Mítosztalanítás

Abban semmi meglepő nincs, hogy Alexandr Vondra cseh politikus, aki az Európai Parlamentben az euroszkeptikusok táborát erősíti, elhatárolódott azoktól a prágai tüntetőktől, akik kinyilvánították: nem szeretnék, ha hazájuk is Lengyelország és Magyarország útjára lépne. Persze elgondolkodhatnánk azon, a Charta 77 emberjogi mozgalom egykori vezetője vajon hogyan mentegetheti most Orbán Viktort, a demokratikus intézmények gyengítésének európai élharcosát. A cseh renegát ezen felül a hazánk miniszterelnökét itthon és külföldön egyaránt övező személyi kultusz hívének mutatkozik, hiszen szerinte Orbán úgymond aktívan küzdött a kommunista rendszer ellen, ma pedig egy demokratikus párt élén áll. Vondra pedig kikéri magának, ha a budapesti kabinetvezetőt populista, antiszemita vagy fasiszta jelzővel illetik. 
Szintén az Orbánt körüllengő hamis mítoszokat táplálta nemrégiben Christian Ortner, a Die Presse újságírója, aki egyenesen bocsánatkérést követelt a magyar kormányfő számára Európa részéről. Álláspontja szerint öt éve, az öreg kontinenst sújtó gigantikus migrációs hullám idején egyedül Orbán Viktor mondta ki, hogy „az EU külső határait meg kell védeni”, sőt: következetesen védte is ezeket a határokat.
Mondják, a szomszéd füve mindig zöldebb. Egy marginális helyzetben lévő cseh pártocska képviselője, aki Putyin nagy örömére jelenleg Európa széttagoltságában érdekelt, holott a „bársonyos forradalmat” megelőzően még egészen másért küzdött, szívesen elsiklik azon tény fölött, hogy a szintén euroszkeptikus Orbán Viktor jócskán a hazai pártállam omladozásának időszakában kezdte hangoztatni antikommunista nézeteit. Amikor már úgyszólván semmiféle retorziótól nem kellett tartania. 
Orbán retorikájában a „kommunista” csupán egy toposz, mellyel rendszerint politikai ellenfeleit illeti. Egyébként skrupulusok nélkül megkoszorúzza ő a kommunista hősök emlékművét is a pekingi Tienanmen téren, ha érdekei úgy kívánják; egy kis opportunizmusért neki aztán végképp nem kell a szomszédba mennie! Arról pedig, hogy a Fidesz tényleg „demokratikus pártnak” nevezhető-e mostanság, sokat mesélhetnének a pártelnök-kormányfő azon pártbéli kritikusai, akiket elhallgattattak, illetve akiket kiszorítottak e rohamosan fasizálódó politikai formációból az elmúlt évtizedekben.
Örvendetes továbbá, hogy az osztrák médiaviszonyokat orbáni mintára átalakítani kívánó Heinz-Christian Strache bukása után virágzik a sajtószabadság nyugati szomszédunkban. Amibe természetesen az is belefér, hogy egy újságíró finom csúsztatásokkal él munkája során. Bécsből nézve tökéletesen érdektelen, hogy Orbán Viktor öt esztendeje mindössze azért öltötte magára „az irgalom nélküli prelátus” jelmezét menekültügyben, hogy elodázza várható bukását, melyre szakpolitikai dilettantizmusa és szociális érzéketlensége predesztinálja belföldön. És „megvédte” volna Európa határait? Emlékeim szerint tömegeket utaztatott hazánkon keresztül német nyelvterületre, éppen az ottani szélsőjobb erősítésének szándékával.
Az Orbánt övező mítoszok varázsa szerencsére fogyatkozik. Prágában, Bécsben, Budapesten egyaránt.
Szerző
Beck Tamás

Bizalmi válság

A válság-guruk már jó ideje jövendölik, hogy újabb pénzügyi-gazdasági válság köszönt világra, nem tudták azonban megmondani, hogy mi lesz a válság kirobbantó oka. Ezért még körvonalazni sem tudták, hogy mi lesz a válság lefutásának az időtartama, mélysége és következményei felszámolásának az idő- és pénzigénye. Ami végül is bekövetkezett, az a „fekete hattyú” (Nassim Nicholas Teleb) jól ismert jelensége, az előre nem látható, ezért váratlan esemény által kiváltott változás, ami minden eddigi várakozásunkat megcáfolja, és új pályára helyezi életünket. A koronavírus éppen ilyen. A legfontosabb tulajdonsága, hogy az ellene való – pillanatnyilag egyetlen – védekezés: az egyének egymástól való izolációja szétzilálja a gazdaság és a társadalom eddig ismert szövetét, kialakult hálózatát, és ezzel a jól ismert rablómesét indítja be: „Pénzt, vagy életet?”
Amíg az eddigi gazdasági-pénzügyi válságok „felülről” indultak, mert a tőkepiacokat vagy a pénzpiacot vették célba, addig a most kibontakozó válság „alulról” indul, hiszen a modern gazdaságok alapvetően a szolgáltatásokon, a szolgáltatások pedig kis- és középvállalatok hálózatán alapulnak, és ha ezek nem képesek a kínálatukat a vevőikhez, az ügyfeleikhez eljuttatni, akkor csődbe mennek, sőt a vevőik is ellehetetlenülnek ápoló, szerelő, fodrász, fogorvos, eladó vagy informatikus nélkül. Ha ezek a hálózatok, láncok szétesnek, akkor a válság elhúzódhat, tartóssá válhat, mert vásárló és így bevétel hiányában az étteremtulajdonos, a fogorvos, az óvodavezető, az idősgondozó elbocsátásokra kényszerül, ami azután végeláthatatlanul és exponenciálisan szétroncsolja először a kínálat, majd a kereslet kialakult szerkezetét. 
Éppen emiatt nem lesznek elegendőek a megszokott monetáris (hitelbővítés, adósságátütemezés, stb.) és fiskális (adócsökkentés és támogatásbővítés) politikai eszközök, mellettük új kockázatközösségi hálózatok, közösségek, a szolidaritást segítségül hívó új modellek kellenek. Ezek használják a közvetlen, személyes érintkezést virtuális találkozásokkal felváltó informatikai megoldásokat, applikációkat, miközben ezek kifejlesztésének költségeit nem, vagy csak mérsékelten terhelik rá a használókra. 
Az eddig is használt konferenciabeszélgetések reneszánszát éljük, az eddig kevesek által használt webinárium felvirágzik, aminek két következménye is van. Az egyik a szokásos értekezletek imamalmai helyett időt takarítanak meg, azaz növelik a termelékenységet, a másik, hogy versenyre késztetnek, hiszen ha valaki ezeket nem használja, az törölte magát a „virtuális” térből, így a verseny újfent csak növeli a termelékenységet. Új tananyagok, érintkezési formák, időtöltési szokások fejlődnek ki, amelyek a legkevésbé viselik el a NAT vagy a NER katonai egyenruhába öltöztetett, Orbán komótosságával dirigált, elpuhult és értelmetlen vezényszavakkal tűzdelt természetét.
A szolgáltatói hálózatok akkor működnek, ha bízhatom abban, hogy a szerelő eljön, a fogorvos dolgozik, ha a hitelügyintéző képes a legkedvezőbb konstrukciót számomra megtalálni. Eddig ezt a bizalmat a hagyományos, nagyobb hálózatokba való beágyazottság alapozta meg. Attól, hogy a járvány tovaterjedésének a sebességét csökkenteni képes, egymástól izolált egyének kénytelenek ezeket az újonnan kifejlődő, vagy újonnan felfedezett applikációkat használni, ha élelmet, gyógyszert, hozzáférési lehetőséget, kulturált szórakozást, e-könyvet akarnak maguknak, rá lesznek kényszerítve, hogy új hálózatot építsenek maguk közé, ahol felfedezhetik a szomszéd segítőkészségét, szorgalmát, vagy az eddig elhanyagolt tanulás örömét.
Persze, tudom, hogy nem tartunk még itt. Még csak Orbánnak, meg a parancsnoki karának a semmitmondásánál tartunk. Ám már alakulnak az öntevékeny hálózatok az idősek számára történő vásárlás szervezésére, a munka nélkül maradt színészek létfenntartásának és képességeinek a hasznosítására, a legelesettebb hajléktalanok (pl. Iványi Gábor Oltalom Egyesülete által fenntartott „Fűtött utca”) számára a gyűjtésre, a betegek és elesettek gyógyszerének a kiváltására, a távoktatás keretében kidolgozandó „fedezd fel a városod” feladatok megírására, a takarékosan főzhető ételek receptjeinek a cseréjére. Ez még csak a kezdet. Egyszer azonban Pintér Sándor rendőre is – védőmaszkban és kesztyűben – az utcán segít majd, és nem álcázottan a munkahelyeken „tartja fenn a rendet”. Egyszer majd Csányi Sándor, a nagy bankár is könnyítéseken, az ügyfelek megtartásán töri majd a fejét, és nem azon, hogy a focipálya füvének a fűtésére milyen kölcsönt nyújtson a focirajongó államférfinak. 
A koronavírus megroppanthatja a NER és a NAT oszlopait is ebben kis országban. Mert kell, hogy legyen remény, mert kell, hogy egymásban legyen újra bizalmunk. A szerző közgazdász 
Szerző
Csillag István

Nagybót

Mostanában nem olyan a bevásárlás, mint régen, se a kicsi, se a nagy. 
Elszánt arcok tolják a kosarakat, még jó, hogy egyelőre nincs verseny, ki ér oda előbb a vécépapíros gondolákhoz egy szépen ívelt, bal kettő-sodrós kanyarral, és nem püföljük egymást a papír zsebkendőért sem. Most még mindenki úgy tesz, mintha lenne illem. Senki sem szól oda foghegyről a tűsarkú-csizmás, kikent-kifent asszonynak, hogy talán nem kéne az utolsó kis rögig besöpörnie a kis ládikába kitett gyömbérhalmot, mert hiába eszik holnap reggeltől minden nap belőle egy öklömnyit, nem űződik el a koronavírus, mint ahogyan azt is csak a nagyon elszántak gondolhatják, hogy a fokhagyma elijeszti az ördögöt vagy a vámpírokat. Hadd pakolja csak, ajakbiggyesztés jelzi a véleményt, önző dög ez, nem lennék a munkatársa, barátnője, szomszédasszonya, s jó, hogy nem vagyok mellette a férj, aki szemlesütve megy odébb a petrezselyemgyökerekhez, ne kelljen nyilvánosan segédkeznie a gyömbérháborúban.
Zajlanak a minidrámák.
Kopott ruhában pakol egy asszony, mellette két férfi, egy fiatal meg egy idősebb. Krumplit zacskóznak, akárha a szántóföldön válogatnák a kisebbeket, nagyobbakat, s tennék arrébb, amit kapa vágott ketté, mert azt pár napnál tovább úgyse lehet megtartani, megrohad, elszürkül, megfeketedik. Az asszony arcán furcsa sebhely, mintha rosszul forrt volna össze hajdan egy szerencsétlen esés, gyerekkori elvágódás. A torz arc, ami máskor az elkülönülést, a magányt, a kényszerből vállalt szégyenkezést tükrözi, most fegyver: az elriasztás fegyvere. Olyan magabiztosan, ellentmondást nem tűrőn, mintha valamiféle utolsó földvárat védene, úgy sorjázza zacskóba a krumplit, hogy már az idősebbik férfi is a karjára teszi a kezét: „elég lesz, ne csináld, látod, elég lesz már...” Aztán idegesen felkacag, nézd már, nem hagyja abba, mondja a fiatalabbnak, mit fogunk enni nyár végéig, tán sült krumplit főtt krumplival, nudlit derelyével, paprikás-fokhagymás-krumplis töltött cigány hurkát reggeltől estig, suhan át a kétségbeesettnek tűnő, de inkább a valóságra reflektáló mondat, mert bizony hús, az egy deka se kerül bele abba a bevásárlókocsiba, itten nem lesz gulyásleves, rozéra sült kacsamell hercegnő burgonyával, lazacos gnocchi, kárpáti borzaska, tán még juhtúrós sztrapacska sem. Nem, itt krumpli lesz krumplival, a végén majd csak zsírban lesütve, tán az utolsó pár kilóra jut majd egy kis tavaszi gomba az erdőből, májusi pereszke például, vadturbolyával, csalánhajtásokkal.
Együtt állnak aztán a sorban, a luxusgyömbéres tűsarkús, meg a torzarcú krumplis, nem tudva egymás egyéni drámáiról, két külön világ a felbolydult „nagybótban” – ahogy nagyanyám hívta annak idején az élete vége felé megjelenő, elszemélytelenedett hipermarketeket, ahol már senki nem nevezte nevén az eladót, Sárika néninek a zöldségest – a kosárba kapaszkodva. 
A holnap, bár lesz, most nem számít, a mai napot kell megnyerni, így vagy úgy, gyömbérrel vagy krumplival, majdnem mindegy is.
Szerző
Doros Judit