Kentaurbeszéd - Markó Béla: Róka fogta csuka

Publikálás dátuma
2020.03.21. 12:00

Fotó: Marabu
Napra pontosan harminc esztendeje, 1990. március 21-én jelent meg a Népszavában egy rövid interjú velem a marosvásárhelyi helyzetről: „Miért éppen Marosvásárhelyen alakult ki ilyen feszült helyzet a két etnikum között – tette fel az e városban élő Markó Béla költőnek a kérdést tegnap munkatársunk a magyar-román értelmiségi konferencián.” (Décsi Katalin: Miért Marosvásárhelyen?) Amikor ezt kérdezte az újságírónő, még a március 19-én és 20-án lezajlott konfliktus első napjáról tudhattam csupán, hiszen a 19-én, többek közt Sütő András életveszélyes megsebesítésével, fél szemének elvesztésével végződő magyarellenes pogromkísérlet folytatásaként, a következő nap második felében került sor arra az összecsapásra, amely nemcsak több halottat és sok száz sebesültet, hanem hosszú éveken át tartó gyűlölködést hagyott maga után. Sem Marosvásárhely, sem Erdély nem heverte ki igazán azt a két napot. Micsoda szörnyű paradoxon: az imént említett beszélgetés bevezetőjéből is kiderül, hogy ugyanabban az időben Budapesten romániai román és magyar, illetve magyarországi értelmiségiek tárgyaltak arról egy konferencián, miképpen kellene rendezni a romániai magyarok helyzetét és ezáltal a két nemzet viszonyát is. Vezető értelmiségiek, többek közt Csoóri Sándor, Konrád György, Domokos Géza, Kántor Lajos vagy a román Mircea Dinescu, Gabriel Liiceanu, Smaranda Enache, Ioan Alexandru, mindannyian azzal az illúzióval ültünk le a Béla király úti vendégházban a hosszú tárgyalóasztalhoz, hogy rajtunk múlik, milyen lesz a jövő. Pedig dehogy. Hamar kiderült, hogy ugyanebben az időben otthon már mindent eldöntöttek mások, nem golyóstollal, hanem furkósbotokkal írták a jövőt, mint már annyiszor a történelemben. Úgy éreztük, hogy ismét naivak voltunk. Elhittük, hogy párbeszéddel rendezhető az etnikai kérdés. „Hogyan fogadták a tanácskozáson résztvevő román értelmiségiek a híreket?” – kérdezte tőlem a villáminterjú készítője. A válasz: „Az erdélyi értelmiségiek nagyon radikálisan szemlélik ezt a kérdést, hiszen ők belülről élik meg ezeket a problémákat. Nem mondható ugyanez el a bukaresti értelmiségről. Sajnos, tapasztalnom kellett, hogy sokkal tájékozatlanabbak az erdélyi kérdésekben, Nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a kisebbségi kérdésnek, mint mi, erdélyiek. Szerintünk, ha e kérdést sürgősen meg nem oldják, akkor ez a legfőbb akadálya lehet egy demokratikus román társadalom kialakulásának.” A Marosvásárhelyen történtekről azóta sokan sokat írtak, vannak bőven politológiai-szociológiai elemzések, szépírói reflexiók és többé-kevésbé hiteles memoárok. Én magam is úgy térek vissza időnként azokra az eseményekre publicisztikában, de még versben is, mintha a tanulságai kimeríthetetlenek lennének. Nos, talán kimeríthető ez a keserves példatár, de egyelőre még, sajnos, nem tartunk ott. Ezúttal viszont csak egyetlen – bár talán a legfontosabb – dilemmáról beszélnék. Klasszikus közhellyel élve, arról a kínzó kérdésről, hogy: tollal vagy karddal? Avagy kissé körülményesebben, amint a hajdani interjúban is utaltam rá: demokrácia nélkül rendezhető-e az etnikai kérdés, és az etnikai kérdés rendezése nélkül elképzelhető-e a demokrácia? Bizony, egyre gyakrabban jut eszembe mostanában a szólásmondás: róka fogta csuka... Többször megírtam azt is, és nem győzöm ismételni: kétlem, hogy teljesen véletlen volt a budapesti magyar-román értelmiségi találkozó és a marosvásárhelyi események egybeesése. Nem csupán ez lehetett a cél, de akik a polgárháborús helyzetet kiprovokálták, ezzel az időzítéssel a Budapesten tárgyaló értelmiségiek megegyezését is megakadályozhatták. És valóban: a konkrét megoldásokat is listázó, már elfogadásra előkészített közös dokumentum helyett a marosvásárhelyi hírek hallatára csak a szokott általánosságokat ismételgető nyilatkozat született. Úgy tűnhetett, hogy ezúttal sem sikerült az áttörés, és az értelmiségiek talán csinálhatnak forradalmat, de a létrejövő új rendszert már nem nekik kell irányítaniuk. Ám az erőszak ideológiája végül mégsem győzött, a román-magyar viszony normalizálása rendkívül lelassult ugyan, de éppen a marosvásárhelyi konfliktus hatására mindannyian arra a következtetésre jutottunk nagyon hamar, hogy igenis, a dialógust különféle fórumokon folytatni kell, mert ez az egyetlen járható út. A hegyi-karabahi háború majd a következő években a volt Jugoszlávia véres szétesése is arra figyelmeztette Európát, hogy minden módon szorgalmazni kell a békés együttműködést. Európa-szerte rettegett mindenki az erőszaktól, és egy etnikai konfliktus legkisebb előjelére is összerezzentek a különböző jelentéstevők, diplomaták. Ezek szerint március 19-én és 20-án a budapesti értelmiségi konferencia ugyan látszólag kudarcot vallott, de hosszú távon mégis igazuk lett volna azoknak, aki a párbeszédet szorgalmazták? Pontosan attól a felismeréstől vezérelve, hogy demokrácia nélkül nincsenek kisebbségi jogok, vagy hogyha mégis vannak alkotmány és törvény szerint, a gyakorlatban úgysem érnek semmit, belevetettük magunkat a parlamenti politizálásba. Ma úgy fogalmaznánk, hogy: elindítottunk egy projektet, amely valamiféle kölcsönösségről szólt. Vagyis arról, hogy a románokkal közösen dolgozunk az egész ország demokratizálásán és egyúttal a kisebbségi kérdés rendezésén. Az akkori geopolitikai helyzetben – érzékelve körös-körül a tűzveszélyt – annyira magától értetődő volt ez, hogy egyidejűleg hasonló konklúzióra jutottak például a felvidéki, a délvidéki magyar szervezetek is. Azt kell mondanom, hogy hamarosan már közös kárpát-medencei projektként működött ez az elképzelés, a kisebbségben élő magyarok is ebben látták a megoldást, és a többségben is erre volt fogadókészség. Emlékszem, miután 1996 őszén a romániai parlamenti választások után vettünk egy mély lélegzetet, és a meglehetősen erős előítéleteket legyűrve kormányzati szerepet vállaltunk az addig ellenzéki Demokratikus Konvencióval együtt, szlovákiai barátaink nagy érdeklődéssel figyelték, hogy mi lesz ebből a történelmileg is előzménytelen vállalkozásból. 1997 tavaszán a Duray Miklós vezette Együttélés meghívására RMDSZ-küldöttség látogatott Pozsonyba, és ott többek közt szlovák politikusokkal is találkoztunk. Durayék az 1998-as szlovákiai választások előtt nyilván a mi tapasztalatainkra voltak kíváncsiak, mert nekik is dilemmájuk volt, ami azelőtt nekünk: lehetséges-e kormányzati együttműködés az etnikai kérdés rendezése végett (is). Nem sokkal ezután pedig Bugár Béla, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke jött el Bukarestbe egy szlovákiai ellenzéki küldöttség tagjaként, ugyanazzal a szándékkal: tájékozódni és a szlovák partnereket is tájékoztatni, miként alakul a román-magyar viszony a román politikában, illetve a román kormányban. Akkor már megszületett a döntés a három szlovákiai magyar párt egyesüléséről; 1998-ban együtt indultak a választásokon az így létrejött Magyar Koalíció Pártjának listáján, majd utána ott is elkezdődött a kormányzati szerepvállalás hosszú korszaka. Kétségtelen, hogy a román, a szlovák vagy akár a szerb többség nyitottságának konjunkturális okai is voltak. Elsősorban az integrációs érdekekre gondolok, a NATO- és EU-belépésre, ami Szlovákiában és Romániában aztán meg is történt, Szerbia még sorban áll egyelőre. Viszont nemcsak az integrációs kényszer szűnt meg egyik-másik országban, hanem az etnikai feszültségektől sem tartanak már annyira, illetve a nyugati típusú liberális demokráciákhoz sem próbálnak ezek az országok olyan lelkesen igazodni, mint egykor. Mintha továbbra is működne az analógia: ha nem kell már a demokrácia, nem kell az etnikai megbékélés sem. Három évtized múltán sikerült elfelejtenünk, hogy hova vezet a gyűlölködés, kifulladóban van az egykori kárpát-medencei projekt, építi ki-ki a maga autrachikus nemzetállamát. A nagy kérdés az, hogy miközben kétségtelenül lankadóban van a többség lelkesedése a párbeszéd iránt, mi magunk vajon hiszünk-e még ebben? Nem ildomos kívülről beleszólni egy másik magyar közösség életébe, én sem szeretem, ha mások mondják meg, hogy mi van velünk, de mindannyiunk számára tanulságos, ami a szlovákiai magyar politikában történik. Azzal, hogy a legutóbbi választások után sem magyar, sem vegyes pártként nem lesz érdek-képviseletük az ottani magyaroknak a parlamentben, valóban elakadni látszik egy több évtizedes politikai kísérlet, és leáll, sőt, akár vissza is fordulhat egy lassú, de végső soron eredményes rendezési folyamat. Bukarestben még nem tart itt a magyar politika, de már sok aggasztó jele van annak, hogy az alig kiépített demokratikus intézményrendszer gyengülésével és az autoriter, tekintélyelvű elképzelések erősödésével az etnikai kérdés is háttérbe szorul. A közös projektet külön projektek helyettesítik, az erdélyi magyarok – sokan immár kettős állampolgárként – Budapesttől várják a megoldást, holott az onnan jövő segítségre tényleg nagy szükség van, de a hosszú távú megoldást itthon kellene megtalálni. Annál is inkább, mert a közös projektek nélkül a külön magyar projekt is csak ideig-óráig tartható fenn. A harminc évvel ezelőtti marosvásárhelyi március arra kényszerített minket, hogy kétségbeesetten kapaszkodjunk a politikai párbeszéd eszközeibe, és ezek az eszközök végül is hatékonyak voltak, amíg nemcsak etnikai békét, hanem tartós demokráciát is próbáltak építeni körös-körül az utódállamok, illetve maga Magyarország is. Trianon centenáriumára készülve, nem ártana ebbe is belegondolni: vajon mi épül most éppen a Kárpát-medencében, ha egyáltalán épül még valami? 
Szerző

Trianon emlékezete – a tranzakciós analízis szemüvegén keresztül

Publikálás dátuma
2020.03.15. 18:51

Fotó: Haáz Sándor / MTI
A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt – mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni.
A világ kaotikus, válságokkal teli korszakba lépett. Ennek jele, egyben előidézője, hogy a politika színpada megtelik populistákkal, akik a konfliktusok belátás és egyenjogúság alapján történő megoldása helyett a határok képletes és valóságos „feszegetésének” útjára lépnének. (G. Rachman: Annexation: the return of a dangerous idea.) Ebben a helyzetben mindenki számára figyelmeztető a svéd külügyminiszter intése: „Európa határait vérrel rajzolták meg, és átrajzolni is csak vérrel lehet”. Vajon mi az oka, hogy az egyének és a közösségek élete oly gyakran „siklik ki”, és sorsuk – szomorú tapasztalataik ellenére – újra és újra katasztrofális fordulatot vesz?

Sorskönyvek

A legtöbb ember, a vele megesett fájdalmas események sodrában kétségbeesetten kérdezi: miért történt ez meg velem? A csalóka emlékezet kusza szálait bogozgatva először a felelőst keresi, akinek az ostobasága vagy gonoszsága előidézte a tragédiáját. Azt reméli ez elvezeti ahhoz az eseményhez, amikor elkezdődött a hanyatlás, és az események elszakíthatatlan láncolatba kapcsolódtak. Innentől kezdve az élettörténetet valami sorsszerűség irányítja, amely az elkerülhetetlen tragikus végkifejlet felé vezeti. Gondoljunk gyermekkori ismerősünkre, akinek mindig „rossz” partner jut, osztálytársunkra, aki képességei ellenére, mindenhonnan kimaradt, vagy barátunkra, aki rendszeresen rossz társaságba keveredik. Mintha valamilyen ellenállhatatlan erő újra és újra visszavezetné a kudarcos pályára és szinte lehetetlen kilépni az események sodrából. Az egyén válságokkal kísért életútjának értelmezésére kínál eszközt a transzakciós analízis (TA). (E. Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1984.; Sorskönyv. Háttér Kiadó, 2016.) A modell kidolgozója – Eric Berne – az emberi sorsokat jellegzetes végkifejlet felé sodró eseményeket, mint valamiféle „sorskönyvet” írja le. A „sorskönyvet” örökül kapjuk, majd magunk formáljuk tovább, és ez eligazít az élet fordulópontjain. Ennek az „élettervnek” a működésmódja meghökkentően emlékeztet a nemzeti narratívákéhoz. A kollektív emlékezet, nemzedékről nemzedékre tovább örökített történetei szinte sorskönyvként, lebírhatatlan szükségszerűséggel vezérlik a közösségeket történelmi életpályáikon. A sorskönyvek legfontosabb fordulatai – az egyéneké és a nemzeteké is – alapvetően a másokkal való találkozások eredményeként formálódnak. A találkozások kimeneteinek elemzésére fejlesztette ki a tranzakciós analízis az ún. élethelyzet mátrixot. Az élethelyzet mátrix egy adott személy másokhoz fűződő lehetséges viszonyait mutatja, az önmagáról és a partneréről kialakított kép tükrében. Tekinthetem magamat és partneremet „OK” vagy „nem OK” személynek. Az „OK” azt jelenti: megállom a helyem az életben. A „nem OK” arra utal: bármibe kezdek, az kudarcra vezet. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve, két, egymást OK-nak tekintő személy, egyenrangú, normális kapcsolata formálódik ki. Az „Én nem vagyok OK – Te OK vagy” viszony ezzel szemben, egy magát kisebb rendűnek gondoló személy alávető viselkedését váltja ki. Az „Én OK vagyok – Te nem vagy OK” ugyanakkor egy magát partnereinél felsőbbrendűnek tekintő személy agresszív dominanciára törekvő viselkedését írja elő. Végül, az „Én Nem vagyok OK - Te nem vagy OK” a magukat örök vesztesnek tekintő személyek, rendszeresen kudarcra vezető kapcsolatát rajzolja fel. A társadalmak „sorskönyvei” – az egyénihez hasonlóan – a történelmi „gyermekkor” eseményeiből építkeznek, amelyek azután új környezetben, más társadalmakkal való találkozások eredményeként tovább alakulnak. Így jön létre az eredetmítoszból egy történelmi „sorskönyv”, a későbbi nemzedékek számára is előírva: ki vagy te, honnan jöttél, és mi a küldetésed. Ebből vezeti le a mindenkori uralkodó elit politikai parancsait: mi jár neked a társadalmon belül, miként tekints szomszédaidra és mi a kötelességed, mint nemzeted hűséges tagjának. A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt - mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni. 

Nemzeti dominancia-igény

A nemzetek törekvéseit a szociális dominancia orientáció (SDO) elmélete vizsgálja, amely egy adott földrajzi és történelmi környezetben létező közösség külső és belső viszonyát értelmezi. (Fischer, R.: Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation, 2012.) Az erős SDO-val jellemezhető társadalom uralkodó elitje kettős hatalmi törekvést mutat: kifelé – a környezetében élő népek irányában – hegemón pozícióra törekszik, míg befelé – a saját nemzeten belül – a kialakult társadalmi hierarchiák elfogadását követeli meg minden társadalmi csoporttól. Egy 27 országot átfogó összehasonlító vizsgálat szerint a magyar társadalomra jellemző az egyik legerősebb szociális dominancia orientáció. Ebből pedig nemcsak külső hatalmi pozícióra törekvés, hanem a társadalmon belüli egyenlőtlenségek fenntartása – beleérve a női egyenjogúság visszautasítását is – következik. Az erős SDO létrejöttében számottevően közrejátszik a hatalmi elit meghatározó személyeinek életszemlélete, amelyet pontosan kifejez az egyéni „élethelyzet mátrix”, „Én Ok vagyok – Te nem vagy OK” viszony. Ez jelenik meg abban, hogy szomszédjainál magát magasabb rendűnek gondolja és környezetében folyamatosan befolyásának erősítésére törekszik. Ennek kifejeződése: a trianoni katasztrófát az uralkodó elit egy évszázada azzal magyarázza, hogy a Kárpát-medencében domináns és uralomra termett nemzetünket az árulás és az igazságtalanság akadályozta történelmi szerepének betöltésében. Az SDO modellje ezzel szemben arra utal, hogy a nemzeti felsőbbrendűségből eredeztetett dominancia-igény akadályozta beilleszkedésünket az alapvetően átalakuló világba. Az elmúlt másfél évszázad ugyanis gyökeresen új helyzetet teremtett, egyben új lehetőségeket is nyitott Európa nemzetei előtt. Miközben azonban a magyar politikai elit a homályba tűnt régi dicsőséget akarta visszahozni, szem elől veszítette a polgárosodás újra és újra előbukkanó lehetőségeit. Így az ország rendre visszazökkent a kudarcos történelmi pályára és most, úgy tűnik, az uralkodó elit újra megismételné ezt a hibáit. Ez azért olyan veszélyes, mert a globális rendszer válságokkal kísért – Európa 1914 előtti helyzetére emlékeztető – átrendeződése csak az egyenrangúságon alapuló együttműködést követők számára ígér sikert. A populista politika azonban képtelen ellenállni a szociális dominancia orientáció felerősítése ellenállhatatlan csábításnak. Egy sor ország látja elérkezettnek az időt, hogy a létrejött hatalmi viszonyokat – és gyakran a kialakult határokat – megváltoztassa. Kína, a nemzet „életpályájának” a történelmi „kitérők” utáni újbóli felívelését látva tűzi célul a dominancia elérését. Az USA ezzel szemben visszaszoruló domináns pozícióját ellensúlyozandó adta ki a jelszót: „tegyük magunkat az első helyre”. Előfordul, amikor egy korábban meghatározó hatalmi helyzetben levő társadalom – pl. Oroszország – gyengülő gazdasági és demográfiai pozícióját, még meglevő katonai hatalmára támaszkodva igyekszik helyreállítani, akár annexióval is. Magyarország esete azonban ezektől alapvetően eltérő. A mai magyar uralkodó elit a békeszerződések – Trianon és Párizs – nyomán kialakult hatalmi és politikai egyensúly újra-rendezésére vonatkozó szándékát a magyar társadalom erre vonatkozó -és egy évszázadon keresztül sulykolt – igényére alapozná és a magyarság dominancia-képességével indokolja. Egy nemrég végzett felmérés szerint a magyar válaszadók 67 százaléka értett egyet azzal, hogy a szomszédok egyes területei minket illetnének, és Európában ez a legmagasabb arány (Pew Research Center). Ez a történtek fényében érthető és a történelmi trauma „természetes” következménye. Ám ha ez összekapcsolódik a társadalmunkra - nemzetközi összehasonlításban – jellemző erős szociális dominancia orientációval, az arra utal: a hatalmi elit a geopolitikai környezetben ismét uralkodó pozíció megszerzésére tör. Ezt a dominancia-igényt a regnáló hatalom még a magyar társadalom felívelő helyzetével is igyekszik alátámasztani. A „Magyarország jobban teljesít” jelszó azonban – bár szépen hangzik – a valóságban alap nélküli. Ugyanis, a dominanciát megalapozó tényezők – a népességszám, a népegészség, a kulturális eredmények (gondoljunk csak a Pisa tesztre), gazdaságunk teljesítőképessége, a társadalom megújulóképessége, a vállalatok versenyképessége, a társadalmi jólét (HDI), a kormányzási minőség (WGI), a demokrácia, és a társadalmi mobilitás – egyikében sem érjük el azt a szintet, ami a vágyott célt támogatná. Sőt, ami még elgondolkoztatóbb, ezekben rendre elmaradunk a szomszédos társadalmaktól is, amelyekkel szemben domináns pozícióra törekednénk. Vagyis, a „visszacsinálást” vagy akár az újrarendezést megalapozó hatalmi dominanciát az ország valóságos helyzete nem kínálja.

Elmulasztott esélyek

A Trianon tragédia „visszacsinálásának” lehetőségére az egyének kudarcos élettörténeteinek „helyrehozása” szemszögéből is érdemes rátekinteni. Éppen ezzel egybecsengő címet - The Undoing Project - adta Michael Lewis könyvének, amelynek egyik fejezete egy tragikus fordulatokkal szegélyezett emberi sorsot mutatott be. A történetben folyamatosan ott lebegett a kérdés: hol kapott „gellert” az egyén sorsa, hol romlott el véglegesen, és visszacsinálható-e, ami történt? Két színházi élményem - Ödön von Horváth, „Hit, remény, szeretet”, majd David Lindsay-Abaire, „Jó emberek” című drámái – is ugyanerre irányította rá a figyelmemet. Mindkettő, egy-egy fennmaradásért küszködő nőről szólt, akiknek sorsa, emberfeletti próbálkozásaik - néha kényszerből még a morált is áthágó tetteik – ellenére, tragikus vagy kilátástalanságba vezető fordulatot vett. Mi magyarok, itt a Kárpát-medencében a történelem fordulatain bukdácsolva, az elmúlt évszázadban folyamatosan szembekerültünk a problémával: mikor romlottak el a dolgok, kinek, mit kellett volna tennie, hogy elkerüljük szomorú véget? A Trianon-évforduló alkalmat kínál, hogy elgondolkodjunk: milyen egymáshoz kapcsolódó események láncolata idézte elő a katasztrófát? Vajon, a párizsi tárgyaló küldöttség – a valóságos helyzetet nem felismerő - ügyetlensége rontotta el visszafordíthatatlanul esélyeinket? Vagy az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmárjainak megalapozatlan történelmi optimizmusa? Vagy, ezt megelőzően, a 1918-as őszirózsás forradalom végig nem gondolt történelmi alternatívái? Vagy még korábban, az első világháborús vereségek? Vagy, már a hegemón álmokat dédelgető belépésünk a világháborúba előre vetítette a trianoni kudarcot? Vagy Trianon már benne volt 1890-es években a hazai politikában lezajló, a polgári emancipáció megtorpanása kiváltotta, erős SDO-t hirdető fordulatban? Vagy az események visszavezetnek 1848-ig, amikor nem ismertük fel: „szomszédaink” – a románok, a szlovákok, a szerbek, a horvátok - a mienkhez hasonló nemzeti forradalomban reménykedtek és önálló nemzetté akartak válni. A trianoni végzethez vezető eseménylánc – az egyéni kudarcsorozathoz hasonlóan – többször megszakítható lett volna. Ám a hatalmi elit rendre elmulasztotta a realitások tudomásulvételét, és inkább hegemón álmokat dédelgetett. Az uralkodó csoportok nem a feltáruló történelmi esélyekre, mint inkább saját befolyásuk növelésére összpontosítottak. Ebből a szemszögből aggodalmat keltő Orbán Viktor személyiségéből áradó dominanciára törekvés, amely tükröződik minden belső kormányzati és külpolitikai stratégiai lépésében: a kizárólag hozzá lojális hivatalnoki kar és az őt szolgáló hatalmi bázis létrehozásától kezdve az uralmát megalapozó ideológiai nézet kötelezővé tételén, a rövid-pórázon tartott gazdasági és kormányzási elit kialakításán és a hadsereg korszerűsítésén keresztül egészen a szomszédos országokban történő befolyásépítésig, illetve nemzetközi térfélen, a „patrónus-keresésig”. Így Trianon 100 éves évfordulójára készülve éppen annak legfontosabb tanulságát mulaszthatjuk el: a válságokkal szembesülő Európában egy agresszív és minden áron mások fölé törekvő hatalom – két világháború is bizonyította ezt - nemcsak az országra, de egész Európára veszélyt jelent.
Frissítve: 2020.03.15. 19:01

Nyugattalanságunk gyökerei

Publikálás dátuma
2020.03.15. 17:00

Fotó: PETRAS MALUKAS / AFP
Az évente megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia egy jól bejáratott rituálé szerint zajló, tipikus transzatlanti nagymise. Az óceán két partjáról érkezett döntéshozók – elnökök, kormányfők, európai uniós biztosok, parlamenti nagyágyúk, NATO főméltóságok, védelmi- és külügyminiszterek – rendre elmondják, hogy a pillanatnyi nézetkülönbségek dacára amúgy mennyire „közösek” az érdekek, „oszthatatlan” a biztonság, „azonosak” az értékek. Nos, idén ezek egyike sem volt túl hiteles, s ezt még csak elkendőzni sem lehetett. A szervezők már nem is igen próbálkoztak vele. A konferencia ez évi, sorban ötvenhatodik kiadásának a „Westlessness” elnevezést adták, ami a szó szerinti nyugat nélküliséget a nyugtalanság (angolul: restlessness) gondolatával ötvözte elmésen.

Hófehérke és a törpék

A rendezvény előtanulmányában és programjában egyaránt domináns üzenet lényege, hogy a „Nyugat” visszaszorulása – mind a geopolitikában, ahol feltörekvő új hatalmak tülekednek kitölteni az általa üresen hagyott helyet, mind a belpolitikában, ahol a populista, illiberális vonal kérdőjelezi meg a nyugatinak tekintett értékeket – veszélyes instabilitáshoz vezet. Ez mind igaz, ám csupán részben. E jelenségek ugyanis már maguk is csak következmények. A probléma eredője, hogy a Nyugat a hidegháború vége után harminc évvel is szélsőségesen kiegyensúlyozatlan maradt, tudniillik Amerika és Európa között. Márpedig gyámság alól, függő helyzetből Európa nem tudta sem a diplomácia porondján végigvinni a fenntartható stabilitást célzó elképzeléseit, sem pedig saját állampolgárait megvédeni a szabályozatlan globalizáció túlkapásaival szemben. Az eredmény kint is, bent is robbanékony elegy. A gyökerek messzire nyúlnak. Nevezetesen 1949-ig, amikor is az atlanti szövetség égisze alatt létrejött az a mezaliansz, amit egy belga szakértő nemrég találóan Hófehérke és a tizenegy (mára huszonnyolc) törpe nászaként írt le. Kezdetben persze volt a dologban ráció Európa számára. Országai kivérezve, lepusztulva, keleten a szovjet fenyegetés réme lebegett, ilyen körülmények között kapóra jött – sőt: létfontosságú volt – az atomfegyver monopóliumával bíró, gazdag és erős Amerika védő karja. Csakhogy a helyzet változott, méghozzá igen hamar. A hatvanas évek közepén Charles de Gaulle francia elnök már azzal léptette ki országát az amerikai vezetés alá integrált NATO-struktúrákból, hogy az alárendeltség okafogyottá vált, hiszen Európa már nincs romokban, a szovjet interkontinentális atomfegyverekkel szemben pedig korántsem biztos, hogy Amerika a szövetségesei védelmében saját megsemmisülését kockáztatná. Hiába változott azonban a helyzet – azóta a hidegháborúnak is vége, az európai integráció is bővült, mélyült, elméletileg külpolitikai és katonai kérdésekre is kiterjed –, Európa egésze továbbra sem hajlandó kilépni kényelmes, Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival élve „vazallusi” pozíciójából. Miként azt egy másik, Clinton elnök alatt az európai ügyekért felelős amerikai főtanácsadó mondta: „Dacára mindannak, ami 1949, de különösen 1989 óta változott, Európa biztonságát tekintve az Egyesült Államok függőségében maradt. Márpedig a biztonsági téren való irányítás határozza meg, hogy ki a főnök." Nem véletlen, hogy a transzatlanti kapcsolat az elmúlt hét évtizedben végig adok-kapok alapon működött. A harmadik fél által nyújtott védelem, mint azt az EU külkapcsolatok szürke eminenciása, a brit Robert Cooper írta könyvében, soha nincs ingyen. Európai oldalról ellentételezések sora járt érte mindig is cserébe.

Védelmi illúzió?

Az oly gyakran Trump elnök szemére vetett „tranzakciós” logika – nevezetesen, hogy a szövetségesi viszonyt üzleti alapon közelíti meg – minden tehát, csak nem újdonság. A különbség annyi csupán, hogy eddig nem mondták ki. A dolognak külön pikantériát viszont az ad, hogy a jelenlegi amerikai elnök pont akkor vállalja fel nyíltan a transzatlanti kapcsolat cserebere jellegét, amikor annak amerikai oldalát, a védelmi garanciát, ő maga kérdőjelezte meg. Nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte folyamatosan. Ez pedig egy rendkívül kínos – De Gaulle által már ötven éve is pedzegetett – tényre világít rá. Tudniillik, hogy a NATO sokat emlegetett kollektív védelme, a Szerződés híres-nevezetes 5. cikke soha nem nyújtott automatikus garanciát. Mélyen hallgatva bár, de persze tudják ezt a saját védelmükről ideológiai (pacifista-atlantista) alapon lemondó európai országok is, nem véletlenül vásárolnak amerikai fegyvereket tonnaszám, ezúton (is) remélvén maguknak bebiztosítani az Egyesült Államok jóindulatát. A másik megkerülő taktika, amivel amerikai védelmet igyekeznek „csalni” maguknak, az az amerikai katonák fizikai jelenlétéhez való ragaszkodás. Henry Kissinger volt külügyminiszter egyenesen „túszoknak” nevezte a védelmi ígéretekben nem bízó európaiaknál szolgáló alakulatokat. A litván elnök nemrég kerek-perec azzal fogadta az országába érkező amerikai csapatokat, hogy ha egy idegen támadás következtében „valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem az Egyesült Államokkal”. Elméletileg – sebesült amerikai ide vagy oda – önmagában is pont ezt jelentené a kollektív védelmi garancia. Ami persze csak papíron létezik. Sőt: valójában ott sem. Az 5. cikk ugyanis csupán annyit szögez le, hogy egy NATO-tagállam megtámadása esetén a szövetségesek egyeztetnek, azután mindenki maga dönti el miként – fegyverrel, paripával, biztató szavakkal – siet az érintett segítségére. Donald Trump egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az „agresszív emberek lakta” – egyébként 2017. óta NATO-tagállam – Montenegró kedvéért például biztos nem lenne érdemes kirobbantani a harmadik világháborút. Ez pedig azért különösen kellemetlen, mert a sziklaszilárd védelmi garancia illúziójának fenntartása a transzatlanti adok-kapok nélkülözhetetlen eleme. Miként azt a Clinton-adminisztráció egy hivatalos dokumentuma gyönyörűen összegezte: „Szövetségeseinknek jobban meg kell érteniük a kapcsolatot a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, illetve a részükről különböző területeken – így például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a koalíciós műveletekben való részvétel terén – tanúsított magatartás között”. A hatvanas években az amerikai alelnök Berlinben a csapatok kivonásával fenyegetőzött, ha az európai Közös Piacra nem engedik be az amerikai... csirkéket. Trump elnök tweetjeiben ennél finomabban, de egyértelműen fogalmaz: „Az Európai Unió lehetetlenné teszi a földműveseink, munkásaink, cégeink számára, hogy ott üzleteljenek (az USA-nak 151 milliárd dolláros kereskedelmi deficitje van az EU-val szemben), és közben azt akarják, hogy vidáman megvédjük őket a NATO-n keresztül, és szépen mi fizessünk az egészért. Ez így nem működik”.

Európai szuverenitás

A dolgok ilyetén egybeesése folytán Európa tarthatatlan helyzetben találja magát. Az egyre feltűnőbben bizonytalan amerikai védelemért cserében tett kompromisszumok kívül-belül egyre súlyosbodó állapotokhoz vezetnek. Közvetlenül veszélybe sodorják mind az európai biztonsági architektúrát (az európaiak szótlanul figyelik, ahogy Washington velük nem egyeztetve piromán tűzoltót játszik a kontinensen, legyen szó NATO-bővítésről, fegyverzetkorlátozó szerződések felrúgásáról, vagy az elsősorban őket sújtó oroszellenes gazdasági szankciókról), mind a globális stabilitást (Európa szemlesütve asszisztál az általa tető alá hozott iráni atomegyezmény kihajításához, a közel-keleti status quo átgondolatlan bomlasztásához, s Trump puhítása címén legutóbb még abba is belement, hogy ezentúl a Kínát, illetve a világűrt érintő kérdésekben is kompetens legyen a Washington vezette NATO). Mindeközben az európai állampolgárok mindennapjait befolyásoló ügyekben sem képes a sarkára állni. Sem a digitális óriáscégek megadóztatásában, sem az önkényesen bevezetett vámtarifákra való visszavágásban, sem a szabadkereskedelmi megállapodások klímabaráttá tételében. Nem csoda, hogy az egyébként sem túl boldog, szélsőségekkel kacérkodó európai közhangulat újabb érv lett az európai „autonómia” mellett fáradhatatlanul lobbizó francia diplomácia számára. Az európai állampolgárok elégedetlenségét ugyanis csak tovább táplálja a magukat kollektív tehetetlenségbe béklyózó kormányaik látványa. Emmanuel Macron mind többször köti össze a szuverenitást a demokráciával: „Ha elfogadjuk, hogy más nagyhatalmak, beleértve barátainkat és szövetségeseinket, olyan helyzetbe kerüljenek, melyben helyettünk, a diplomáciánkról, a biztonságunkról ők döntenek, akkor nem vagyunk többé szuverének, és nem nézhetünk hitelesen a népeinkre azzal, hogy döntéseket hozunk majd értetek, gyertek szavazni, gyertek választani”. Külügyminisztere amerikai hallgatóság előtt azt is kifejtette, hogy ha Európa nem képes állampolgárai érdekeit megvédeni, adott esetben az Egyesült Államokkal szemben is, az bizony könnyen „a populizmusok visszatéréséhez” vezethet. Korántsem véletlen hát, hogy Münchenben a „Nyugat” külső-belső gyengülése feletti aggályokra az európai önállósodás sürgetése volt Macron elnök válasza. S ennek érdekében még a francia atomernyő „európaizálásának” ötletét is bedobta. A kérdés – mint általában – nem annyira az Egyesült Államok, hanem az európai partnerek reakciója. Hajlandók-e saját lábukra állva stabilizálni a transzatlanti partnerséget, végigvinni közös külpolitikai prioritásaikat, és védeni állampolgáraikat, avagy inkább „nyugattalanságban” maradnak?
Szerző