Murányi Zita versei

tegnap tegnap kórházba menet egy tolószékes ember elesett lejtőn gurult lefele de kiesett a tolószék kereke fél lába volt ott feküdt a hideg kövön próbáltuk visszaültetni egy csapágy eltörött nagy nehezen kijött egy biztonsági őr hárman néztük hogy ott fekszik és a kő hidege simogatja oldalát nagyon nyugodt beteg volt azt mondta jó neki ott még meg nem érkeztek az ápolók nem is igen mocorgott hatan álltunk körülötte a szél egyre keményebben tépte a fák kopasz fejét mintha most érintené meg őket először a nemlét a parkban ugyanaz az orosz szobor hasalt magasba tartva egy csillagot vagy fényes holdsáv ragyogott azt szorította két emberfeletti marok az ég közepére pont ilyen izmosnak képzeltem az ápolót a szobornál piszkosabb fehér ruhát hordott nem vártuk meg hogy fölemelje a beteget a fekvő test felett remegett hat emelet és a hó érinthetetlenségétől fénylett a tető odabent is feküdt tucatnyi haldokló. *** szférák az éjszaka csöndje takar a paplan alatt is eszembe sütsz valaki égve hagyhatott egy vágyat mérföldekről világítasz majd ha a nagy körhöz húz ívet minden sugárnyaláb őket hinnéd a mindenség gerincének vagy isten ül a tömbösödő fényben a napszikrák csak tükröződések a világosság egyre fárad szívverésed tartja össze a szférákat.
Szerző

Nyitott mondat - Szövetségessé tenni az időt (Murakami Haruki: A kormányzó halála)

Publikálás dátuma
2020.03.14. 14:52

Fotó: Toshito Kubo / Yomiuri
A világhírű japán szerző igazán nagy varázsló. A művei többségéről nehéz eldönteni, hogy kérdésként vagy válaszként tekintsünk-e rájuk, s ha előbbiként, akkor mi a válasz, ha utóbbiként, mi a kérdés – így aztán olvasóként mi magunk válunk egy jó nagy kérdőjellé. Ami nem egy könnyed testhelyzet – az viszont könnyen elképzelhető, hogy pontosan ez lehetett az írói szándék. És mindezért vagy ennek ellenére odaadó hívei vagyunk a szerző könyveinek, és vágyva reméljük, hogy az újabb művei által egyszer majd felkiáltójellé egyenesedhetünk egy aháélmény következtében. Amíg ez a vágy él, Murakami könyveinek (a titokzatos tárgyaknak) a sikere biztosított… Nincs ez másként a 2017-ben megjelent, legutóbbi regénye kapcsán sem, mely február végétől végre teljes egészében olvasható magyarul. A kormányzó halála című kétkötetes elbeszélés – melynek kötetrészei a Láthatóvá váló ideák és a Változó metaforák címeket viselik – igazi mágikus olvasmány: a valóság falait lebontva beszél többek között a felnövésről, a felelősségvállalásról, az élet nagy közösségi és személyes traumáiról, a művészetről, a háborúról, az időről… A legnagyobb természetességgel mesél a természeten túliról, oly módon ujja köré csavarva az olvasót a burjánzó történetelemek egymásra következése által, hogy szinte misztikus élményben részesíti az erre fogékonyakat. A történet, melyet egy 40 év körüli portréfestő mesél el a fukusimai atomreaktorok leolvadásának idején, visszaemlékezve egy 3-4 évvel korábbi élményére, mindössze 8-9 hónap eseményeit foglalja magába. A húga elvesztése feletti fájdalmát feldolgozni nem tudó, 36 éves, tehetséges, művészi ambíciókat dédelgető, megélhetéséért portréfestőként dolgozó fiatalember útját kiadja a neje, ő pedig pár hetes autótúráját követően beköltözik egy barátja Csendes-óceánra néző, hegyi házikójába, ami a barát hírneves festőművész apjának szolgált otthonául korábban. A padláson egy festményre lel – ennek a címe A kormányzó halála –, s innentől szabadul el a káosz. A vásznon sajátos stílusban örökítették meg azt a jelenetet, amikor Don Giovanni leszúrja az elcsábított Donna Anna apját, a kormányzót. A szuggesztív műalkotás megbabonázza a szemlélőjét, aki a legkülönfélébb értelmezési lehetőségeket felkínálva kutatja az alkotójának múltját, miközben szó szerint megelevenednek körülötte különféle módokon a több mint művészi alkotás szereplői – befolyásolva az ő életét is. Ideák öltenek testet, éhes és veszélyes többértelmű metaforák kóstolgatják az időből kihulló férfit, aki önfeláldozó módon kel át „a nincs és a van határmezsgyéjén”, egy eltűnt kislány megmentése érdekében – a tulajdon élete rendeltetésszerű menetét is elnyerve ezáltal. Ha kérésre is, de ölnie kell, hol menekülnie, hol tévelygőn bolyongania föld felett és föld alatt – a Murakami-oeuvre-­ből ismerős macskáktól, jazz- és klasszikus zenéktől (a Solti György vezényelte A rózsalovag sűrűn megfordul a lemezjátszó tűje alatt), titokzatos idegenek még titokzatosabb manipulációitól kísérve és kísértve. Az Anschlussnak, a nankingi mészárlásnak, a japán nihongi festészet és a portréfestészet trükkjeinek vagy a brit Jaguar autómárka típusainak beható elemzése mellett a foghíjas családtörténetek éppúgy a regény örvényének lehúzó erejét növelik, mint a mindennapi bevásárlás és egy magányos férfiember konyhaművészetének aprólékos ismertetése – olvasó legyen a talpán, aki a sok, egymás mellé rendelt elemből megpróbál fontossági sorrendet felállítani, és így értelmet teremteni a káoszban. (Többen a regény felezőpontján szereplő Samuel Willenberg-idézetet hitetlenkedve fogadták, azt hívén, hogy a koncentrációs tábort túlélő festőtől származó írás – Lázadás Treblinkán – csak valami kiadói/nyomtatási malőr miatt került a regénybe!) Ez az értelemkeresés azonban minden bizonnyal tévút, egy olyan labirintus, ami szándékoltan csapdákkal teli – a nagy mágus, a szexuális aktusokat ezúttal minden korábbinál nagyobb számban és kevésbé steril módon leíró (lásd fojtogató szex, álombéli megtermékenyítés több száz kilométerről stb.) Murakami a látszólagos nyelvi rend túlvezérlésével éppen a logikát, az értelemszerzés lehetőségét és az idő folyásának linearitását bontja le. Olyannyira, hogy érdemes a regény 900 oldalának elolvasása után visszalapozni a könyv legelejére, ahol tulajdonképpen annak előzményét-folytatását találjuk – a kör bezárult: a könyv (és a káosz?) foglyai maradunk. Jó időre. (Ford. Ikematsu-Papp Gabriella és Mayer Ingrid. Geopen, 2019–2020. 2 kötet, 437+474 o.)
Szerző

Szántó T. Gábor: A mi helyünk, 1975

Publikálás dátuma
2020.03.14. 13:30

Fotó: Gazda Anikó / Fortepan - Adományozó
Utazunk a nagyihoz, apu anyukájához, aki háromhavonta jön hozzánk, mi meg évente egyszer, nyáron hozzá, mert ott a Tisza, amiben úszni lehet. A szeretetházban meglátogatjuk a dédit, aki majdnem száz éves, és kisebb, mint én. Nagyi utána bevisz a zsinagógába is. Apu nem szeret a templomba menni, nagyinak is azt mondja, ne vigyen, akkor se, ha kettesben maradunk, de ő meg akarja mutatni. A temetőbe együtt megyünk. Nem mondják el az összefüggést a zsinagóga és a temető között, de tudom, hogy összefügg: mindkettőben a rabbi és a kántor dolgozik. Azt is tudom, hogy apu és anyu apukáját is azért ölték meg, mert zsidók voltak. Az egész zsidóság meg a vallás is a halállal kapcsolatos, biztos azért nem beszélnek róla. A templom is nyilván azért kell, hogy a felnőttek elbúcsúztathassák a halottakat meg imádkozhassanak értük, ami kicsit olyan, mintha a halottakkal is beszélgetnének, ami mondjuk korrekt dolog, miért szenvedjenek hátrányt. Én szeretek a temetőbe járni, nem félek a halottaktól, sok rokonom van köztük. Mások falura mennek rokonlátogatóba, csak nekik élnek a rokonaik. Olyan ünnepélyes az egész, ahogy megállunk a sírok előtt, és akkor anyu vagy apu mondanak pár szót arról, akihez jöttünk, mert ők még ismerték őket vagy legalább hallottak róluk. Nem tudom ugyan megjegyezni, hogy ki kinek a kije, mert ez nagyon bonyolult, de szívesen megállok még az emlékmű előtt is, ami azok miatt van, akiknek nincs saját sírjuk, mert a háborúban haltak meg. Nem volna fair, hogy előttük nem állunk meg, végül is azokról se tudok sokkal többet, akik a családhoz tartoznak. Az is érdekes, hogy olyan furcsa betűk vannak a köveken, amiket nem tudunk elolvasni, mégis a miénk. Apu és anyu se tudja. Ha nagy leszek, én megtanulom. Látom apun és anyun, hogy szomorúak, és akkor én is próbálok szomorú lenni, hogy lássák, együttérzek velük, mert már nagy vagyok, és tudom, milyen rossz, amikor az embernek nincsenek szülei, még akkor is, ha csak az egyik szülője halt meg, és olyan régen vagy olyan kicsi volt, hogy nem is emlékszik rá. Halkan kell beszélnem és lehetőleg keveset, biztos azért, mert a halottak se tudnak beszélni, és ezzel is közelebb vagyunk hozzájuk. Igyekszem megtanulni, mit hogyan kell csinálni, hogy majd én is tudjam, ha apuhoz és anyuhoz kell jönnöm. És az is érdekes, hogy mi idejárunk, és mások máshova, bár azt nem értem, apu miért köt zsebkendőt a fejére, anyu meg kendőt, és miért mondják, hogy ez a szokás, de amikor megkérdem, hogy miért, arra csak a fejüket rázzák. Apuval és anyuval soha nem szoktunk kirándulni, nem megyünk se hegyre, se erdőbe, ez meg olyan, mint egy igazi kirándulás. Még a kis házba is bekukkanthatok, ahol senki nincs, csak egy nagy fémasztal áll, kétkerekes húzható kiskocsi meg egy falikút slaggal. A nagy kupolás terembe viszont nem mehetünk be, oda csak olyankor szabad, amikor temetnek valakit. Bár meleg van és csípnek a szúnyogok meg a csalán is, mégis érdekes hely. Apu és anyu most nem sietnek, szabadságon vannak. Mesélnek kicsit a családról, együtt vagyunk. Szeretek ide jönni, jól érzem itt magam. Pláne, amikor meglátom a nevünket a sírokon. Nagyon figyelek, de nem tudom megjegyezni, tulajdonképpen hogy is rokonai ezek az anyunak meg az apunak, mert elég sok név van, pedig nem is mindenki itt van eltemetve, amit nem értek. Abban a pillanatban, ahogy elkezdik mesélni, elkalandozik a figyelmem. Ők legalábbis így mondják, amikor újra el kell mondaniuk, ki kicsoda, de akkor már türelmetlenek. Nem értik, hogyhogy nem értem. Közben azon is izgulok, hogy fogok idetalálni, ha majd egyedül kell jönnöm, mert olyan sok sír van, hogy képtelen vagyok megjegyezni, hol vannak a mieink. Elő kellene venni egy papírt, és lerajzolni, de nem merem, mert akkor azt mondanák, hogy egy ilyen nagyfiú ennyit csak meg tud jegyezni, és akkor szégyellném, hogy nem. Mindenesetre jó, hogy van egy hely, ami a miénk, és ide csak minket temetnek, és azokat, akik bántották az anyut meg az aput meg a többieket, azokat nem. Csak az a baj, hogy erről senkivel nem tudok beszélni, mert saját magunkon kívül nem ismerek olyanokat, akiket ide temetnének, másokkal meg nem merek, mert azt mondják, a zsidóságról nem nagyon kell beszélni senkinek. Persze, tudom, ez is családi ügy.