A hidegháború határvidékén

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:31

Fotó: Michael Runkel
A járvány ideje jó alkalom, hogy megmagyarázzuk gyermekeiknek, milyen volt a hidegháború. Milyen volt, amikor az országok bezárkóztak, az idegen eleve gyanús volt, nemzeti téveszmék, félelmek és disztópiák határozták meg a társadalmak életét. Néha elmesélem otthon: amikor osztálykirándulásra vitt a gimnázium Sopronba és Kőszegre akkor a csapat kollektív határsáv-engedélyt kapott. A buszra felszálló határőr pedig szigorúan ellenőrizte a csapatot. Vagy azt, hogy tízéves koromban Nógrádban, az akkori csehszlovák határon átmásztunk társaimmal a túloldalon lévő vár tövébe, aztán röhögve és félve csúsztunk le a töredezett szürke köveken, miután életünkben először „külföldön” jártunk. Világjáró gyerekeim a Schengen-zóna örömeiben nőttek fel, csodálkozva borzonganak. Az államszocializmus rezsimje így visszafelé nézve egyre érthetetlenebb: úgy védte magát, hogy bezárta polgárait, miközben azt fuvolázta: nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad. Kapka Kassabova Határ: utazás Európa szélére című könyvében sokat írt a határsáv életéről, a határsértőkről, s a rájuk vadászó határőrökről. A bolgár-török határ valamiért könnyen átjárhatónak tűnhetett a Burgasztól délre nyaraló keletnémeteknek, cseheknek, lengyeleknek, akik nekivágtak a Sztrandzsa-hegység erdőinek. Ha nem robbantak fel egy ottfelejtett aknán, elfogta őket a megfélemlített helyiek által riasztott határőrség, vagy lelőtte egy szintén megfélemlített katona. Ha életben maradtak, először a bolgárok verték össze, majd átadták őket a hazai állambiztonságnak. A történet folytatása is elrettentő, szerencsés volt, akit a nyugatnémetek valamilyen homályos üzletben kivásároltak a börtönből. A zárt körzet, a határvidék, ahogy a bolgár-brit szerző leírja, amúgy is rejtélyekkel volt terhes. Az ókori trák királyok szerettek aranykincsek közé temetkezni. A hatalom is szerette a kincseket: a gépesített rablásból származó értékeket aktatáskában vitték a bécsi feketepiacra. Aztán elmentek a látóasszonyhoz, hogy vegye le róluk az „ördögi szem” ártását. A modernitás diktatúrája rátelepült az antikvitás és a középkor rétegeire, egykori misztériumvallások szokásai éltek tovább a parázson járó falusiak szokásaiban, a trák és hellén istenségek szláv néven vonultak be az keleti kereszténység panteonjába. A határvidéken az őslakók szénégetők, vadászok, pásztorok és földművelők voltak, néha embercsempészek, martalócok és sírrablók. Sok vallás, több nyelv is megélt itt egymás mellett, míg a XX. századi történések nem szabdalták fel a tájat, s húztak határokat. Ahol nyelvek, vallások, kultúrák élnek együtt, alapállapotban a különböző emberek jól megvannak egymással. A szomszéd fontos. Amíg közbe nem lép a politika, s egyik szomszédból uralkodó nemzet a másikból kisebbségi lesz. De a határvidéken kezdődik, s tart legtovább a hidegháború. Sőt, akkor is érezni a fagyot, amikor már formálisan politikai jó idő van, s a határ két szövetséges államot választ el. A hidegháború megmarad, ahogy a rozsdás szögesdrót is nehezen tűnik el. A rossz történetek kísértenek, a bezártság érzése, az alárendeltség akkor sem múlik el, amikor már elvileg szabadon utazhat az ember. Az emberek mintha szeretnének félni. A bolgár határvidéken pár éve önkéntes őrök szerveződnek, hogy megállítsák a menekülőket. Utaztunk arra pár éve. A török-görög határt (évtizedek óta NATO-szövetségesek) is valóságos frontvonal választja el, a határ közelében félig kihalt görög falu, típusterv szerint épült házakkal. Menekülteknek épült, akik a határ túloldaláról, vagy még messzebbről jöttek ide. A Balkánon a hidegháború hivatalos befejezése nem hozott örömteli felszabadulást. Az elszámolás és leszámolás vágya, a nacionalista düh lett úrrá a tájon. Elmúlt az irracionális ideológia – egyébként is régen átalakult nacionál-kommunizmussá - , s helyette régi gyűlöleteszmék formálódtak pártokká. Ráadásul a megélhetés sem lett érezhetően jobb, aki tud elmenekül. Bulgária, Románia, Észak-Macedónia, Bosznia és Szerbia sok millió tehetséges fiatal lakóját veszíti el. A velünk élő új, hideg békében.   
A könyv szerzője két hegységet is beutazott. Az alacsonyabb bolgár-török Sztrandzsát és a magasabb bolgár-görög Rodopét. Kassabova a török részen mindenütt találkozott egykori honfitársaival, bulgáriai törökökkel, a görög oldalon meg bolgárul beszélő, s inkább török identitású muzulmánokkal, pomákokkal. Pomákok élnek Törökországban is. A hidegháború etnikai tisztogatással járt a Balkánon. De ez nem volt nagyon új, százötven éve tartanak a menekülések. A bolgár állam utoljára 1989-ben kergette ki több mint háromszázezer török nemzetiségű polgárát. A XIX. század a nacionalizmus évszázada volt, nemzetállamok jöttek létre. De a Balkánon semmi sem egyértelmű: a nyelv és az identitás nem fedi egymást, a nemzeti önazonosság bizonytalan, sok helyen ma is az. Kassabova nemrég megjelent új könyve, A tóhoz című az Ohridi- és a Preszpa-tó vidékére vezet, ahonnan nagyanyja származott el Bulgáriába. A helyiek ott, ha megkérdezik őket milyen nemzetiségűek, milyen nyelven beszélnek, azt válaszolják: itteniek vagyunk. A görög állam több mint száz éve birtokolja a tájat, s évtizedek óta asszimilációs politikát folytat. A mai napig nem ismeri el, hogy északi területein szláv nyelvű kisebbség él. A népek tehát elmenekültek a háborúk elől, majd később a lakosságcserének nevezett kitelepítések során. A muzulmánok Törökországba tartottak, a keresztények az új balkáni államokba. A nyelv nem számított. Athénban egy Karamanlidika nevű étteremben ebédeltünk: ezek a török nyelvű ortodoxok Anatóliában éltek, száz éve menekültek Görögországba. Csak a tudatlanok, vagy hazugok állítják, hogy egyedül a magyarságot érte a szétszakítás, a menekülés, kiűzetés tragédiája a XX. században. A könyvben leírt határvidék ma is a menekültek egyik fő ösvénye. Kassabova sok emberrel és történettel találkozott. A riportregény alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket bürokratikus szóval migránsoknak neveznek nálunk. A könyvből kiderül: mindenki, aki ilyen útra vállalkozik, menekülő. Nem csak az, akit kibombáztak az otthonából, etnikai, vagy politikai okokból veszélyeztették az életét. Találkozunk egy iraki kurd családdal, akiket otthonukban senki sem üldözött, de úgy döntöttek, elég volt. Az apa egy évtizedet volt kurd pesmerga, harcolt Szaddám katonái ellen, nem akarta, hogy a lányai is harcba menjenek. Békés életet akart, a bizonytalanság, az állandó konfliktus elől menekült Nyugatra. A nemzetközi konvenciók nem vették be a menekülés jogos indokai közé, ha valakinek, egy családnak elege lett a hazájában uralkodó kilátástalanságból. Ha azért menekül mindent feladva, mert abban az országban az ostobaság, bigottság, a klánviszonyok, a vallási és hasonló előítéletek uralkodnak. Se boldogulás nincs, se szabad élet, se saját kultúra. Az ilyen rezsimek azt üvöltik, hogy ők hibátlanok. Ezért hazudnak állandóan. (Erre most Irán a legkiáltóbb példa, de hasonló mismásolásokat mi is tapasztalunk.) És ahol ilyen rezsimek vannak, ott az embereket többnyire bezárják. Kerítések, aknazárak, vasfüggönyök mögé. Miközben azt dalolják nekik, hogy ez a legjobb hely a világon.

Kapka Kassabova

1973-ban született Szófiában, szüleivel Új Zélandra emigráltak a rendszerváltás után. Ma a skót felföldön él. Angolul ír, több verses és prózakötete jelent meg. Ezt az írást két utolsó könyve inspirálta: Határ: utazás Európa szélére (2017) és A tóhoz. Balkáni utazás háborúban és békében (2018). Számos nyelvre lefordították. Magyarra még nem.

Hegyi Iván: Március hava

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:30

Márciust írtunk, de Divinyi partjelzőt hógolyókkal dobálták a zsúfolt ferencvárosi nézőtérről. A hajigálás akkor kezdődött, amikor 2:0-ra vezetett a Videoton az Üllői úton. Majd azután folytatódott, hogy a fehérvári csapat már 4:1-re elhúzott. Az FTC-szurkolók idegeit megtépázta a vendégek feltűnő fickándozása, és a meccs végén az egy hét híján húszesztendős Disztl Péter kapust sorozták meg a havas töltetekkel, mire Tompa játékvezető élesen jelezte: ha nem áll helyre a rend, lefújja a mérkőzést. Mivel a hógolyózápor nem maradt abba, a találkozó bírája a 88. percben véget vetett a találkozónak. Az eredményjelző tábla 2:5-öt mutatott, s ez olyannyira elviselhetetlen volt a zöld-fehér tábor számára, hogy az ultrák a negyven éve, 1980. március 22-én rendezett mérkőzés után kövekkel zúzták be a Videoton autóbuszának ablakait, minek következtében a székesfehérvári labdarúgók a drukkerei hadjáratát ellensúlyozni igyekvő IX. kerületi klub társas gépkocsiján utaztak haza. Csaknem ugyanez történt az őszi szezonban Újpesten is. A Megyeri úton a Videoton – Burcsa Győző két, valamint Májer Lajos és Szabó József egy-egy góljával – 4-2-re nyert, mire a lilák feldühödött hívei szintén kövekkel rongálták meg a győztesek buszát. A különbség annyi volt, hogy '79 szeptemberében a megtámadottak leugráltak a járműről, és szétkergették a nem annyira rettenthetetlen randalírozókat. Üllői úti hőstette után a Fejér megyei Hírlap ezzel a címmel üdvözölte Burcsát és a többi győzőt: „Diadal iskolajátékkal”. Az orgánum nem túlzott. Az oktató kabinetet a középcsatár Szabó vezényelte, aki negyedóra alatt előbb Tieber Lászlót, majd a szívbajosnak igazán nem mondható beállóst, Baranyi Sándort ugratta ki, és a két villámakció nyomán szűk negyedóra alatt „elszaladt” ellenfelétől a Videoton. A védő gólja kapcsán Zsengellér Zsolt, az 1938-ban vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula fia, a kitűnő sportújságíró azt rögzítette a Képes Sportban: „Mivel a fehérvári hátvéd- és középpályás sorból is gyakoriak voltak az előretörések, a ferencvárosiak sokszor teljesen megzavarodtak, s a vendégek szinte kényük-kedvük szerint alakították az eredményt.” A szintén szaktekintély Németh Gyula a Népsportban kiterjesztette a kiválóságok körét: „A gyors indítások, a nagyszerű játékhelyzetek kiaknázásában élen járt Burcsa, Csongrádi Ferenc, Tieber is, de leginkább Szabó, aki előkészítő és végrehajtó volt egy személyben. Egy órán keresztül így játszott a Videoton, s öt gól birtokában megtehette, hogy már csak a védekezésre összpontosítson.” Persze, mert a zöld-fehérek leginkább a vetélytárs csatáraival nem tudtak mit kezdeni. Tieber annyiszor száguldott el Tepszics Ignác mellett, ahányszor akart, a Májer–Ádám László párharc is egyenlőtlen volt, a két együttes közti különbséget azonban a negyedik vendéggól tükrözte a legjobban: a követhetetlenül szlalomozó Tieber szólója végén Zsiborás Gábor bravúrral mentett, a labda kipattant a kaputól 30-35 méterre álló Szabóhoz, aki ilyen távolságról is – mesés mozdulattal – a hálóba ívelt. Dr. Lakat Károly szövetségi kapitány még aznap kihirdette a válogatott keretet a 96 óra múlva következő magyar–lengyel mérkőzésre. Videoton-játékos egy sem volt a jelöltek között; igaz, az Üllői úti nyertesek egy héttel később 3-0-ra kikaptak a másik fehérvári együttestől, a MÁV Előrétől... A szenzáció nem is a videotonosok kihagyása, hanem a fővárosi menők visszahívása volt, mert Lakat doktor első kapitányi meccsén, 1979 szeptemberében, a csehszlovákok ellen (2-1) csak a kispesti Gujdár és az újpesti Tóth András játszott az 1978-as Mundialon szereplők közül. '80 márciusában viszont az argentínai világbajnokság nyolc magyar résztvevője lépett pályára, a kezdő tizenegy összetétele ugyanis ez volt (dőlt betűvel a vb-n jártak): Mészáros – Török (mindkettő Vasas), Bálint (FC Bruges), Kereki (ZTE), Tóth József (Újpest) – Pál (Honvéd), Müller, Zombori (mindkettő Vasas) – Fazekas, Törőcsik (mindkettő Újpest), Várady (Vasas, ő is kinn volt Argentínában, de combsérülése miatt nem futballozhatott). A visszatérők nem felejtették el a mesternek a mellőzést: az Építők elleni edzőmeccsen egy helyben állással tüntettek mindannyian. Thomann Antal, a kis csapat edzője nem a meghökkentő 2-0-ás győzelemnek örült, hanem együtt érzően említette a gyakorlómérkőzés után: „Ilyen nemtörődöm módon, ennyire lélektelenül játszani címeres mezben... Bizony szomorú látvány!” Várkonyi Sándor, a telt házas színészek–újságírók rangadók hőse, a visszahúzós cselek zsurnaliszta mestere szintén kifakadt: „Nem akadt senki, aki, ha máskor nem, a szünetben odaállt volna a többiek elé, hogy a szentségit, csak nem égetjük itt tovább magunkat, csak nem engedünk velünk packázni egy NB II-es csapatot! Most nekik megyünk, és begyűrjük őket a fűbe, mert úgy kívánja a becsület. Ilyen egyén nem akadt, csak szív és lelkesedés nélküli sereg, amely eltűrte a megszégyenítést egy kis csapattól.” Lakatot annyira megviselte a másfél órás sztrájk, hogy sírt az öltözőfolyosón, majd amikor valamelyest összeszedte magát, így beszélt: „Ezt a játékot semmi sem menti! Én azzal a nem titkolt szándékkal hívtam meg a legjobbak közé e futballistákat, hogy lássák, számítunk rájuk, az argentínai kudarc nem válogatottságuk végét jelenti.” Már csak azért sem jelentette, mert a lengyelekkel vívott találkozón „felszívták” magukat a nagyfiúk. Fazekas és Törőcsik góljával 2-1-re győztek, s a táncos centert rendre „babaarcúnak” nevező, a sportolók és a civil olvasók körében egyaránt közkedvelt Szabó Ferenc joggal írta a Népszabadságban: „Jó lengyel csapat volt a pályán, ám jogos a megállapítás, hogy még mindig ez a legjobb magyar válogatott.” Lakat két hónappal később már nem volt kapitány. Mészáros, Török, Bálint, Tóth József, Müller, Fazekas, Törőcsik még Mészöly Kálmán 1982-es vb-keretben is szerepelt. Várady és Zombori az újabb világtornára már nem utazhatott, s ugyanúgy nem feledte el a kihagyást, mint Lakat az Építők-meccset. A Videotont Argentínában senki, Spanyolországban Csuhay József és Csongrádi képviselte. Az FTC-ből előbb öten, majd hárman utaztak, ám Martos és Bálint a két világbajnokság között külföldre szerződött. Nyolcvanhatban megfordult a trend: Mexikóban ott volt a két Disztl, továbbá Csuhay és az akkor már Auxerre-ben futballozó Burcsa is. Mezey György szakvezető egyetlen ferencvárosi játékost sem invitált a huszonkettes keretbe.  

FTC–VIDEOTON 2-5 (1-4)

Bajnoki mérkőzés, 1980. március 22., Üllői út, 25 000 néző. Jv.: Tompa. Videoton: Disztl – Végh, Kovács József, Baranyi, Horváth – Csongrádi, Burcsa, Karsai (Vadász, 50. perc) – Májer, Szabó, Tieber. FTC: Zsiborás – Tepszics, Judik, Jancsika, Ádám (Major, 72.) – Nyilasi, Ebedli, Mészöly Pál – Pusztai (Takács, 66.), Szokolai, Pogány. Gól: Tieber (10.), Baranyi (14.), Szabó (34. és 45.), Szokolai (37.), Nyilasi (58.), Burcsa (63.).

Szerző

Koronázás

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:29

Fotó: Oscar Gonzalez / AFP / NurPhoto
Ember tervez, koronavírus végez. Ezt a nem túl eredeti gondolatot véstem fel a virtuális naplómba: múlt hétre még nagy családi egyesítést szerveztünk Madridba, válogatott látnivalókkal és kulináris kitérőkkel, most meg itt ülök Malagában egy garzon luxuskaranténjában. Nem, tudtommal még nem vagyok fertőzött, bár ki tudja, azt is olvastam, hogy sok emberen tünetmentesen suhan át a vírus. Akárhogy is, most legfeljebb a nejem macskáját fertőzhetném meg, bosszúból amiért megette a hazai szalámit. Az utolsó pillanatban hagytam el Madridot, mert a virtuális családi kupaktanács úgy döntött, az a legjobb, ha akkor lépek le a gócpontból, amikor még hagyják, és keresünk egy nyugalmasabb helyet. Nem mertem elindulni hazafelé, mert bármelyik pillanatban lezárhatták a határokat és akkor megsaccolni se lehetett, hogy hol rekedek. Madridnak már akkor is erősen vasárnapi hangulata volt, szinte már érezni véltem odakint a húsleves szagát, ami minden becsületes magyar kisvárost beterít ilyenkor. Megszűnt az eleven fővárosi nyüzsgés, egy vagy két turista lézengett tanácstalanul a bezárt Prado körül, aztán végül bementek egy kézműves csokiboltba. Az is van olyan, mint a művészet. Csak három Jehova tanúja tartott ki makacsul az Atocha pályaudvarral szemben, odaállították a kis gurulós propaganda-szekérkéjüket a fal mellé, majd a telefonjukat nyomogatták a prospektusok mögött. Láthatóan nem tartottak semmitől, maszkot sem viseltek. Talán Isten mégiscsak válogat. Alighogy megérkeztem a tengerpartra, már ki is hirdették a szükségállapotot. Benalmádenában addig sem hömpölygött különösebb tömeg, de a partot még viszonylagos élettel töltötték meg a vendéglők, a grillezők csábító illatfelhői. Az előszezon előszezonja ez tavaszias napsütéssel, amely a brit turistáknak (szinte csak ők vannak itt) már maga a nyár, néhányan még este hatkor is megmártóztak a tengerben. Másnapra ebből dermedt némaság lett, csak hatalmas zacskók és hónalj alá szorított vécépapírgurigák imbolyogtak itt-ott az utcán. Rendőrautó is körözött, a hangosbemondón arra figyelmeztetve mindenkit, hogy maradjon otthon, mintha ez a Malaga melletti üdülőnegyedet nem épp arra találták volna ki, hogy senki se üljön a négy fal között, mert ott nem tudja költeni a pénzét. Én is átváltottam agglegénytempóra, illetve leginkább arra az időre emlékeztet mindez, amikor nagyon elkap a regényem ritmusa, és napokig csak írom, lökdösöm előre a cselekményt, és csak a legszükségesebbekért ugrom le a boltba. Most viszont nem görgetem, hanem élem ezt a regényt. Leginkább A pestis jut az eszembe Camus-től , a vesztegzár alá kerülő Oran. És leginkább Grand, a hivatalnok, aki nagyszabású művön dolgozik, de nem jut tovább az első mondatnál, azt csiszolgatja számtalan változatban, már tele egy füzet a dallamosabbnál dallamosabb verziókkal, vagyis lassan ez a kiüresedő, minden szót mérlegre tevő mondat lesz maga a regény. Az újra- és újra nekirugaszkodás monotóniája. A félelem és remény, amit végül felülír az életről sokkal többet tudó ragály. Minden zaj valahogy jelentőségteljessé válik. Az ablakom előtt rikoltozó sirályok, a házak mögötti hegyvonulat némasága, és lent a tenger rezzenéstelen nyugalma. A természet közönyében egyszerre van valami biztató és fenyegető, mintha csak arra várnának, hogy eltűnjön a mindent összerondító, mindent beépítő és kisajátító ember. Lehet, hogy számukra mi vagyunk az agresszív, mindent letaroló vírus. Vagy inkább azt sugallják: nyugi, az időt máshogy is lehet mérni, pár pánik-teljes nap mit sem számít. Nézz magadba, lassulj le, és minden megoldódik. Tegnap este, ahogy tegnapelőtt is, arra lettem figyelmes, hogy tapsolnak a szemben lévő hatemeletes erkélyein, de nem tudtam kinyomozni, hogy mi lehetett a produkció. Biztos, hogy nem erkélykoncert volt, mint Olaszországban, mert azt talán hallottam volna, de akkor mégis mi? Talán valamilyen előadás? Mutatványosok? Vagy egymás életét tapsolják, hiszen mindent látni az akváriummá változott lakásokban? Mint a lelassult szívverés, olyan a város. Akik élettel tölthetnék meg a garzont – az erről is mindent tudni akaró Dusi, a kissé szorongó, de mindent tűrhetővé varázsoló nejem –, nincsenek itt, különféle technikai trükkel tartjuk a kapcsolatot. Berendezkedtünk arra, hogy könnyen lehet, akár másfél, két hónapig sem találkozhatunk. Amíg a kényszerintézkedések tartanak. Tegnap este, amikor egymást néztük a kissé megszeppent macskával az ágyon, már arra gondoltam, hogy talán itt is eljön majd az a pont, amikor csak a járvány lesz igazán kézzelfogható. Minden más lebegővé, álomszerűvé válik. Talán a családom is egyetlen, befejezetlen mondattá sűrűsödik egy távoli füzetben. Addig is versenyt futok a brit különítménnyel száraztésztáért, halkonzervért, budipapírért. Ha nem sikerül, akkor le kell lassítanom az anyagcserémet, mint a jógik. Napfényt eszem, és majd valami halvány derengés jön ki belőlem a folyamat végén. Csak a humorunkat, csak azt ne veszítsük el, mondtam ma reggel a kajáját követelő macskának. Egy pillanatra rám nézett, és úgy tűnt, megértette. Aztán a szeretet jeléül beleharapott a kezembe.