négyévesnek. A Rómeó és Júliát a legkülönbözőbb korosztálynak el lehet játszani, aszerint, hogy mit emelünk ki belőle. Mit akarok belőle? A mesét? A kicsiknek egy nagyon szép mese. A szerelmi történetet? Benne van. Bandadarabot? Ott van. Ha politikát akarok? Lehet – egy cigány fiú és egy magyar lány szerelme, és akkor az már politika. De lehet azzal is foglalkozni, hogy teljesen kettévált a társadalom Veronában. Lehet azzal is, hogy milyen társadalom az, ahol öt fiatal is elpusztul, és csak Benvolio marad életben? Milyen társadalom az, ami a következő generációjával így törődik? Mi mindent lehet a Rómeó és Júliából csinálni – csak rajtunk múlik. Ha majd’ mindent bábra lehet adaptálni, akkor van egyáltalán igény külön báb-drámairodalomra?  Határozottan jó volna, ha lenne. Gondolja el, mennyivel egyszerűbb egy műsortervet összeállítani, mennyivel szabadabban mozoghat az ember élőszereplős színháznál, válogathat és válthat menet közben. Nálunk nincs ilyen. Volt szerző, aki nemet mondott a felkérésre, hogy írjon/adaptáljon a bábszínházra darabot?  Nem. Persze volt, aki kínlódott, hogyan kell bábdarabot írni, de olyan, aki azt mondta volna, hogy ez nem érdekli, nem volt. Úgy tűnik, jó kihívás a számukra. Kik fordultak már meg itt íróként?  A teljesség igénye nélkül: Erdős Virág, Háy János nem is egyszer, Varró Dani szintén több darabot írt, Szálinger Balázs éppúgy. Szabó T. Anna adaptált nekünk darabot, Lackfi Jánosnak, Garaczi Lászlónak is volt meséje. Ki is használjuk, hogy szívesen írnak ide.
Február közepén, a nyugdíjba vonulása előtt két héttel állított össze és nyitott meg egy az ’50-es évek bábműhelyéről szóló kiállítást, a Tiltottak menedéke címmel. Miért volt fontos önnek, hogy ezt a projektet még megvalósítsa?  Nagyon speciális helyzet volt akkor, mert mint a gyermekirodalomban, a bábszínházban is azok a művészek gyűltek össze, akik nem a kor által igényelt stílusban gondolkodtak, így egy olyan műhely jött itt létre, ahol a művészek a bábkészítésből tudtak megélni, este pedig hazamentek és nyugodtan készítették a saját munkájukat. Ilyen volt Ország Lili, aki 12 évig dolgozott itt a műhelyben, Márkus Anna, aki ’56-ban disszidált és Párizsban nagy karriert ért el, Jakovics József, aki nemzetközi hírű szobrász lett, és itt vált jelentős bábművésszé az azóta szintén már Párizsban élő Bródy Vera. De tudom említeni Bálint Endrét, aki ugyan nem dolgozott itt, de bejárt ide, mert a kultúrpolitika látóköréből szinte teljesen kiesve egy szabadabb gondolkodás uralkodott itt. És ide járt be az írók közül rendszeresen Pilinszky János, Mészöly Miklós. Egyszóval a Bábszínház a politika által nem támogatott tehetségek gyülekezőhelye lett. Iszonyú erős és gazdag a kiállított anyag, és érdekessége, hogy azt mutatja, még az ötvenes évek első felében is létre lehetett hozni és működtetni egy ilyen szellemi műhelyt. Mindez az akkori igazgató, Bod László bátorságának és jószeműségének köszönhető. A színháznak mindenesetre ez igen hasznos volt, de az alkotók többségének munkáiban is meglátszik, hogy itt dolgoztak, olyan új impulzusokat kaptak, amiket aztán felhasználtak saját munkásságukban. – A Bábszínház jelenére is rányomja bélyegét a hagyomány és az újszerű, progresszív vegyítése. – Hagyomány nélkül nem lehet fejlődni, azt mindenképpen ápolni kell, felhasználni belőle, ami jó, amire lehet építeni, és közben megtalálni, mi a fene az, amitől valami mai tud lenni, hiszen mégiscsak a XXI. század negyedénél tartunk. És mi a „fene” az?  Nekünk sokat segített, hogy a naturalista, realista színjátszás helyett, ami a múlt század második felét jellemezte, és elsősorban a szóra épült, 20-30 éve elindult egy inkább képekben, látványban gondolkozó színház. Ezáltal a szöveget fel lehet valamelyest rúgni, szabadabbá lehet tenni. (Ez persze ma is vitákat generál, helyes-e például beleírni egy Shakespeare-be.) Az is kifejezetten kedvezett nekünk, hogy a művészeti ágak egyre jobban közelítenek egymáshoz, így a társművészetek is egyre inkább bekapcsolódnak a színházi életbe. A báb különösen alkalmas erre a vizualitásra, stilizálásra, ahol a „színész” maga is egy képzőművészeti műalkotás, és ahol fontos, hogy különböző csodákat, varázslatokat tudjunk a színpadon megjeleníteni. Egy primitív példa, a Varázsfuvolában úgy csináltuk meg, amikor Papageno és Papagena arról ábrándozik, hogy sok gyerekük legyen, hirtelen megjelent 25 kis Papageno és Papagena, a felhőkben is marionettgyerekek voltak, a földön is. Ez itt egy természetes és könnyen megoldható dolog, élőszereplős színházban már nehezebben működne. Most volt a 70 éves évforduló alkalmából egy drámapályázatuk is, ahol három szerzőt jutalmaztak: Kenéz Henrik Ágostont (Panelsámán), Tarr Ferencet (Fülemüle) és Bagossy Júliát (Testcsereprogram). Milyen szempontok alapján lettek az ő darabjaik a legjobbak?  A problémaérzékenység és persze elsősorban a minőség miatt. Olyan szakemberek voltak a zsűriben, mint Dobák Lívia, Nánay István és Tasnádi István (akinek most jön majd hozzánk új darabja, egy görög téma adaptációja). Tematikájában pedig mind, ez a kiírásban is benne volt, a tinédzser korosztállyal, az ő kérdéseikkel foglalkozik. Mert a tinédzserekért is küzdünk, éppúgy, mint a felnőttekért, hisz ők nem ritkán úgy gondolják, csak a kis pisisek járnak ide. Ez a küzdelem viszont szép, és egyre jobban kezd beérni. Janne Teller Hoffer Károly rendezte Semmije mindenképp egy nagy áttörést jelentett.