A hidegháború határvidékén

A járvány ideje jó alkalom, hogy megmagyarázzuk gyermekeiknek, milyen volt a hidegháború. Milyen volt, amikor az országok bezárkóztak, az idegen eleve gyanús volt, nemzeti téveszmék, félelmek és disztópiák határozták meg a társadalmak életét. Néha elmesélem otthon: amikor osztálykirándulásra vitt a gimnázium Sopronba és Kőszegre akkor a csapat kollektív határsáv-engedélyt kapott. A buszra felszálló határőr pedig szigorúan ellenőrizte a csapatot. Vagy azt, hogy tízéves koromban Nógrádban, az akkori csehszlovák határon átmásztunk társaimmal a túloldalon lévő vár tövébe, aztán röhögve és félve csúsztunk le a töredezett szürke köveken, miután életünkben először „külföldön” jártunk. Világjáró gyerekeim a Schengen-zóna örömeiben nőttek fel, csodálkozva borzonganak. Az államszocializmus rezsimje így visszafelé nézve egyre érthetetlenebb: úgy védte magát, hogy bezárta polgárait, miközben azt fuvolázta: nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad.

Kapka Kassabova Határ: utazás Európa szélére című könyvében sokat írt a határsáv életéről, a határsértőkről, s a rájuk vadászó határőrökről. A bolgár-török határ valamiért könnyen átjárhatónak tűnhetett a Burgasztól délre nyaraló keletnémeteknek, cseheknek, lengyeleknek, akik nekivágtak a Sztrandzsa-hegység erdőinek. Ha nem robbantak fel egy ottfelejtett aknán, elfogta őket a megfélemlített helyiek által riasztott határőrség, vagy lelőtte egy szintén megfélemlített katona. Ha életben maradtak, először a bolgárok verték össze, majd átadták őket a hazai állambiztonságnak. A történet folytatása is elrettentő, szerencsés volt, akit a nyugatnémetek valamilyen homályos üzletben kivásároltak a börtönből. A zárt körzet, a határvidék, ahogy a bolgár-brit szerző leírja, amúgy is rejtélyekkel volt terhes. Az ókori trák királyok szerettek aranykincsek közé temetkezni. A hatalom is szerette a kincseket: a gépesített rablásból származó értékeket aktatáskában vitték a bécsi feketepiacra. Aztán elmentek a látóasszonyhoz, hogy vegye le róluk az „ördögi szem” ártását. A modernitás diktatúrája rátelepült az antikvitás és a középkor rétegeire, egykori misztériumvallások szokásai éltek tovább a parázson járó falusiak szokásaiban, a trák és hellén istenségek szláv néven vonultak be az keleti kereszténység panteonjába. A határvidéken az őslakók szénégetők, vadászok, pásztorok és földművelők voltak, néha embercsempészek, martalócok és sírrablók. Sok vallás, több nyelv is megélt itt egymás mellett, míg a XX. századi történések nem szabdalták fel a tájat, s húztak határokat.

Ahol nyelvek, vallások, kultúrák élnek együtt, alapállapotban a különböző emberek jól megvannak egymással. A szomszéd fontos. Amíg közbe nem lép a politika, s egyik szomszédból uralkodó nemzet a másikból kisebbségi lesz. De a határvidéken kezdődik, s tart legtovább a hidegháború. Sőt, akkor is érezni a fagyot, amikor már formálisan politikai jó idő van, s a határ két szövetséges államot választ el. A hidegháború megmarad, ahogy a rozsdás szögesdrót is nehezen tűnik el. A rossz történetek kísértenek, a bezártság érzése, az alárendeltség akkor sem múlik el, amikor már elvileg szabadon utazhat az ember. Az emberek mintha szeretnének félni.

A bolgár határvidéken pár éve önkéntes őrök szerveződnek, hogy megállítsák a menekülőket.

Utaztunk arra pár éve. A török-görög határt (évtizedek óta NATO-szövetségesek) is valóságos frontvonal választja el, a határ közelében félig kihalt görög falu, típusterv szerint épült házakkal. Menekülteknek épült, akik a határ túloldaláról, vagy még messzebbről jöttek ide. A Balkánon a hidegháború hivatalos befejezése nem hozott örömteli felszabadulást. Az elszámolás és leszámolás vágya, a nacionalista düh lett úrrá a tájon. Elmúlt az irracionális ideológia – egyébként is régen átalakult nacionál-kommunizmussá - , s helyette régi gyűlöleteszmék formálódtak pártokká. Ráadásul a megélhetés sem lett érezhetően jobb, aki tud elmenekül. Bulgária, Románia, Észak-Macedónia, Bosznia és Szerbia sok millió tehetséges fiatal lakóját veszíti el. A velünk élő új, hideg békében.

A könyv szerzője két hegységet is beutazott. Az alacsonyabb bolgár-török Sztrandzsát és a magasabb bolgár-görög Rodopét. Kassabova a török részen mindenütt találkozott egykori honfitársaival, bulgáriai törökökkel, a görög oldalon meg bolgárul beszélő, s inkább török identitású muzulmánokkal, pomákokkal. Pomákok élnek Törökországban is. A hidegháború etnikai tisztogatással járt a Balkánon. De ez nem volt nagyon új, százötven éve tartanak a menekülések. A bolgár állam utoljára 1989-ben kergette ki több mint háromszázezer török nemzetiségű polgárát.

A XIX. század a nacionalizmus évszázada volt, nemzetállamok jöttek létre. De a Balkánon semmi sem egyértelmű: a nyelv és az identitás nem fedi egymást, a nemzeti önazonosság bizonytalan, sok helyen ma is az. Kassabova nemrég megjelent új könyve, A tóhoz című az Ohridi- és a Preszpa-tó vidékére vezet, ahonnan nagyanyja származott el Bulgáriába. A helyiek ott, ha megkérdezik őket milyen nemzetiségűek, milyen nyelven beszélnek, azt válaszolják: itteniek vagyunk. A görög állam több mint száz éve birtokolja a tájat, s évtizedek óta asszimilációs politikát folytat. A mai napig nem ismeri el, hogy északi területein szláv nyelvű kisebbség él. A népek tehát elmenekültek a háborúk elől, majd később a lakosságcserének nevezett kitelepítések során. A muzulmánok Törökországba tartottak, a keresztények az új balkáni államokba. A nyelv nem számított. Athénban egy Karamanlidika nevű étteremben ebédeltünk: ezek a török nyelvű ortodoxok Anatóliában éltek, száz éve menekültek Görögországba. Csak a tudatlanok, vagy hazugok állítják, hogy egyedül a magyarságot érte a szétszakítás, a menekülés, kiűzetés tragédiája a XX. században.

A könyvben leírt határvidék ma is a menekültek egyik fő ösvénye. Kassabova sok emberrel és történettel találkozott. A riportregény alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket bürokratikus szóval migránsoknak neveznek nálunk. A könyvből kiderül: mindenki, aki ilyen útra vállalkozik, menekülő. Nem csak az, akit kibombáztak az otthonából, etnikai, vagy politikai okokból veszélyeztették az életét. Találkozunk egy iraki kurd családdal, akiket otthonukban senki sem üldözött, de úgy döntöttek, elég volt. Az apa egy évtizedet volt kurd pesmerga, harcolt Szaddám katonái ellen, nem akarta, hogy a lányai is harcba menjenek. Békés életet akart, a bizonytalanság, az állandó konfliktus elől menekült Nyugatra.

A nemzetközi konvenciók nem vették be a menekülés jogos indokai közé, ha valakinek, egy családnak elege lett a hazájában uralkodó kilátástalanságból. Ha azért menekül mindent feladva, mert abban az országban az ostobaság, bigottság, a klánviszonyok, a vallási és hasonló előítéletek uralkodnak. Se boldogulás nincs, se szabad élet, se saját kultúra. Az ilyen rezsimek azt üvöltik, hogy ők hibátlanok. Ezért hazudnak állandóan. (Erre most Irán a legkiáltóbb példa, de hasonló mismásolásokat mi is tapasztalunk.) És ahol ilyen rezsimek vannak, ott az embereket többnyire bezárják. Kerítések, aknazárak, vasfüggönyök mögé. Miközben azt dalolják nekik, hogy ez a legjobb hely a világon.