Előfizetés

Tallér Edina: Mégis inkább (regényrészlet)

Tallér Edina
Publikálás dátuma
2020.03.21. 08:35

„Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön.”
Gyere ide Annus, igyekezz! – mondja anya, engem szólongat a templom udvarában. Nyolcéves vagyok. Mindjárt kezdődik a mise. Falu közepén, domb tetején, lombos fák között áll a templom, vasárnaponként a szertartás előtt itt bújócskáznak a gyerekek. Ott vagyok én is, anya mögött állok, kétlépésnyire, a fal felé fordulok, én vagyok a hunyó. Aki bújt, aki nem, megyek. – Anna, ide gyere, ne mondjam még egyszer! – mondja anya, megragadja a kezem, kiráncigál a játékból. – Megyünk befelé! – Nem akarok! Még játszunk! – Ne feleselj! Lát az Isten, vigyázz, megver, ha rossz vagy! Hajtsad le a fejed, és gyerünk! Nem akarok bemenni, játszani akarok, haragszom anyára, elrántom a kezem. – Nem is lát! – Ki nem lát? – Az Isten. – Dehogynem, lát. – De nem! – De igen. – Honnan lát? – Az égből figyel. Anya újra a kezem után nyúl, hagyom, hogy megfogja. Száraz, érdes a bőre, tenyeréből melegség árad a tenyerembe. Felnézek az égre. – Nem is lát! A templom teteje eltakarja az eget. – Ő mindent lát. Ez az Isten háza, úgyhogy átlát rajta – mondja anya, leguggol hozzám, úgy mondja, illetve súgja a fülembe. – Nem az égben lakik? – suttogok én is, közel hajolok az arcához, bárcsak így maradna minden. Ne menjünk be, maradjunk így egy picit, anya mosolyodjon el, öleljen meg, adjon egy puszit és gondolja meg magát, engedjen vissza játszani. De nem. Benyálazza a mutatóujját, letörli a maszatot az arcomról, utálom, ha ezt csinálja, büdös. – Az Égben lakik, a templom meg a háza – mondja, és kiegyenesedik. – Itt is lakik meg ott is. Mindenhol ott van. És mindent lát, úgyhogy jobb lesz, ha megyünk. – Ha mindenhol ott van, akkor hányan vannak? – Kik? – Hát az Istenek. – Jézusisten, miket beszélsz! Egy Isten van! Hagyd már abba! – megigazítja a ruháját. – Isten mindenhol ott van, de mindenhol ő van ott. Egyedül! Nincsenek többen. – Hogyan tud mindenhol egyszerre ott lenni? Varázsol? – Igen. Varázsol. – Te is tudsz varázsolni, anya? – Nekem Isten súgja, mit csináljak. Mindenben ő segít. – Varázsolni is? – Jaj, most már nagyon idegesítesz! Persze, varázsolni is, csak fogd már be és gyerünk, már mindenki benn van, mi leszünk az utolsók – mondja, és lökdös az ajtó felé. Bemegyünk. Szenteltvízbe mártjuk a kezünket, csak az ujjunk hegyét, jéghideg a víz. Keresztet vetünk, Atya, Fiú, Szentlélek. Letérdelünk a Szűzanya előtt, szomorú arcú néni kőből, kezében a síró Kisjézuska, az ég felé néznek, fürkészik a plafont, várják, hogy segítsen az Isten. Arrébb zsúfolt padsorok. Füstölőszag, csend, hideg. Felállunk. Odamegyünk a padokhoz. Leülünk a többiek közé. Mindenki szomorú vagy rosszkedvű, vagy annak látszik. El akarok menni innen. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Egyszerre skandáljuk a többi emberrel, hogy gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Itt mindenki bűnös? Bocsáss meg nekünk, Istenem. Elképzelem Isten arcát, rám mosolyog, barátságos, huncut szemei vannak, szürke szakálla, nagy haja. Isten férfi. Erős, oltalmazó, megértő, megbocsátó, hatalmas. Apám helyett apám. Bámulok én is felfelé, mint a szobrok a bejáratnál. Mesebeli világ a plafonon. Két angyal, földig érő, fehér, tollas szárnyakkal, aggódó tekintettel figyelik az embereket a felhők közül. Fogják egymás kezét. Lemosolyognak ránk. Szeretnek minket. Megvédenek, ha baj van. Az angyalok nők. Anyánk helyett anyánk mind. Gyönyörűek, szőkék, barnák, feketék, karcsú a derekuk, selyem a ruhájuk. Kérlek szépen, drága Őrzőangyalkám, add, hogy mindig minden jó legyen és ne haljak meg soha. Add, hogy anya se haljon meg soha. A legvégén legyen ő is, legyek én is angyal, aki elrepül. Add édes Istenem, add, hogy soha ne legyek egyedül! Unatkozom. Ki akarok menni. Pisilni kell. – Pisilni kell, kimehetek? – kérdezem anyát a templomban. Közel bújok hozzá, puha és jó illatú. Anyám a Nap, a Hold, a Tűz, a Víz, a Levegő. Fölém hajol. Hosszú haja fekete sátor, illata van, földszagú anya, hajszálai csiklandozzák az orromat. – Csend legyen, mert nyakon váglak! Nyolcévesen azt hittem, hogy Isten egy hatalmas férfi, aki fenn az égben van, figyel engem, és ha látja, hogy unatkozom vagy szomorú vagyok, játszik a felhőkkel. Szórakoztat engem. Ő rendezi az égen különböző vicces formákba a felhőket, hogy szórakoztassa az unatkozó gyerekeket vagy megvigasztalja azokat, akik egyedül érzik magukat. Anyám azt mondta régen, ha rossz kedvem van vagy valami nagyon bánt, mindig felfelé kell nézni. Ne hajtsam le a fejem, mert a jó megoldás fentről jön. Aki felfelé néz, felfelé halad. Biztos azért festettek angyalokat is a templomok plafonjára. Folytatódhatna úgy is ez a történet, hogy hitetlen vagyok, mert sok mindent elhittem gyerekkoromban, de mire felnőttem, majdnem minden eltűnt, meghalt vagy átalakult. Lehetnék elveszett és otthontalan, ijedt arcú fiatal lány, akinek meghalt az anyja és odalett mindene. Az a kevéske, ami volt. Összevissza ténferegnék az ijesztően nagy városban, falusi árva, két nejlonszatyorral, hol ehhez, hol ahhoz csapódnék. Tudatlan, hitetlen, otthontalan, kiszolgáltatott. Járnám az utcákat, elveszetten, mint a filmekben az elveszett emberek. Alhatnék a szabad ég alatt. Lophatnék a boltból kiflit, járókelőktől pénztárcát. Kártyát vetnék utcasarkokon. Elkaphatnának a rendőrök. Mit csinálnának velem? Folytatódhatna úgy is, hogy hitetlen vagyok, de megtérek, mondjuk, valamilyen egyházban otthonra találok. Erzsit megszeretem, ő lesz az új barátom. Együtt sütjük a rántottát, főzzük a tejbegrízt. Hajnalban jógázunk, aztán ima reggel, ima délben, ima este. Egy év múlva nekem is lenne új nevem, egy újabb fura név, valamilyen Das. Das azt jelenti, szolga. Én lehetnék az utak szolgája. Anya azt mondta régen, hogy a teremtőerőmet nem szabad elherdálni, vigyázni kell, mert amit elképzelünk, valóra válik. Vigyázok, nem herdálom el. Számot vetek, visszanézek, szembenézek a világgal. Nem leszek otthontalan, nem leszek árva. Az emberek hinni akarnak valamiben, én is hiszek. Segítek az embereknek, én ebben hiszek. Remény kell nekik. Még több remény. Most csak szavak vannak. Abban hisznek az emberek, a szavak teremtő erejében, ezért mantrázom én is, hogy élni jó. Az életem minden percét szeretem, még azt is, amelyiket nem. Igen, még azt is szeretem. Ötvözöm anyám imáit Erzsi mantráival, mindenből csak a jót veszem ki. Új világot építek. Tisztaság, igazmondás, könyörületesség, lemondás. Négy szabály és tíz parancsolat. Szép szavak, beleírom őket a lelkesítő üzene­teimbe, megmentek vele reményvesztett embereket. Isten mindenhol ott van, ebben úgyis egyetértünk. És nem lesz vihar, csak Isten játszik a felhőkkel, hogy szórakoztasson bennünket. Igen. – Örülök, hogy találkoztunk, Sadhana Devi Dashi – mondom Erzsinek tizenkilenc évesen, az útelágazásnál, a kórháztól nem messze, és elengedem a kezét. – Jó lenne veled menni, de nem tehetem, ez nem az én történetem. Eszembe jutott anyám és a falunk temploma. Visszafordulok. Mégis inkább buszra szállok, hazamegyek. Isten veled.

Murányi Zita versei

tegnap tegnap kórházba menet egy tolószékes ember elesett lejtőn gurult lefele de kiesett a tolószék kereke fél lába volt ott feküdt a hideg kövön próbáltuk visszaültetni egy csapágy eltörött nagy nehezen kijött egy biztonsági őr hárman néztük hogy ott fekszik és a kő hidege simogatja oldalát nagyon nyugodt beteg volt azt mondta jó neki ott még meg nem érkeztek az ápolók nem is igen mocorgott hatan álltunk körülötte a szél egyre keményebben tépte a fák kopasz fejét mintha most érintené meg őket először a nemlét a parkban ugyanaz az orosz szobor hasalt magasba tartva egy csillagot vagy fényes holdsáv ragyogott azt szorította két emberfeletti marok az ég közepére pont ilyen izmosnak képzeltem az ápolót a szobornál piszkosabb fehér ruhát hordott nem vártuk meg hogy fölemelje a beteget a fekvő test felett remegett hat emelet és a hó érinthetetlenségétől fénylett a tető odabent is feküdt tucatnyi haldokló. *** szférák az éjszaka csöndje takar a paplan alatt is eszembe sütsz valaki égve hagyhatott egy vágyat mérföldekről világítasz majd ha a nagy körhöz húz ívet minden sugárnyaláb őket hinnéd a mindenség gerincének vagy isten ül a tömbösödő fényben a napszikrák csak tükröződések a világosság egyre fárad szívverésed tartja össze a szférákat.

Nyitott mondat - Szövetségessé tenni az időt (Murakami Haruki: A kormányzó halála)

horner
Publikálás dátuma
2020.03.14. 14:52

Fotó: Toshito Kubo / Yomiuri
A világhírű japán szerző igazán nagy varázsló. A művei többségéről nehéz eldönteni, hogy kérdésként vagy válaszként tekintsünk-e rájuk, s ha előbbiként, akkor mi a válasz, ha utóbbiként, mi a kérdés – így aztán olvasóként mi magunk válunk egy jó nagy kérdőjellé. Ami nem egy könnyed testhelyzet – az viszont könnyen elképzelhető, hogy pontosan ez lehetett az írói szándék. És mindezért vagy ennek ellenére odaadó hívei vagyunk a szerző könyveinek, és vágyva reméljük, hogy az újabb művei által egyszer majd felkiáltójellé egyenesedhetünk egy aháélmény következtében. Amíg ez a vágy él, Murakami könyveinek (a titokzatos tárgyaknak) a sikere biztosított… Nincs ez másként a 2017-ben megjelent, legutóbbi regénye kapcsán sem, mely február végétől végre teljes egészében olvasható magyarul. A kormányzó halála című kétkötetes elbeszélés – melynek kötetrészei a Láthatóvá váló ideák és a Változó metaforák címeket viselik – igazi mágikus olvasmány: a valóság falait lebontva beszél többek között a felnövésről, a felelősségvállalásról, az élet nagy közösségi és személyes traumáiról, a művészetről, a háborúról, az időről… A legnagyobb természetességgel mesél a természeten túliról, oly módon ujja köré csavarva az olvasót a burjánzó történetelemek egymásra következése által, hogy szinte misztikus élményben részesíti az erre fogékonyakat. A történet, melyet egy 40 év körüli portréfestő mesél el a fukusimai atomreaktorok leolvadásának idején, visszaemlékezve egy 3-4 évvel korábbi élményére, mindössze 8-9 hónap eseményeit foglalja magába. A húga elvesztése feletti fájdalmát feldolgozni nem tudó, 36 éves, tehetséges, művészi ambíciókat dédelgető, megélhetéséért portréfestőként dolgozó fiatalember útját kiadja a neje, ő pedig pár hetes autótúráját követően beköltözik egy barátja Csendes-óceánra néző, hegyi házikójába, ami a barát hírneves festőművész apjának szolgált otthonául korábban. A padláson egy festményre lel – ennek a címe A kormányzó halála –, s innentől szabadul el a káosz. A vásznon sajátos stílusban örökítették meg azt a jelenetet, amikor Don Giovanni leszúrja az elcsábított Donna Anna apját, a kormányzót. A szuggesztív műalkotás megbabonázza a szemlélőjét, aki a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeket felkínálva kutatja az alkotójának múltját, miközben szó szerint megelevenednek körülötte különféle módokon a több mint művészi alkotás szereplői – befolyásolva az ő életét is. Ideák öltenek testet, éhes és veszélyes többértelmű metaforák kóstolgatják az időből kihulló férfit, aki önfeláldozó módon kel át „a nincs és a van határmezsgyéjén”, egy eltűnt kislány megmentése érdekében – a tulajdon élete rendeltetésszerű menetét is elnyerve ezáltal. Ha kérésre is, de ölnie kell, hol menekülnie, hol tévelygőn bolyongania föld felett és föld alatt – a Murakami-oeuvre-­ből ismerős macskáktól, jazz- és klasszikus zenéktől (a Solti György vezényelte A rózsalovag sűrűn megfordul a lemezjátszó tűje alatt), titokzatos idegenek még titokzatosabb manipulációitól kísérve és kísértve. Az Anschlussnak, a nankingi mészárlásnak, a japán nihongi festészet és a portréfestészet trükkjeinek vagy a brit Jaguar autómárka típusainak beható elemzése mellett a foghíjas családtörténetek éppúgy a regény örvényének lehúzó erejét növelik, mint a mindennapi bevásárlás és egy magányos férfiember konyhaművészetének aprólékos ismertetése – olvasó legyen a talpán, aki a sok, egymás mellé rendelt elemből megpróbál fontossági sorrendet felállítani, és így értelmet teremteni a káoszban. (Többen a regény felezőpontján szereplő Samuel Willenberg-idézetet hitetlenkedve fogadták, azt hívén, hogy a koncentrációs tábort túlélő festőtől származó írás – Lázadás Treblinkán – csak valami kiadói/nyomtatási malőr miatt került a regénybe!) Ez az értelemkeresés azonban minden bizonnyal tévút, egy olyan labirintus, ami szándékoltan csapdákkal teli – a nagy mágus, a szexuális aktusokat ezúttal minden korábbinál nagyobb számban és kevésbé steril módon leíró (lásd fojtogató szex, álombéli megtermékenyítés több száz kilométerről stb.) Murakami a látszólagos nyelvi rend túlvezérlésével éppen a logikát, az értelemszerzés lehetőségét és az idő folyásának linearitását bontja le. Olyannyira, hogy érdemes a regény 900 oldalának elolvasása után visszalapozni a könyv legelejére, ahol tulajdonképpen annak előzményét-folytatását találjuk – a kör bezárult: a könyv (és a káosz?) foglyai maradunk. Jó időre. (Ford. Ikematsu-Papp Gabriella és Mayer Ingrid. Geopen, 2019–2020. 2 kötet, 437+474 o.)