Előfizetés

Egy járvány anatómiája

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2020.03.21. 17:34

Fotó: Népszava
A járvány közeledtével még egy dezinformációban utazó kormányzat is kénytelen igazat mondani, mert az álhírterjesztés már komoly költségekkel jár számukra. Sőt, nem csak kénytelen lesz kommunikálni, de fel kell lépnie az álhírek és konspirációelméletek ellen is, pedig eddig oly nagy szeretettel terjesztette őket.
Bevásároltam, mert estére kijárási tilalom lesz – közli a nyugdíjas néni, akinek segítettem felcígölni a kerekes bevásárlótáskáját a 16-os buszra a Clark Ádám téren. „Micsoda marhaság, nem lesz itt semmilyen kijárási tilalom” – fortyan fel a sofőrfülke mögötti széken ülő másik néni. Különös véletlen, hogy az ülés mellé parkolva ennek a másik néninek is ott áll vigyázzban a kerekes bevásárlótáskája, színültig töltve konzervvel és vécépapírral.

Álhírek

Az a kormányzat, amelyik kidobta az egyetemem az országból egy gondosan felépített álhírkampány keretében, még aznap délután önmérsékletre inti a szeretett polgárokat és az ellenzéki pártokat: az álhírek, a pletyka és a hisztéria gyorsabban terjednek, mint a vírus, és veszélyesebbek is nála. Egy évtizede gyakorlatilag ez az első alkalom, hogy hiszek nekik. Ők már csak tudják. Pusztán szakmai kíváncsiságból még aznap délután követni kezdem az álhírek hazai trendjét: egy magyar álhírportál átvesz egy román álhírportál által közreadott konspirációelméletet, mely szerint Soros György vuhani gyógyszergyárában tenyésztették ki a koronavírust. A poszt szépen teljesít, a többi, nem járvány-tematikájú fércműhöz képest megnégyszerezi a kedveléseinek számát. Nem sokkal ezután rábukkanok egy videócsatornára, ahol influenszer-jelöltünk már azzal az amerikai eredetű álhírrel turnézik, hogy egy Bill Gates által a világelitnek szervezett konferenciáról származik a mutánsvírus, ott szimuláltak vele világjárványt. A Microsoft-konspirációelmélet a szokásos nézettség háromszorosát hozza meg a csatorna boldog tulajdonosának. A késő esti tudósításból kiderül, hogy a rendőrség „lecsapott” egy álhírterjesztő hálózat szerkesztőire. A gagyi fotókkal dekorált cikkek szerint fertőzött emberek este össze Budapest nagyobb közlekedési csomópontjain – az álhírlapírók célja mindezzel annyi volt, hogy az aggódó olvasók számára egyhetes (titkos módszertannal dolgozó) angol-tanfolyamot, garantált súlyvesztést ígérő pirulákat, meg Viagrát reklámozhassanak. Elmerengek. Körülbelül fél évtizede vitatkozunk végeláthatatlan kerekasztal beszélgetéseken, kollokviumokon és labortalálkozókon, hogy vajon hatékony, illetve célravezető lenne-e az álhírek elleni állami fellépés. Azt már pontosan tudjuk, hogy az álhírek állami támogatása mire képes. Jó is, hogy említjük az állami szerepvállalást, mert óriási mosollyal a képén Oroszország is beszáll a buliba, hogy aztán ártatlanul, kezeit széttárva hüledezzen a számonkéréskor. Az oroszok előadása bombasztikus: Trump kétszázötven amerikai tengerészgyalogos segítségével terjesztette el a vírust a Távol-Keleten, Jackie Chan is megfertőződött, a koronavírust kifejezetten arra fejlesztették ki, hogy a mongoloid rasszba tartozó embereket kiirtsák, el is nevezik gyorsan „etnikai-biológiai fegyvernek”. Az orosz külpolitika lubickol a Zs-kategóriás akciófilmek kliséiben, és kíváncsian várja, mikor, melyik lesz a kasszasiker. Elalvás előtt Donald Trump is megnyugtat szakértelmével: felülbírálja a WHO halálozási rátájára vonatkozó becslését.

Nem eszik olyan forrón

Az első dokumentált magyarországi fertőzés rögtön egy külföldit érint. Nyargalok is a lakájmédia kommentszekciójába, akár egy büszke kiskertész, hadd látom, hogy bújnak elő a xenofób hozzászólások, mint bolondgombák az esőben. Némileg csalódnom kell: csak a kommentelők egy kis része migránsozik fáradhatatlanul, a másik része cukorral, liszttel és kézfertőtlenítővel hülyéskedik. „Migránsok” – üvölti a komment első része – „…de amúgy ugyanitt liszt eladó.” Vagy talán nem is hülyéskednek? A digitális népművészet sem várat magára sokat. „Bemegy a koronavírus egy magyar kórházba, de azonnal elkap valami fertőzést és szörnyethal.” A vicc egész jól terjed, mutálódik is egy kicsit, illusztráció készül hozzá szövegbuborékokkal. Valamennyit segít a pánikkal való küzdelemben. A kormányzati kommunikációnak – nem meglepő módon – teljesen igaza van abban, hogy az álhírek járványszerűen terjednek. Azt már nem teszik hozzá, mert nem akadémikusok, hogy egyébként minden hír járványszerűen terjed az emberek közt, már ha az adott történet releváns és kellőképp izgalmas. Azonban mindez nem jelenti azt, hogy a történeteket az emberek el is hiszik. Mi vagyunk az egyetlen állat, amely képes megérteni a közölt információt, de nem feltétlen hiszi azt el. A különböző blogokon és megmondóoldalakon persze burjánzanak az emberi hiszékenységgel kapcsolatos félelmek, és itt vetném közbe szárazon, hogyha az emberek természetes reakciója a krízishelyzetre a gátlástalan álhírgyártás és a pontatlan pletykák terjesztése lenne, abban az esetben régen nem létezne se emberi kommunikáció és valószínűleg emberek se. Hogy a kommunikáció – ez már egy akadémiai megfogalmazás – stabil evolúciós adaptáció maradhasson, ahhoz megfelelően pontosnak és hasznosnak kell maradnia, az embereknek pedig rendelkezniük kell olyan készségekkel, melyek ellenőrizni hivatottak az információ helyességét és a forrás szavahihetőségét. Mindenféle konteók burjánzanak, az álhírek megosztása a világelitről, meg a titkos amerikai fegyverről nem jár különösebb költséggel. A baj ekkor még messze jár, nincs mitől tartani. Az általános tapasztalat az „emberi hiszékenység” mítoszával szemben inkább az, hogy a baj bekövetkeztével a tájékoztatás, sőt, még a pletykák is pontosabbak lesznek, hiszen az embereknek már személyes érdekük fűződik a használható információk feldolgozásához és terjesztéséhez. Az álhírek nem abban a faluban terjednek, ahol dúl a pestis; hanem a szomszéd faluban, ahol még nincs pestis, és nincs elegendő információ a járvány mibenlétéről. Abban a pillanatban, hogy beüt a baj, az emberek egyre rugalmatlanabbá – és nem hiszékennyé – válnak a hírfogyasztási szokásaikban, és olyan forrásokat részesítenek előnyben, amiket hivatalosnak tartanak.

Vírus és valóság

A fentebb vázolt gondolatmenetből jellegzetes irónia fakad: a járvány közeledtével még egy dezinformációban utazó kormányzat is kénytelen igazat mondani, mert az álhírterjesztés már komoly költségekkel jár számára. Sőt, nem csak kénytelen lesz kommunikálni, de fel kell lépnie az álhírek és konspirációelméletek ellen is, pedig eddig oly nagy szeretettel terjesztette őket. Igazolván mindezt, a kormányzat dizájnos weboldalt indít a koronavírusról, ahol feketén-fehéren nyomon lehet követni hányan fertőzöttek, hányan vannak karanténban, és hány tesztet végeztek el. A kormányszóvivők elkezdenek válaszolgatni az újságírói kérdésekre (már amelyik). Persze a régi reflexek előjönnek időnként, és kicsavarnak egy-két mikrofont a kezekből, de a pontos tájékoztatás hirtelen mindenki érdekévé válik. Egészen elhűlve figyelem a járványban őszintévé lázasodó politikai közéletet, ezt a különös, alternatív valóságban létező Magyarországot. Vannak néhányan persze, akik koalícióépítésre, meg szavazatgyűjtésre akarnák felhasználni a járványt. Orbán migránsozik egy kicsit, csak úgy megszokásból, páran lelkesen gagyogva követik, hogy ezzel is jelezzék hűségüket, de mindenki tudja, hogy az igazi löket majd csak a járvány elvonulta után következik. A politikai csatározásnak (most még) nincs itt az ideje. Igen szomorú, hogy a kormányzatnak bizonyos tekintetben a maga által teremtett helyzetet kell menedzselnie. Az elmúlt évtizedben szisztematikusan rombolódott a társadalmi intézményekbe vetett bizalom, márpedig abban egyetértenek a kutatók, hogy az álhírek olyan közegben terjednek igazán jól, ahol a polgárok nem bíznak se az intézményekben, se a vezetőkben. Az álhírek valóban úgy terjednek, akár a vírusok, de nem azért, mert az emberek olyan mérhetetlenül hiszékenyek és ostobák, mint a birka, hanem mert egy adott társadalmi közegben gyanússá válnak azok a csatornák, ahol amúgy a hiteles információnak érkeznie kellene (például mert gátlástalan propagandára használják őket). Ha ezek a csatornák megkérdőjeleződnek, a polgárok bizalmatlanná válnak és alternatív forrásokat keresnek, melyek megbízhatósága nem a legjobb. A jövő járványai elleni védekezés sem az emberi hiszékenységen fog múlni, hanem a társadalmi megosztottság súlyosságán. Nem az emberek mitikus hiszékenysége a probléma, hanem az emberek és a hatalom viszonya. Annak minősége. Az álhírek úgy terjednek, mint a járvány. Pontosan. Főleg, ha a legfelsőbb szintekről gerjesztik őket.

Boldog nórúzt, Közép-Ázsia!

Galgóczi István
Publikálás dátuma
2020.03.21. 12:56

Fotó: Szerző felvétele
A múlt emlékeként még ma is megünneplik a nórúzt, az ókori Perzsia újévét, ami nem januárra, hanem a tavaszi napéjegyenlőség napjára – március 20-ára, 21-ére vagy 22-ére – esik.
Bár Közép-Ázsia meghatározása nem egységes, abban azért mindenki egyetért, hogy a régióhoz tartozik Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán. Megtanultuk és tapasztaljuk, a birodalmak határai az idők múlásával összezsugorodnak, de a nyelvek, a kultúrák, és a vallások gyakran még ma is jelzik a régmúlt határait. Az Óperzsa Birodalom (i.e. 550-i.e. 330) néhány szatrapiájából (tartományából) a XX. század elején szovjet szocialista köztársaság lett, majd az ugyanennek a századnak a végén megszülető új országok elhagyták az „SZSZK” meghatározást, és maradtak a perzsa „isztán” azaz „föld” elnevezésnél. De a múlt emlékeként még ma is megünneplik a nórúzt, az ókori Perzsia újévét, ami nem januárra, hanem a tavaszi napéjegyenlőség napjára – március 20-ára, 21-ére vagy 22-ére – esik.

Városról városra

A satrapák (az Óperzsa Birodalom tartományi kormányzói) idejében az alapító II. vagy Nagy Kürosz után Küropolisznak hívták azt a várost, amit Nagy Sándor a Legtávolabbi Alexandriának (Alexandria Eschatea) nevezett el. Később Tádzsikisztánban Leninabad lett, de a cikk írója már Khudzsandként (Hudzsand) ismerte meg, Sztálinabadot, a tádzsik fővárost pedig Dusanbeként. Dusanbe főterén áll az országalapító Iszmáil Szamani (megh. i.sz. 907) szobra, akinek a sírja a szomszédos Üzbegisztánban, Buharában van. Üzbegisztán a maga kultúrájával és a selyemúton fekvő városaival – Taskent, Szamarkand, Buhara, Híva – annyira meghatározz(t)a a régiót, hogy a tádzsikok földje kezdetben az Üzbég SZSZK része volt, és csak 1929-ben lett független SZSZK. Üzbegisztán Közép-Ázsia legnépesebb országa, de sok üzbég él a szomszédos országokban is. Tádzsikokkal sem csak Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban találkozunk, hanem Afganisztánban is, ott majdnem annyi tádzsik él, mint az anyaországban. Ennek egyik oka, hogy a szovjetek közép-ázsiai győzelme után sok helyi – így a tádzsikok is – a szomszédos, szunnita muzulmán Afganisztánba költözött, és nem a síiták vezette Iránba. Az üzbég SZSZK-nak kezdetben Szamarkand volt a fővárosa, azt csak később helyezték át Taskentbe. A kazah Almatiból (Alma-Ata) 1997-ben Asztanába költözött az állam, a várost ma Nurszultánnak hívják (a kazah elnök, Nurszultán Nazarbajev után). De Asgabat – ami helyesen Askábád és így a szó lefordítható: a „Szerelem városa” – neve és szerepe 1927 óta nem változott. Egy XIX. századi honfi szerint Türkmenisztán fővárosa „magyaros város, a szőrme hazája”. A kirgiz főváros, Frunze (1926-1991) ma már Biskek. Itt született Mihail Vasziljevics Frunze (1885–1925) a szovjet forradalom egyik parancsnoka, akinek fontos szerepe volt a Vörös Hadsereg győzelmeiben. Sokan, így magyarok is tanultak a róla elnevezett moszkvai Frunze Katonai Akadémián. „Misa évről-évre élénkebben reagált az emberi nyomorra, s tudományszomjas gondolkodása mind mélyebbre hatolt az emberi szenvedések és a társadalmi ferdeségek okaiba. Nőtt benne a vágy, hogy segítsen az embereken s könnyítsen nehéz, örömtelen sorsukon. És a kezdetben homályos, tudat alatti vágy mind jobban alakot öltött és erősödött” – így kezdődött karrierje egy 1955-ben magyarul kiadott könyv szerint. Frunze seregében magyarok is harcoltak. „1919. augusztus 18-án a turkesztáni front parancsnoki teendőit Frunze és Kujbisev látták el. A frontparancsnokság őrszázada magyarokból állt, a század létszáma 1919 végén 210 főt tett ki.” Magyar katonák rabolták el a buharai emír angol tanácsadóit és a tőlük megszerzett titkos információk birtokában tudták a szovjetek megadni „az emírnek az ökölcsapást, de olyat, hogy azt megemlegette, mert még a kétszáz feleségét is szabadon »eresztették« a szélrózsa minden irányába.” „Frunze a szobrok városa.” – írta Mészáros Márta Kisvilma című könyvében. Szobrászként a kirgiz fővárosban dolgozott a rendezőnő édesapja, Mészáros László (1905-1945), aki az Interhelpo keretein belül érkezett. Az Interhelpo ipari szövetkezetet – az eszperantó szó jelentése nemzetközi segítségnyújtás – cseh, szlovák, és magyar kommunisták alapították Zsolnán (1923) azért, hogy segítsenek a helyieknek tudásukkal és eszközökkel azért, mert „a félgyarmati sorból felszabadult, nomád kirgiz népnek ipari termékekre volna szüksége, hogy visszavonhatatlanul megváltoztathassa életformáját.” A kor másik híres gyermeke, aki a szüleivel ott járt, Alexander Dubček (1921–1992) volt, de megemlíthetjük még Demszky Gábor, Budapest volt főpolgármesterének a nagyapját, és annak a testvérét is. Közép-Ázsia mindennapjaihoz hozzátartozik Ivan Panfilov (1893-1941) és legendás 28 gárdistája is, akik között sok volt a kazah és a kirgiz. De a világháborúban a kirgizek a Vörös Hadsereg katonáiként Magyarországra is eljutottak. Szabó Lőrinc (1900–1957) Budán találkozott kirgiz költőtársával, Temirkul Umetalijevvel (1908–1991), akinek a verseit oroszra, ukránra és üzbégre is lefordították, és 1968-ban a Kirgiz SZSZK népének költőjévé választották. Kettejük barátságáról Szabó Lőrinc verset írt: „Hol vagy, Temirkul Umetoli?/ Ki küldött, kirgiz poéta?/...” De a magyar költő nem írt verset Száfed Bulánról, pedig a sírja zarándokhely, és I. István király kortársa volt.

Timur és csapata

Mohamed próféta leszármazottját a felesége, Bulán is elkísérte e távoli tájra. A helyiek közül sokan elfogadták a Korán tanítását, de nem mindenki. Az egyik pénteki ima során a hitetlen helyiek megtámadták a muszlimokat, és mindenkit lemészároltak. Bulán a tiltás ellenére 2700 levágott fejet és testet temetett el. Ekkor fehéredett ki a haja, így lett Száfed Bulán, azaz Fehér Asszony. Sokak szerint a fehér szín a szentségére utal, mások szerint a fehér tulajdonképpen őszt jelent, mert a mészárlás után sokkot kapott, és egyik pillanatról a másikra megőszült. Őt is a mártírok mellé temették, a sírja zarándokhely, de főleg nők járnak ide, akik gyakran gyermekáldásért kérik a közbenjárását.
Kirgizisztán másik fontos zarándokhelye a selyemút mellett fekvő Osban van. A "vár-Os" leghíresebb látnivalója a Szulejmán-, azaz a Salamon-hegy, amely síkból kiemelkedő magasságával a selyemúton haladó karavánok fontos tájékozódási pontja volt. Régészeti feltárások bizonyították, hogy már a bronzkorban is imádkoztak itt, és az első meghatározható vallás az iráni Mithrász-kultusz volt. De járt itt a legenda szerint a zsidó Salamon király is, innen ered a hegy neve, és az oldalában áll a király vezérének a sírja, ami még 2014-ben lefényképezhető volt. A környéken 17 szent hely van, a hegy tetején egy XVI. században épült mecset áll. A néphit szerint a hegyből kiáradó erő gyógyítja a meddőséget, a hát- és fejfájást, nem utolsósorban pedig hosszú, nyugodt és békés életet biztosít az ide zarándokolónak. A mecsetet Timur Lenk kései leszármazottja, Bábur (1483-1530) építtette útban az ismeretlen felé. Ugyanis Báburt akkor fosztották meg helyi hatalmától és az országától, és „mintegy 200 főnyi hűséges emberből és rokonokból álló csoport élén gyalog, köntössel a vállán és papucsban, vándorbottal a kezében, fegyvertelenül, csak Allahban bízva, útra kelt Badahsán és Kabul irányába.” Minden rosszban van valami jó! Bábúr Indiában megalapította a Mogul Birodalmat (1526-1857). Timur Lenk (Tamerlán vagy Timurlenk) 1336 táján született a Szamarkand melletti Sahriszabzban (Sahr-e Szabz). Apja a mongol barlasz törzsnek volt az egyik vezetője, de a törzs Timur születésére már eltörökösödött, és hitét felcserélte az iszlámra. Timur Lenk is a katonai pályát választotta, Közép-Ázsia és India meghódítása után 1401-ben Damaszkusz is megadta magát, a következő évben pedig a mai Törökországban, Ankara mellett megsemmisítő vereséget mért I. Bajazid török szultán (uralkodott 1389–1402) seregeire, és a szultánt is foglyul ejtette, a háremével együtt. Szamarkandban akkor sok európai követ megfordult, a keleti uralkodó többek között három magyar hölgyet „ajándékozott” III. Henrik (ur. 1390–1406) kasztíliai uralkodónak: Doña Angelinát, és a két lánytestvérét. Doña Angelina egy spanyol nemes felesége lett, az utódaik nevében még most is szerepel a „de Ungria” szó. Mariát az egyik keleten járt spanyol követ vette feleségül, a frigyükből több galíciai nemes született. Catalina de Ungriát pedig egy másik követ vette feleségül, utódaik Segovia tartományban élnek. A hölgyek atyja egy János nevű nemes volt, és talán neki, vagy a feleségének volt a rokona „Rey de Ungria”, Magyarország királya, akinek a neve máig talány. Szamarkand is régi város, 2550 éves. „Minden, amit a város szépségéről hallottam, való igaz, kivéve az, hogy sokkal szebb, mint ahogyan elképzeltem” – mondta Nagy Sándor, majd leromboltatta a várost. Szamarkand múltjának legfontosabb történelmi ténye, hogy ennek a városnak volt a királya Sáhzamán, akivel Az Ezeregyéjszaka meséinek kerettörténete kezdődik. A mesék legelőször 1704-ben jelentek meg Európában, Franciaországban, „Les mille et une nuits” címmel. A fordító, Antoine Galland (1649-1715) jól beszélt arabul, perzsául és törökül is. Szamarkandot Timur tette fővárossá, őt és a timurida dinasztia uralkodóit a Szamarkandban lévő Gúr-e Mírben temették el. 1941-ben a Mihail Mihajlovics Geraszimov szovjet archeológus és antropológus által vezetett expedíció felnyitott néhány sírt. „Ne gyalázzák meg a holtak nyugalmát!” – mondták a helyiek, de a szovjet tudósok nem voltak babonásak. 1941. június 19.-én Timur sírján is megmozdult a fedőkő, és 1941. június 22-én a hitleri Németország megtámadta a Szovjetuniót. Miután 1942-ben a csontokat visszahelyezték az eredeti helyükre, a szovjetek győztek Sztálingrádnál.

Világiak és dervisek

Geraszimovéknak köszönhetőn Timurnak, és unokájának, Ulug bégnek (ur. 1409 – 1449) is ismerjük az arcát. Ulug bég anyja, Gohársád, a „Csillogó Drágakő” nemcsak mecsetet építtetett Herátban, hanem egy lányiskolát is. Bátorította a nőket a tanulásra, annak ellenére, hogy ez sok muszlim vallási vezető szemében erkölcstelen dolognak számított. Azért, hogy ne derüljön ki a turpisság, hogy a lányok iskolába járnak, a diákok, mint szolgálólányok, mindig mindenhová elkísérték az uralkodónőt, és az idegenek társaságában is cselédként viselkedtek. Ulug bég csillagászati szakkönyvét, ami 1437-ben jelent meg, először az oxfordi egyetem asztronómusa, John Greaves (1602–1652) fordította latinra (1643), de ez a fordítás még nem jelent meg, csak az 1665-ös Thomas Hyde (1636-1703) által készített. Ulug bég madraszában (iskolájában, ép. 1417–1420) Szamarkand főterén maga a bég is tanított. A vallás oktatása mellett nagy hangsúlyt fektettek a „világi” tudományokra is, ezért a tananyagnak része volt a matematika és csillagászat is. „A vallás szétfoszlik, mint a köd./A királyságok elpusztulnak,/de a tudósok munkái/örökké megmaradnak.” – írta a felvilágosult uralkodó, akit orgyilkosok öltek meg a fia felbujtására, mert a fiú szélsőséges gondolkodású mollák befolyása alá került. A madraszával szemben áll a Ser-Dor, „Oroszlán(os) Ház” nevű iskola (ép. 1619–1636), aminek a híres bejárata sok könyvben szerepel. Ugyanis az iszlám ábrázolási tilalmát figyelmen kívül hagyva a bejárati boltív két oroszlánt ábrázol, amit a csíkozásuk miatt sokan tévesen tigrisnek vélnek. Az oroszlánok előtt gazellák, mögöttük pedig két ázsiai arcú férfifej látható. Az iszlám misztikusainak, a szúfiknak, perzsául a derviseknek, egész életét átszövi az Isten iránti szerelem (ask). A selyemúton a szúfizmus sokfelé eljutott. Buhara mellett található Bahá al-Dín Naksband Buhárinak (1317–1389) a naksbandíja (vagy naqshbandi) szúfi rend megalapítójának a sírja. A naksbandik jelszava: „A szív Istennel, a kezek munkával!” A kazah Türkisztánban, Almatitól 900 km-re északra egy újabb zarándokhely, Ahmed Jeszevi (Jaszavi, 1103-1166) sírja, akinek a szobrával Asgabatban találkoztam. Ahmed Jaszavi egyik leghíresebb tanítványa Haddzsi Bektás Veli, a bektási dervis rend megalapítója volt. A bektásik legfontosabb feladata a janicsárok kiképzése volt, az egyik leghíresebb bektási dervis, Gül baba 1541-ben halt meg a mai Budán. Így lett Buda az iszlám legészakibb szent helye. Sokan Közép-Ázsiához sorolják még Afganisztánt, és Kelet-Turkesztánt is, ez utóbbi hivatalos neve Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület (Kína). Mindezek ismeretében nem állíthatjuk, hogy Közép-Ázsia az isztánok földje, már csak azért sem, mert Magyarország törökül Majaristán. És ez úgy tűnik, hogy így is marad, hiába 2020 a hivatalos dátum Nyugaton, az iszlám világában 1441, Iránban pedig most kezdődik el az 1399-es esztendő.

Kentaurbeszéd - Markó Béla: Róka fogta csuka

Markó Béla
Publikálás dátuma
2020.03.21. 12:00

Fotó: Marabu
Napra pontosan harminc esztendeje, 1990. március 21-én jelent meg a Népszavában egy rövid interjú velem a marosvásárhelyi helyzetről: „Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést tegnap munkatársunk a magyar-román értelmiségi konferencián.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?) Amikor ezt kérdezte az újságírónő, még a március 19-én és 20-án lezajlott konfliktus első napjáról tudhattam csupán, hiszen a 19-én, többek közt Sütő András életveszélyes megsebesítésével, fél szemének elvesztésével végződő magyarellenes pogromkísérlet folytatásaként, a következő nap második felében került sor arra az összecsapásra, amely nemcsak több halottat és sok száz sebesültet, hanem hosszú éveken át tartó gyűlölködést hagyott maga után. Sem Marosvásárhely, sem Erdély nem heverte ki igazán azt a két napot. Micsoda szörnyű paradoxon: az imént említett beszélgetés bevezetőjéből is kiderül, hogy ugyanabban az időben Budapesten romániai román és magyar, illetve magyarországi értelmiségiek tárgyaltak arról egy konferencián, miképpen kellene rendezni a romániai magyarok helyzetét és ezáltal a két nemzet viszonyát is. Vezető értelmiségiek, többek közt Csoóri Sándor, Konrád György, Domokos Géza, Kántor Lajos vagy a román Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Smaranda Enache, Ioan Alexandru, mindannyian azzal az illúzióval ültünk le a Béla király úti vendégházban a hosszú tárgyalóasztalhoz, hogy rajtunk múlik, milyen lesz a jövő. Pedig dehogy. Hamar kiderült, hogy ugyanebben az időben otthon már mindent eldöntöttek mások, nem golyóstollal, hanem furkósbotokkal írták a jövőt, mint már annyiszor a történelemben. Úgy éreztük, hogy ismét naivak voltunk. Elhittük, hogy párbeszéddel rendezhető az etnikai kérdés. „Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?” – kérdezte tőlem a villáminterjú készítője. A válasz: „Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben, Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.” A Marosvásárhelyen történtekről azóta sokan sokat írtak, vannak bőven politológiai-szociológiai elemzések, szépírói reflexiók és többé-kevésbé hiteles memoárok. Én magam is úgy térek vissza időnként azokra az eseményekre publicisztikában, de még versben is, mintha a tanulságai kimeríthetetlenek lennének. Nos, talán kimeríthető ez a keserves példatár, de egyelőre még, sajnos, nem tartunk ott. Ezúttal viszont csak egyetlen – bár talán a legfontosabb – dilemmáról beszélnék. Klasszikus közhellyel élve, arról a kínzó kérdésről, hogy: tollal vagy karddal? Avagy kissé körülményesebben, amint a hajdani interjúban is utaltam rá: demokrácia nélkül rendezhető-e az etnikai kérdés, és az etnikai kérdés rendezése nélkül elképzelhető-e a demokrácia? Bizony, egyre gyakrabban jut eszembe mostanában a szólásmondás: róka fogta csuka... Többször megírtam azt is, és nem győzöm ismételni: kétlem, hogy teljesen véletlen volt a budapesti magyar-román értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi események egybeesése. Nem csupán ez lehetett a cél, de akik a polgárháborús helyzetet kiprovokálták, ezzel az időzítéssel a Budapesten tárgyaló értelmiségiek megegyezését is megakadályozhatták. És valóban: a konkrét megoldásokat is listázó, már elfogadásra előkészített közös dokumentum helyett a marosvásárhelyi hírek hallatára csak a szokott általánosságokat ismételgető nyilatkozat született. Úgy tűnhetett, hogy ezúttal sem sikerült az áttörés, és az értelmiségiek talán csinálhatnak forradalmat, de a létrejövő új rendszert már nem nekik kell irányítaniuk. Ám az erőszak ideológiája végül mégsem győzött, a román-magyar viszony normalizálása rendkívül lelassult ugyan, de éppen a marosvásárhelyi konfliktus hatására mindannyian arra a következtetésre jutottunk nagyon hamar, hogy igenis, a dialógust különféle fórumokon folytatni kell, mert ez az egyetlen járható út. A hegyi-karabahi háború majd a következő években a volt Jugoszlávia véres szétesése is arra figyelmeztette Európát, hogy minden módon szorgalmazni kell a békés együttműködést. Európa-szerte rettegett mindenki az erőszaktól, és egy etnikai konfliktus legkisebb előjelére is összerezzentek a különböző jelentéstevők, diplomaták. Ezek szerint március 19-én és 20-án a budapesti értelmiségi konferencia ugyan látszólag kudarcot vallott, de hosszú távon mégis igazuk lett volna azoknak, aki a párbeszédet szorgalmazták? Pontosan attól a felismeréstől vezérelve, hogy demokrácia nélkül nincsenek kisebbségi jogok, vagy hogyha mégis vannak alkotmány és törvény szerint, a gyakorlatban úgysem érnek semmit, belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba. Ma úgy fogalmaznánk, hogy: elindítottunk egy projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén. Az akkori geopolitikai helyzetben – érzékelve körös-körül a tűzveszélyt – annyira magától értetődő volt ez, hogy egyidejűleg hasonló konklúzióra jutottak például a felvidéki, a délvidéki magyar szervezetek is. Azt kell mondanom, hogy hamarosan már közös kárpát-medencei projektként működött ez az elképzelés, a kisebbségben élő magyarok is ebben látták a megoldást, és a többségben is erre volt fogadókészség. Emlékszem, miután 1996 őszén a romániai parlamenti választások után vettünk egy mély lélegzetet, és a meglehetősen erős előítéleteket legyűrve kormányzati szerepet vállaltunk az addig ellenzéki Demokratikus Konvencióval együtt, szlovákiai barátaink nagy érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz ebből a történelmileg is előzménytelen vállalkozásból. 1997 tavaszán a Duray Miklós vezette Együttélés meghívására RMDSZ-küldöttség látogatott Pozsonyba, és ott többek közt szlovák politikusokkal is találkoztunk. Durayék az 1998-as szlovákiai választások előtt nyilván a mi tapasztalatainkra voltak kíváncsiak, mert nekik is dilemmájuk volt, ami azelőtt nekünk: lehetséges-e kormányzati együttműködés az etnikai kérdés rendezése végett (is). Nem sokkal ezután pedig Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke jött el Bukarestbe egy szlovákiai ellenzéki küldöttség tagjaként, ugyanazzal a szándékkal: tájékozódni és a szlovák partnereket is tájékoztatni, miként alakul a román-magyar viszony a román politikában, illetve a román kormányban. Akkor már megszületett a döntés a három szlovákiai magyar párt egyesüléséről; 1998-ban együtt indultak a választásokon az így létrejött Magyar Koalíció Pártjának listáján, majd utána ott is elkezdődött a kormányzati szerepvállalás hosszú korszaka. Kétségtelen, hogy a román, a szlovák vagy akár a szerb többség nyitottságának konjunkturális okai is voltak. Elsősorban az integrációs érdekekre gondolok, a NATO- és EU-belépésre, ami Szlovákiában és Romániában aztán meg is történt, Szerbia még sorban áll egyelőre. Viszont nemcsak az integrációs kényszer szűnt meg egyik-másik országban, hanem az etnikai feszültségektől sem tartanak már annyira, illetve a nyugati típusú liberális demokráciákhoz sem próbálnak ezek az országok olyan lelkesen igazodni, mint egykor. Mintha továbbra is működne az analógia: ha nem kell már a demokrácia, nem kell az etnikai megbékélés sem. Három évtized múltán sikerült elfelejtenünk, hogy hova vezet a gyűlölködés, kifulladóban van az egykori kárpát-medencei projekt, építi ki-ki a maga autrachikus nemzetállamát. A nagy kérdés az, hogy miközben kétségtelenül lankadóban van a többség lelkesedése a párbeszéd iránt, mi magunk vajon hiszünk-e még ebben? Nem ildomos kívülről beleszólni egy másik magyar közösség életébe, én sem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi van velünk, de mindannyiunk számára tanulságos, ami a szlovákiai magyar politikában történik. Azzal, hogy a legutóbbi választások után sem magyar, sem vegyes pártként nem lesz érdek-képviseletük az ottani magyaroknak a parlamentben, valóban elakadni látszik egy több évtizedes politikai kísérlet, és leáll, sőt, akár vissza is fordulhat egy lassú, de végső soron eredményes rendezési folyamat. Bukarestben még nem tart itt a magyar politika, de már sok aggasztó jele van annak, hogy az alig kiépített demokratikus intézményrendszer gyengülésével és az autoriter, tekintélyelvű elképzelések erősödésével az etnikai kérdés is háttérbe szorul. A közös projektet külön projektek helyettesítik, az erdélyi magyarok – sokan immár kettős állampolgárként – Budapesttől várják a megoldást, holott az onnan jövő segítségre tényleg nagy szükség van, de a hosszú távú megoldást itthon kellene megtalálni. Annál is inkább, mert a közös projektek nélkül a külön magyar projekt is csak ideig-óráig tartható fenn. A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, és ezek az eszközök végül is hatékonyak voltak, amíg nemcsak etnikai békét, hanem tartós demokráciát is próbáltak építeni körös-körül az utódállamok, illetve maga Magyarország is. Trianon centenáriumára készülve, nem ártana ebbe is belegondolni: vajon mi épül most éppen a Kárpát-medencében, ha egyáltalán épül még valami?