Hollós hadnagy optimista.
– Tartsatok ki! A Vérmezőn újra le tudnak szállni a német vitorlázógépek az utánpótlással, a ruszkik veszteségei óriásiak. A rohamcsoportokat már tisztekből állítják ki – biztat bennünket az eligazítás végén.
Bárcsak igaza lenne a hadnagynak! De akármekkorák is a veszteségeik, ma éjjel biztosan újra próbálkoznak.
„A Retek utcán keresztül akarnak majd kijutni a Széna térre. A szűk utcában könnyűszerrel kilőjük a páncélosaikat. Ettől majd elmegy a kedvük egy időre a támadástól, nyugtunk lesz tőlük arra a pár napra, amíg ideér a felmentő sereg”, vázolta Hollós alig egy órával korábban a haditervet.
A harccsoportunk éppen olyan szedett-vedett, mint az egész Vannay-zászlóalj. Egy budakeszi sváb gyerekkel alkotunk párt, akit elkerült a Waffen-SS kényszersorozása, pedig nem egy ismerősét a határban szedték le a szekérről.
Ő nálunk kötött ki. A szőke óriást termete, dörmögő hangja miatt csak Medvének hívjuk. A négyesünkbe Csorbát, egy újpesti pattanásos képű tanoncot és egy ötven körüli újoncot osztanak még be. Csorbát ismerem, tudom, hogy nem lesz baj vele. A másik alakban nem bízom. Füredinek hívják. Az egyik razzián egy Donáti utcai pincében találtak rájuk. Állítólag hivatalnok a Nemzeti Bankban. Vadonatúj egyenruhát visel, posztóujjas bőrmellényt, de egyáltalán nincs katonás külseje, a pocakja kinyomja a zubbonyt. Kétségbeesetten figyeli Orbán őrmestert, aki a lánggránát működését magyarázza neki.
A harcállásunk egy sarokház emeleti lakásában van, alattunk patika.
– Az orosz harckocsik itt mennek majd el. A tankokra ne legyen gondotok, azokat mi elintézzük mágneses és tűzgránátokkal. Csak a harckocsikon utazó deszantlövészeket veressétek. Rövid sorozatokban! – magyarázza Hites őrmester, aztán kijelöli a géppuska tüzelőállását és a tüzelési sávot.
Lefekszem az MG mögé, és lassan mozgatva pásztázom az utcát.
– Nem lesz gond – mondom az őrmesternek.
Csorba és Füredi a lépcsőházat biztosítják. Kapnak néhány lánggránátot. Füredi már most olyan fehér, mint a frissen esett hó, apró izzadságcseppektől gyöngyözik a homloka. Nem tudom, hogyan áll majd helyt, ha szorul a kapca. Hites is látja, amit én, mert búcsúzóul megfenyegeti: lelövi, ha gyáván mer viselkedni. Kétlem, hogy ez használni fog.
Az utca teljes hosszában elszórva, a miénkhez hasonló lőállások mögött, a bajtársaink várják a támadást. Minden csendes, de feszült. Hirtelen Sztálin-gyertya röppen az égre, kísérteties fénybe vonja a golyók lyuggatta homlokzatokat. Talán most, dobban nagyot a szívem. De semmi sem mozdul.
A vörös fényesség másodpercről másodpercre halványul, ahogy a világítórakéta mind lejjebb és lejjebb ereszkedik.
– Ezt nézd meg, mit találtam a fürdőszobában – huppan le mellém Medve. Egy majdnem érintetlen kristály parfümösüveget nyújt felém. – Szagold csak meg!
– Mit akarsz vele, ez női – mondom, miután engedelmesen az orromhoz emelem az üveget. Megismerem az illatot, Hetedik mennyország, a nővérem is ezt használja.
– Azt én is látom, barátocskám, de nem is magamnak szánom – vigyorog.
– Hanem kinek? Már elmúlt a karácsony.
Megvárat, míg végre kinyögi, de akkor egészen belepirul a vallomásba:
– Klárinak.
– Te mázlista!
Klári sudár, vékony lány, huszonkét éves. Nővér a Szent József Otthonban. Hollófekete, vastag szálú haját szorosan hátrafésülve hordja, amitől ugyan idősebbnek tűnik, de igazán elegáns. Magyar és német tisztek, egyetemisták a rohamzászlóaljból csapják neki a szelet, elhalmozzák apróbb ajándékokkal, ki mit tud lopni az egyre szűkösebb készletekből meg persze az ellenségtől.
Azt tudtam, hogy tetszik Medvének, azt viszont nem hittem volna, hogy eddig jutnak. Medve a barátom, sőt több annál: a fegyvertársam. Megmentette az életemet. Akkor – a zászlóalj halálfejes lobogója alatt – vérszerződést kötöttünk, és esküt tettünk egymásnak, hogy „jóban-rosszban összetartunk, egymást soha el nem áruljuk”. Tudom, hogy sosem hazudna nekem.
Mégis csalódott vagyok, mert Klárira már én is gondoltam – igaz, másra is. Ahogy szorul a hurok körülöttünk, egyre kevésbé vagyok válogatós.
Igyekszem elterelni a gondolataimat, kilesek a lőrésen. A ruszkik kilencre ígérték magukat. Addig több mint egy óra van még. Fülelek. Ám hiába koncentrálok, a gondolataim még mindig Klári és Medve körül járnak. „Te is próbálkozhattál volna valakinél, te hülye!”, szidom magamat a mulyaságomért. „Tizenöt éves vagy, és lehet, hogy szűzen fogsz meghalni!”
Ott volt az alkalom a szilveszteri mulatságon, amelyet a főhadiszállással szemben, a szaléziánius otthonban tartott a zászlóalj. Az ebédlő nyüzsgött, mint egy hangyaboly.
A Baár–Madas Gimnáziumból is jöttek át lányok, egy kis jókedv reményében jelentkeztek konyhai szolgálatra. Nővérek, önkéntes ápolónők váltották egymást, hogy ha csak egy-egy órára is, kiszabaduljanak a jajgató sebesültek föld alatti poklából.
Lemezjátszóról slágerek szóltak, a Szomorú vasárnap, a Hamvadó cigarettavég, részletek a Csárdás királynőből. Az Európa-harccsoportot sokféle nép fiai alkotják. Ki-ki a maga nyelvén elénekelt egy dalt, előbb a németek, aztán a spanyol, francia, vallon önkéntesek, végül mi.
Éjfélkor meghallgattuk Hitler beszédét a végső győzelemről, de minket, Budapest hős védőit elfelejtett megemlíteni. Mindenki csalódott volt, még a németek is zúgolódtak. Valaki az egyetemi rohamzászlóaljból, hogy megmentse az estét és felvidítsa a társaságot, gitárt kezdett pengetni. A refrént – a nyelvi akadályok ellenére – nemsokára együtt zengtük: „Ballári, ballári, ballári hó! Tökömnél fog a kis Ildikó!”
Mintha csak ez lett volna a jel. Láthatatlan kezek csavarták le a petróleumlámpák lángját, aki csak tehette, partnert talált, hogy egy sötét sarokban vagy lent az óvóhely matracain még egyszer megízlelje az élet örömeit – aztán jöhet a világégés.
Én, a kis gimnazista mindebből persze kimaradtam. A lányok nem szorultak egy tapasztalatlan újoncra, bőven válogathattak a kiöltözött, fess tisztek és egyetemisták közt, még ha ez a szedett-vedett elegancia csak egy estére szólt is.
Odapillantok Medvére, aki még mindig a parfümösüveget dajkálja. Nagyot nyelek, mielőtt a lényegre térnék.
– Az is megvolt?
Fiatalok vagyunk, másra sem tudunk gondolni, másról sem tudunk egymás közt beszélni, mint a lányokról, meg mostanában persze a halálról. Sűrűn fogadkozunk egymásnak Medvével, hogy addig nem halunk meg, amíg legalább egyszer nem voltunk nővel.
– Meg bizony – feleli, nem is nekem, inkább a parfümösüvegnek.
– De mikor? – faggatom mohón.
– Tegnap este meglátogattam a kötözőhelyen, beszélgettünk, aztán lehívott a légópincébe.
– Hihetetlen!
Medve csak két évvel idősebb nálam. Az apja módos gazda, mészárszéke, kocsmája, földjei vannak. Bár erről eddig szemérmesen hallgatott, néhány cselédlányt már biztosan megszorongatott. Én még idáig sem jutottam. A szebbik nemmel kapcsolatos élményeim pusztán a könyvek rejtélyes hősnőiről és filmsztárokról szóló álmodozásra korlátozódtak.
– …és jó volt vele?
– Jó – feleli rövid habozás után. – Nagyon jó. – Az arcán mosoly fut át.
Elszégyellem magam, amiért – ha csak egy pillanatra is – irigykedtem rájuk. Ki tudja, milyen sors vár rájuk, pláne Klárira, ha elérik a ruszkik a kórházat. Nincsenek illúzióink.
– Öregem! – ugrom a nyakába. Mindkettőnkben egyszerre oldódik a feszültség, kezet rázunk és összeölelkezünk. Úgy örülünk egymásnak, mintha megütöttük volna a főnyereményt. De amikor lecsillapodunk, és újra Medvére nézek, nagy-nagy szomorúság fog el. Úgy érzem, hogy a köztünk lévő két év egyetlen éjszaka alatt húszra nőtt; ő felnőtt, én pedig megmaradtam kamasznak.
– Neked összejött valami? – kérdi, mintha kitalálná a gondolataimat.
– Semmi – vallom be. Máskor talán győzne a büszkeségem, de itt, a halál torkában fölösleges lenne hazudnom.
– Sajnálom – mondja, és látszik rajta, hogy komolyan gondolja. Ellenőrzi fegyvere závárzatát, aztán úgy fekteti le a padlóra, hogy a keze ügyében legyen.
– Irigyellek, te legalább nem szűzen halsz meg.
– Nem fogsz meghalni – vigasztal –, és remélem, hogy én sem. Egyébként is, ezt még oda kell adnom Klárinak. – Felemeli a parfümöt, aztán egy üres lánggránáttokba rejti, és a kenyereszsákjába süllyeszti. – Hamarosan itt a felmentő sereg.
Hülyéskedik vagy komolyan elhiszi, amit mond – a felmentő sereget már a rádióban sem ígérik, és napok óta mi is csak viccelődünk vele –, már nem tudom megkérdezni, mert rakétajelzés vet véget a beszélgetésnek. Jönnek az oroszok! A vállamhoz szorítom a géppuskatust. Egy Sztálin-páncélos robog el a lőállásunk alatt, de olyan sebességgel, hogy nem tudok tüzet nyitni rá. A tank lead egy lövést, de alig lassít, és a Fény utcai torlaszt maga előtt tolva tör előre. A barikád éppen annyira fékezi le, hogy a Széna téri ütegünk egyetlen lövéssel megállítsa. Lángok borítják el a tankot, a torony felrobban.
– Géza, tüzelj! – figyelmeztet Medve.
Most egy T–34-es ér a célkeresztbe, ez lassabban mozog. A torony mögött hóköpenyes deszantlövészek lapulnak. Ezúttal nem hibázok. Vértől vöröslenek a fehér köpenyek, a deszantosok apró férgekként vonaglanak a páncélos testén és a hóban. A bajtársak támadják a tankot, de az csak megy előre rendületlenül a tér felé. Újabb tank kúszik a tüzelési sávomba. Hosszú sorozatokkal kopogtatom végig a páncélját. A golyózáport túlélő gyalogosok a kapualjakba ugrálnak be, hogy onnan viszonozzák a tüzünket. Kifogy a lőszer, új hevedert kell behúznom. Medve éppen cseréli a rekeszt, amikor a lépcsőház felől egyre erősödő gépfegyverhangra leszünk figyelmesek, amelybe rövidesen Csorba kétségbeesett kiáltása vegyül:
– Géza! Medve! Vigyázzatok, felfelé jönnek!
Még éppen időben érünk a lépcsőfordulóhoz. Füredi sehol. Hat-nyolc orosz folyamatosan tüzelve igyekszik felfelé. Kézigránátot vágunk közéjük, mindent elborít a füst és a leomló vakolat. Lehajolok Csorbáért.
– Gyere!
Élettelen teste a vasrácsnak dől, még mindig a fegyverét szorongatva.
– Géza, hagyd! Halott! – üvölt rám Medve. Egyre lejjebb szorítjuk a lépcsőn az életben maradt oroszokat. Végül feladják, kirohannak a házból.
Az utcán fojtogató bűz. Füredi hullájába botlunk. Arccal lefelé fekszik a járdán, hátulról kapta a lövést – a hülye, megpróbált elmenekülni. A hordhevederéből kivesszük a lánggránátokat. Egy újabb T–34-es húz el mellettünk, szinte odaszorít bennünket a ház oldalához, de átmeneti fedezéket is nyújt a lövések elől. Lövedékek pattognak szerteszét az acéllemezről. A mieink vagy az ellenség? Nehéz lenne megmondani. Követjük a tankot, amely az újratöltés ritmusára lassít, lő és lendül előre. Medve rohan elöl a gránátokkal, én időnként hátrafordulva hosszú sorozatokkal űzöm vissza a ruszkikat a kapualjakba. Mire utolérem a harckocsit, már ég, a tornya körbe-körbeforog, mint egy ormányával csapkodó megvadult, vak elefánt. Egy orosz tiszt mászik ki a búvónyíláson, már derékig kint van, amikor leterítem. Ebben a pillanatban felrobban a tank, a detonáció ereje a földre dönt.
Golyók fütyülnek körülöttem. A Retek utca végéből az oroszok, a Postapalotából a mieink lőnek rám. A kiégett tank mögött keresek menedéket. A vezetőülésen egy katona fül, orr és kéz nélküli hullája ül. Egészen összezsugorodott, amikor elégett a gázolajban.
A tank előtt találom meg Medve testét. A feje egy összelapított hordón pihen, az arcán békés mosoly – mintha ágyban heverne. Még mindig egy lánggránát tokját szorongatja. Óvatosan kiveszem a kezéből a bádogdobozt, félek, hogy a robbanás erejétől megsérültek a gyújtófolyadékot tartalmazó ampullák. Meglepően könnyű a hengeres tartály; valami tompán csúszkál, zörög benne. Remegő kézzel csavarom le a fedelet: átható parfümillat csapja meg az orromat.
Lezárom Medve szemét, és a pisztolyom teljes tárát az orosz harckocsis hullájába eresztem, csak ezután sírom el magam.
Kifulladva érek a Szent József Otthonba, ahová folyamatosan érkeznek az egymást vonszoló, véres katonák. Az összes ápolónő, konyhalány mossa, kötözi a sebesülteket. Irtózatos a bűz. Szédülök.
Klári felől kérdezek, ki látta, merre lehet, de mindenki Ilona nővérhez irányít.
– Nővér, hol van Klári? – egy sebesült honvédzászlóst kötöz éppen. A tiszt tüdőlövést kapott, sipákolva veszi a levegőt. Ilona nővér keze, köténye csupa vér. Fel sem néz, amikor válaszol:
– Nem mondták magának, Géza? Tegnap reggel a Naphegy evakuálása közben aknatalálatot kapott a sebesültszállító kocsink. Mindenki meghalt. Klári is rajta volt. Sajnálom.
Bevackolom magam az egyik sarokba, és addig permetezem a parfümöt a levegőbe, amíg ki nem fogy az üveg. De hiába minden, ebben a bűzben nem érzem a Hetedik mennyország illatát.
