Egy előre bejelentett járvány krónikája

Az év elején még nagyon távoli fenyegetésnek tűnt a koronavírus, mára azonban a fő rendezőelvvé vált. Egy budapesti család járvány-története.

– Van némi felesleges étolajam, adna valaki érte egy kis szárazbabot? A kicsit unalmas, szürke, de némiképp mégis feszült protokoll eseménybe úgy hasított bele a kérdés, mint egy rendkívül rosszul időzített coming out a kaviáros vacsorába. Zavart nevetgélés támadt az apró tüchtig szendvicsekkel és facsart narancslés poharakkal megrakott asztal felett. K. Margitba (a leírt események mind megtörténtek, de a neveket megváltoztattuk) belehasított a bűntudat. Nem vette komolyan ezt a fertőzés-dolgot. Otthon üres a kamra, a hűtő is meglehetősen levegős. Holott az egyetemista lánya már a hét elején pánikolt, hogy az egyetem felfüggeszti az oktatást, ki kell költözni a kollégiumból, nem tudja letenni a félévi vizsgákat, csúszik, átkerül a fizetősök közé és akkor abba kell hagynia az egyetemet, mert a másfél milliós tandíjat az orvosin nem tudják majd megfizetni. A végére eljutott az élet vége tábláig.

Két nap múlva egy apró Fiatba tuszkolták be az ágyneműt, az edényeket és a Sobottát (az orvosi egyetemisták bibliáját). Az egyetemre bemenni tilos, minden más képlékeny, bár némely intézet jó előre szólt, hogy járvány ide-járvány oda, sajnos nem tudnak eltekinteni a gyakorlatoktól. K. Margit másik gyereke, az általános iskolás Gergő erre elmesélte minapi tréfájukat: az egyik osztálytársa hangosan köhögött, mire többen is pánikszerűen leszálltak a buszról. Másnap reggel már nem nevetett annyira. Ünneplőben iszogatta a teát, amikor befutott az általános iskola levele, amelyben arról értesítették a szülőket, hogy csőtörés van, senki ne menjen iskolába. Még kevésbé nevetett, amikor az iskolán kívüli programjait is sorra törölték a mozitól az edzésen át a baráti hamburgerezésig. A harmadik gyereknek, a gimnazista Katának már korábban szóltak, hogy szünet lesz. Bár akkor még kormányrendelet tiltotta az iskolabezárást. Nem sokkal később viszont kormánydöntés volt arról, hogy bezárnak az oktatási intézmények, sőt, az óvodák és a bölcsődék is. Majd jött egy levél az iskola által szervezett angliai utazás lemondásáról, a befizetett pénz jó részének elvesztéséről. Ezt is bekönyvelték a veszteségek közé, ahol már szerepelt néhány tétel: köztük az Opera-jegyek, a lemondott nápolyi út, a várva várt lengyel vendég fogadása, az elmaradó éves nagycsaládi találkozó.

A nagyszülőkre vigyázni kell. K. Margit – anyukája listájával a kezében – a mindenféle háború és forradalom után születettek döbbenetével meredt a csaknem üres tésztapolcra, majd bizonytalanul elvette az utolsó orsótésztát, az utolsó előtti rizsdobozt és a többit. A hatalmas pakkot kiszállította a szülői házba és segített berámolni a kamrába, ahol sokkal több tészta, olaj, liszt és rizs volt, mint a szupermarket polcain. Ezen kicsit megnyugodott, ha netán karanténba kerülne a családdal, akkor se hal éhen anyuka (sőt a lábuk körül tekergő kutya se) legalább egy hónapig.

Figyelte a híreket K. Margit és egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Ami az egyik percben még tilos volt, azt később szigorú utasításba adták, de a közötte elfolyó időben se tudta senki, hogy mit is kellene tenni. A kormány, az önkormányzatok, az operatív törzsek tették a dolgukat. K. Margit nem kételkedett. De azért gyorsan elment fodrászhoz, ahol őrült tempóban vágták a hajakat. Az életében még soha egy híradót végig nem néző fodrász csak úgy sorolta a legújabb intézkedéseket és közben megemlítette, hogy a gyerek otthon köhög és lázas, nyugdíjas anyukája vigyáz rá.

Az óvónőként dolgozó sógornő a város másik végében az egész családdal együtt önkéntes karanténba helyezte magát még az oktatási intézmények bezárása előtt. Az ő egyetemista lánya ugyanis alig valamivel az utazási korlátozások előtt ért haza Madridból. Be is jelentette a műszaki egyetemen, ahová jár, de azt mondták, ha nem beteg, menjen be nyugodtan. Be is ment, fecsegett, kávézott, puszizkodott. Azután két nap múlva bezárták az egyetemet és kiköltöztették két hullámban a kollégistákat.

Így K. Margit húga, Eszter se jár át a sógorékhoz, holott korábban bevett program volt, hogy így oldotta a gyes-magányt. Sőt, a mamaklubok és játszócsoportok is bezártak. Játszótérre se mennek, bár az ő peremkerületükben ez még nem tilos. Eszter – miután végighallgatta cseh főnökének elnyúló sirámait a home office megbízhatatlanságáról, majd férje aggodalmát az autógyári beszállítócég várható leépüléséről, a munkanélküliségről, a törleszthetetlen hitelekről – lement a közeli cukrászdába. Fegyelmezetten álldogáltak az üzlet előtt jó egy méterre egymástól (merthogy veszélyhelyzetben ez az előírás), mikor is kicsapódott az ajtó és egy férfi futott ki, mint akit űznek, és halálra váltan mesélte, hogy az előtte álló nő azon sajnálkozott, hogy csak most tudott eljönni a megrendelt tortáéért, mert karanténba zárták a családot. Mire a mondat végére ért, már lökdösték is kifelé a tortadobozt makacsul szorongató asszonyt.

A család együtt, most már tele a hűtő. Majdnem karácsony, csak ajándék nincs, munka viszont igen. A gyerekeknek is tanulniuk kellene. Az általános iskola már szombat éjjel küldött egy azonosítót egy online felülethez, ahol majd a feladatokat kapják, de a hét elején még semmi nem bukkant fel rajta. Az érettségire készülő nagylány mindennap megkapja, hogy mit kell otthon, egyedül megtanulnia, hetente egyszer pedig kérdezhet. De kérdezni csak akkor lehet értelmesen, ha tudjuk, miről kérdezzünk. A szülőcsoportok, barátok, főnökök, rokonok aggódó, panaszkodó, kérdező, értetlenkedő levelei megtöltik a mailboxot. S közben kint süt a nap. A társasházi garázsok előtt csattog a labda. A szomszéd apuka futni indul, bezárt az edzőterem. A társasházi közgyűlést bizonytalan időre elnapolták, a barátnő kávézás helyett chaten üzente, hogy elege van. A félrerakott pénzüket a férje tanácsára alig egy hónapja forgatták át részvényekbe, kötvényekbe és most zuhan minden árfolyam, mindenük odalesz. Elválik. A mélyhűtőből pedig elővették az első adag lefagyasztott húst.