Tallér Edina: Mégis inkább (regényrészlet)

„Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön.”

Gyere ide Annus, igyekezz! – mondja anya, engem szólongat a templom udvarában. Nyolcéves vagyok. Mindjárt kezdődik a mise. Falu közepén, domb tetején, lombos fák között áll a templom, vasárnaponként a szertartás előtt itt bújócskáznak a gyerekek. Ott vagyok én is, anya mögött állok, kétlépésnyire, a fal felé fordulok, én vagyok a hunyó. Aki bújt, aki nem, megyek.

– Anna, ide gyere, ne mondjam még egyszer! – mondja anya, megragadja a kezem, kiráncigál a játékból. – Megyünk befelé!

– Nem akarok! Még játszunk!

– Ne feleselj! Lát az Isten, vigyázz, megver, ha rossz vagy! Hajtsad le a fejed, és gyerünk!

Nem akarok bemenni, játszani akarok, haragszom anyára, elrántom a kezem.

– Nem is lát!

– Ki nem lát?

– Az Isten.

– Dehogynem, lát.

– De nem!

– De igen.

– Honnan lát?

– Az égből figyel.

Anya újra a kezem után nyúl, hagyom, hogy megfogja. Száraz, érdes a bőre, tenyeréből melegség árad a tenyerembe. Felnézek az égre.

– Nem is lát! A templom teteje eltakarja az eget.

– Ő mindent lát. Ez az Isten háza, úgyhogy átlát rajta – mondja anya, leguggol hozzám, úgy mondja, illetve súgja a fülembe.

– Nem az égben lakik? – suttogok én is, közel hajolok az arcához, bárcsak így maradna minden. Ne menjünk be, maradjunk így egy picit, anya mosolyodjon el, öleljen meg, adjon egy puszit és gondolja meg magát, engedjen vissza játszani. De nem.

Benyálazza a mutatóujját, letörli a maszatot az arcomról, utálom, ha ezt csinálja, büdös.

– Az Égben lakik, a templom meg a háza – mondja, és kiegyenesedik. – Itt is lakik meg ott is. Mindenhol ott van. És mindent lát, úgyhogy jobb lesz, ha megyünk.

– Ha mindenhol ott van, akkor hányan vannak?

– Kik?

– Hát az Istenek.

– Jézusisten, miket beszélsz! Egy Isten van! Hagyd már abba! – megigazítja a ruháját. – Isten mindenhol ott van, de mindenhol ő van ott. Egyedül! Nincsenek többen.

– Hogyan tud mindenhol egyszerre ott lenni? Varázsol?

– Igen. Varázsol.

– Te is tudsz varázsolni, anya?

– Nekem Isten súgja, mit csináljak. Mindenben ő segít.

– Varázsolni is?

– Jaj, most már nagyon idegesítesz! Persze, varázsolni is, csak fogd már be és gyerünk, már mindenki benn van, mi leszünk az utolsók – mondja, és lökdös az ajtó felé.

Bemegyünk. Szenteltvízbe mártjuk a kezünket, csak az ujjunk hegyét, jéghideg a víz. Keresztet vetünk, Atya, Fiú, Szentlélek. Letérdelünk a Szűzanya előtt, szomorú arcú néni kőből, kezében a síró Kisjézuska, az ég felé néznek, fürkészik a plafont, várják, hogy segítsen az Isten. Arrébb zsúfolt padsorok. Füstölőszag, csend, hideg. Felállunk. Odamegyünk a padokhoz. Leülünk a többiek közé. Mindenki szomorú vagy rosszkedvű, vagy annak látszik.

El akarok menni innen.

Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Egyszerre skandáljuk a többi emberrel, hogy gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Itt mindenki bűnös? Bocsáss meg nekünk, Istenem.

Elképzelem Isten arcát, rám mosolyog, barátságos, huncut szemei vannak, szürke szakálla, nagy haja. Isten férfi. Erős, oltalmazó, megértő, megbocsátó, hatalmas. Apám helyett apám.

Bámulok én is felfelé, mint a szobrok a bejáratnál. Mesebeli világ a plafonon. Két angyal, földig érő, fehér, tollas szárnyakkal, aggódó tekintettel figyelik az embereket a felhők közül.

Fogják egymás kezét. Lemosolyognak ránk. Szeretnek minket. Megvédenek, ha baj van. Az angyalok nők. Anyánk helyett anyánk mind. Gyönyörűek, szőkék, barnák, feketék, karcsú a derekuk, selyem a ruhájuk. Kérlek szépen, drága Őrzőangyalkám, add, hogy mindig minden jó legyen és ne haljak meg soha. Add, hogy anya se haljon meg soha. A legvégén legyen ő is, legyek én is angyal, aki elrepül. Add édes Istenem, add, hogy soha ne legyek egyedül!

Unatkozom. Ki akarok menni. Pisilni kell.

– Pisilni kell, kimehetek? – kérdezem anyát a templomban. Közel bújok hozzá, puha és jó illatú. Anyám a Nap, a Hold, a Tűz, a Víz, a Levegő. Fölém hajol. Hosszú haja fekete sátor, illata van, földszagú anya, hajszálai csiklandozzák az orromat.

– Csend legyen, mert nyakon váglak!

Nyolcévesen azt hittem, hogy Isten egy hatalmas férfi, aki fenn az égben van, figyel engem, és ha látja, hogy unatkozom vagy szomorú vagyok, játszik a felhőkkel. Szórakoztat engem. Ő rendezi az égen különböző vicces formákba a felhőket, hogy szórakoztassa az unatkozó gyerekeket vagy megvigasztalja azokat, akik egyedül érzik magukat. Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön. Aki felfelé néz, felfelé halad. Biztos azért festettek angyalokat is a templomok plafonjára.

Folytatódhatna úgy is ez a történet, hogy hitetlen vagyok, mert sok mindent elhittem gyerekkoromban, de mire felnőttem, majdnem minden eltűnt, meghalt vagy átalakult. Lehetnék elveszett és otthontalan, ijedt arcú fiatal lány, akinek meghalt az anyja és odalett mindene. Az a kevéske, ami volt. Összevissza ténferegnék az ijesztően nagy városban, falusi árva, két nejlonszatyorral, hol ehhez, hol ahhoz csapódnék. Tudatlan, hitetlen, otthontalan, kiszolgáltatott. Járnám az utcákat, elveszetten, mint a filmekben az elveszett emberek. Alhatnék a szabad ég alatt. Lophatnék a boltból kiflit, járókelőktől pénztárcát. Kártyát vetnék utcasarkokon. Elkaphatnának a rendőrök. Mit csinálnának velem?

Folytatódhatna úgy is, hogy hitetlen vagyok, de megtérek, mondjuk, valamilyen egyházban otthonra találok. Erzsit megszeretem, ő lesz az új barátom. Együtt sütjük a rántottát, főzzük a tejbegrízt. Hajnalban jógázunk, aztán ima reggel, ima délben, ima este. Egy év múlva nekem is lenne új nevem, egy újabb fura név, valamilyen Das. Das azt jelenti, szolga. Én lehetnék az utak szolgája.

Anya azt mondta régen, hogy a teremtőerőmet nem szabad elherdálni, vigyázni kell, mert amit elképzelünk, valóra válik. Vigyázok, nem herdálom el. Számot vetek, visszanézek, szembenézek a világgal. Nem leszek otthontalan, nem leszek árva.

Az emberek hinni akarnak valamiben, én is hiszek. Segítek az embereknek, én ebben hiszek. Remény kell nekik. Még több remény. Most csak szavak vannak. Abban hisznek az emberek, a szavak teremtő erejében, ezért mantrázom én is, hogy élni jó. Az életem minden percét szeretem, még azt is, amelyiket nem. Igen, még azt is szeretem. Ötvözöm anyám imáit Erzsi mantráival, mindenből csak a jót veszem ki. Új világot építek. Tisztaság, igazmondás, könyörületesség, lemondás. Négy szabály és tíz parancsolat. Szép szavak, beleírom őket a lelkesítő üzeneteimbe, megmentek vele reményvesztett embereket. Isten mindenhol ott van, ebben úgyis egyetértünk. És nem lesz vihar, csak Isten játszik a felhőkkel, hogy szórakoztasson bennünket. Igen.

– Örülök, hogy találkoztunk, Sadhana Devi Dashi – mondom Erzsinek tizenkilenc évesen, az útelágazásnál, a kórháztól nem messze, és elengedem a kezét. – Jó lenne veled menni, de nem tehetem, ez nem az én történetem. Eszembe jutott anyám és a falunk temploma. Visszafordulok. Mégis inkább buszra szállok, hazamegyek. Isten veled.