Hegyi Iván: Március hava

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:30

Márciust írtunk, de Divinyi partjelzőt hógolyókkal dobálták a zsúfolt ferencvárosi nézőtérről. A hajigálás akkor kezdődött, amikor 2:0-ra vezetett a Videoton az Üllői úton. Majd azután folytatódott, hogy a fehérvári csapat már 4:1-re elhúzott. Az FTC-szurkolók idegeit megtépázta a vendégek feltűnő fickándozása, és a meccs végén az egy hét híján húszesztendős Disztl Péter kapust sorozták meg a havas töltetekkel, mire Tompa játékvezető élesen jelezte: ha nem áll helyre a rend, lefújja a mérkőzést. Mivel a hógolyózápor nem maradt abba, a találkozó bírája a 88. percben véget vetett a találkozónak. Az eredményjelző tábla 2:5-öt mutatott, s ez olyannyira elviselhetetlen volt a zöld-fehér tábor számára, hogy az ultrák a negyven éve, 1980. március 22-én rendezett mérkőzés után kövekkel zúzták be a Videoton autóbuszának ablakait, minek következtében a székesfehérvári labdarúgók a drukkerei hadjáratát ellensúlyozni igyekvő IX. kerületi klub társas gépkocsiján utaztak haza. Csaknem ugyanez történt az őszi szezonban Újpesten is. A Megyeri úton a Videoton – Burcsa Győző két, valamint Májer Lajos és Szabó József egy-egy góljával – 4-2-re nyert, mire a lilák feldühödött hívei szintén kövekkel rongálták meg a győztesek buszát. A különbség annyi volt, hogy '79 szeptemberében a megtámadottak leugráltak a járműről, és szétkergették a nem annyira rettenthetetlen randalírozókat. Üllői úti hőstette után a Fejér megyei Hírlap ezzel a címmel üdvözölte Burcsát és a többi győzőt: „Diadal iskolajátékkal”. Az orgánum nem túlzott. Az oktató kabinetet a középcsatár Szabó vezényelte, aki negyedóra alatt előbb Tieber Lászlót, majd a szívbajosnak igazán nem mondható beállóst, Baranyi Sándort ugratta ki, és a két villámakció nyomán szűk negyedóra alatt „elszaladt” ellenfelétől a Videoton. A védő gólja kapcsán Zsengellér Zsolt, az 1938-ban vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula fia, a kitűnő sportújságíró azt rögzítette a Képes Sportban: „Mivel a fehérvári hátvéd- és középpályás sorból is gyakoriak voltak az előretörések, a ferencvárosiak sokszor teljesen megzavarodtak, s a vendégek szinte kényük-kedvük szerint alakították az eredményt.” A szintén szaktekintély Németh Gyula a Népsportban kiterjesztette a kiválóságok körét: „A gyors indítások, a nagyszerű játékhelyzetek kiaknázásában élen járt Burcsa, Csongrádi Ferenc, Tieber is, de leginkább Szabó, aki előkészítő és végrehajtó volt egy személyben. Egy órán keresztül így játszott a Videoton, s öt gól birtokában megtehette, hogy már csak a védekezésre összpontosítson.” Persze, mert a zöld-fehérek leginkább a vetélytárs csatáraival nem tudtak mit kezdeni. Tieber annyiszor száguldott el Tepszics Ignác mellett, ahányszor akart, a Májer–Ádám László párharc is egyenlőtlen volt, a két együttes közti különbséget azonban a negyedik vendéggól tükrözte a legjobban: a követhetetlenül szlalomozó Tieber szólója végén Zsiborás Gábor bravúrral mentett, a labda kipattant a kaputól 30-35 méterre álló Szabóhoz, aki ilyen távolságról is – mesés mozdulattal – a hálóba ívelt. Dr. Lakat Károly szövetségi kapitány még aznap kihirdette a válogatott keretet a 96 óra múlva következő magyar–lengyel mérkőzésre. Videoton-játékos egy sem volt a jelöltek között; igaz, az Üllői úti nyertesek egy héttel később 3-0-ra kikaptak a másik fehérvári együttestől, a MÁV Előrétől... A szenzáció nem is a videotonosok kihagyása, hanem a fővárosi menők visszahívása volt, mert Lakat doktor első kapitányi meccsén, 1979 szeptemberében, a csehszlovákok ellen (2-1) csak a kispesti Gujdár és az újpesti Tóth András játszott az 1978-as Mundialon szereplők közül. '80 márciusában viszont az argentínai világbajnokság nyolc magyar résztvevője lépett pályára, a kezdő tizenegy összetétele ugyanis ez volt (dőlt betűvel a vb-n jártak): Mészáros – Török (mindkettő Vasas), Bálint (FC Bruges), Kereki (ZTE), Tóth József (Újpest) – Pál (Honvéd), Müller, Zombori (mindkettő Vasas) – Fazekas, Törőcsik (mindkettő Újpest), Várady (Vasas, ő is kinn volt Argentínában, de combsérülése miatt nem futballozhatott). A visszatérők nem felejtették el a mesternek a mellőzést: az Építők elleni edzőmeccsen egy helyben állással tüntettek mindannyian. Thomann Antal, a kis csapat edzője nem a meghökkentő 2-0-ás győzelemnek örült, hanem együtt érzően említette a gyakorlómérkőzés után: „Ilyen nemtörődöm módon, ennyire lélektelenül játszani címeres mezben... Bizony szomorú látvány!” Várkonyi Sándor, a telt házas színészek–újságírók rangadók hőse, a visszahúzós cselek zsurnaliszta mestere szintén kifakadt: „Nem akadt senki, aki, ha máskor nem, a szünetben odaállt volna a többiek elé, hogy a szentségit, csak nem égetjük itt tovább magunkat, csak nem engedünk velünk packázni egy NB II-es csapatot! Most nekik megyünk, és begyűrjük őket a fűbe, mert úgy kívánja a becsület. Ilyen egyén nem akadt, csak szív és lelkesedés nélküli sereg, amely eltűrte a megszégyenítést egy kis csapattól.” Lakatot annyira megviselte a másfél órás sztrájk, hogy sírt az öltözőfolyosón, majd amikor valamelyest összeszedte magát, így beszélt: „Ezt a játékot semmi sem menti! Én azzal a nem titkolt szándékkal hívtam meg a legjobbak közé e futballistákat, hogy lássák, számítunk rájuk, az argentínai kudarc nem válogatottságuk végét jelenti.” Már csak azért sem jelentette, mert a lengyelekkel vívott találkozón „felszívták” magukat a nagyfiúk. Fazekas és Törőcsik góljával 2-1-re győztek, s a táncos centert rendre „babaarcúnak” nevező, a sportolók és a civil olvasók körében egyaránt közkedvelt Szabó Ferenc joggal írta a Népszabadságban: „Jó lengyel csapat volt a pályán, ám jogos a megállapítás, hogy még mindig ez a legjobb magyar válogatott.” Lakat két hónappal később már nem volt kapitány. Mészáros, Török, Bálint, Tóth József, Müller, Fazekas, Törőcsik még Mészöly Kálmán 1982-es vb-keretben is szerepelt. Várady és Zombori az újabb világtornára már nem utazhatott, s ugyanúgy nem feledte el a kihagyást, mint Lakat az Építők-meccset. A Videotont Argentínában senki, Spanyolországban Csuhay József és Csongrádi képviselte. Az FTC-ből előbb öten, majd hárman utaztak, ám Martos és Bálint a két világbajnokság között külföldre szerződött. Nyolcvanhatban megfordult a trend: Mexikóban ott volt a két Disztl, továbbá Csuhay és az akkor már Auxerre-ben futballozó Burcsa is. Mezey György szakvezető egyetlen ferencvárosi játékost sem invitált a huszonkettes keretbe.  

FTC–VIDEOTON 2-5 (1-4)

Bajnoki mérkőzés, 1980. március 22., Üllői út, 25 000 néző. Jv.: Tompa. Videoton: Disztl – Végh, Kovács József, Baranyi, Horváth – Csongrádi, Burcsa, Karsai (Vadász, 50. perc) – Májer, Szabó, Tieber. FTC: Zsiborás – Tepszics, Judik, Jancsika, Ádám (Major, 72.) – Nyilasi, Ebedli, Mészöly Pál – Pusztai (Takács, 66.), Szokolai, Pogány. Gól: Tieber (10.), Baranyi (14.), Szabó (34. és 45.), Szokolai (37.), Nyilasi (58.), Burcsa (63.).

Szerző

Koronázás

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:29

Fotó: Oscar Gonzalez / AFP / NurPhoto
Ember tervez, koronavírus végez. Ezt a nem túl eredeti gondolatot véstem fel a virtuális naplómba: múlt hétre még nagy családi egyesítést szerveztünk Madridba, válogatott látnivalókkal és kulináris kitérőkkel, most meg itt ülök Malagában egy garzon luxuskaranténjában. Nem, tudtommal még nem vagyok fertőzött, bár ki tudja, azt is olvastam, hogy sok emberen tünetmentesen suhan át a vírus. Akárhogy is, most legfeljebb a nejem macskáját fertőzhetném meg, bosszúból amiért megette a hazai szalámit. Az utolsó pillanatban hagytam el Madridot, mert a virtuális családi kupaktanács úgy döntött, az a legjobb, ha akkor lépek le a gócpontból, amikor még hagyják, és keresünk egy nyugalmasabb helyet. Nem mertem elindulni hazafelé, mert bármelyik pillanatban lezárhatták a határokat és akkor megsaccolni se lehetett, hogy hol rekedek. Madridnak már akkor is erősen vasárnapi hangulata volt, szinte már érezni véltem odakint a húsleves szagát, ami minden becsületes magyar kisvárost beterít ilyenkor. Megszűnt az eleven fővárosi nyüzsgés, egy vagy két turista lézengett tanácstalanul a bezárt Prado körül, aztán végül bementek egy kézműves csokiboltba. Az is van olyan, mint a művészet. Csak három Jehova tanúja tartott ki makacsul az Atocha pályaudvarral szemben, odaállították a kis gurulós propaganda-szekérkéjüket a fal mellé, majd a telefonjukat nyomogatták a prospektusok mögött. Láthatóan nem tartottak semmitől, maszkot sem viseltek. Talán Isten mégiscsak válogat. Alighogy megérkeztem a tengerpartra, már ki is hirdették a szükségállapotot. Benalmádenában addig sem hömpölygött különösebb tömeg, de a partot még viszonylagos élettel töltötték meg a vendéglők, a grillezők csábító illatfelhői. Az előszezon előszezonja ez tavaszias napsütéssel, amely a brit turistáknak (szinte csak ők vannak itt) már maga a nyár, néhányan még este hatkor is megmártóztak a tengerben. Másnapra ebből dermedt némaság lett, csak hatalmas zacskók és hónalj alá szorított vécépapírgurigák imbolyogtak itt-ott az utcán. Rendőrautó is körözött, a hangosbemondón arra figyelmeztetve mindenkit, hogy maradjon otthon, mintha ez a Malaga melletti üdülőnegyedet nem épp arra találták volna ki, hogy senki se üljön a négy fal között, mert ott nem tudja költeni a pénzét. Én is átváltottam agglegénytempóra, illetve leginkább arra az időre emlékeztet mindez, amikor nagyon elkap a regényem ritmusa, és napokig csak írom, lökdösöm előre a cselekményt, és csak a legszükségesebbekért ugrom le a boltba. Most viszont nem görgetem, hanem élem ezt a regényt. Leginkább A pestis jut az eszembe Camus-től , a vesztegzár alá kerülő Oran. És leginkább Grand, a hivatalnok, aki nagyszabású művön dolgozik, de nem jut tovább az első mondatnál, azt csiszolgatja számtalan változatban, már tele egy füzet a dallamosabbnál dallamosabb verziókkal, vagyis lassan ez a kiüresedő, minden szót mérlegre tevő mondat lesz maga a regény. Az újra- és újra nekirugaszkodás monotóniája. A félelem és remény, amit végül felülír az életről sokkal többet tudó ragály. Minden zaj valahogy jelentőségteljessé válik. Az ablakom előtt rikoltozó sirályok, a házak mögötti hegyvonulat némasága, és lent a tenger rezzenéstelen nyugalma. A természet közönyében egyszerre van valami biztató és fenyegető, mintha csak arra várnának, hogy eltűnjön a mindent összerondító, mindent beépítő és kisajátító ember. Lehet, hogy számukra mi vagyunk az agresszív, mindent letaroló vírus. Vagy inkább azt sugallják: nyugi, az időt máshogy is lehet mérni, pár pánik-teljes nap mit sem számít. Nézz magadba, lassulj le, és minden megoldódik. Tegnap este, ahogy tegnapelőtt is, arra lettem figyelmes, hogy tapsolnak a szemben lévő hatemeletes erkélyein, de nem tudtam kinyomozni, hogy mi lehetett a produkció. Biztos, hogy nem erkélykoncert volt, mint Olaszországban, mert azt talán hallottam volna, de akkor mégis mi? Talán valamilyen előadás? Mutatványosok? Vagy egymás életét tapsolják, hiszen mindent látni az akváriummá változott lakásokban? Mint a lelassult szívverés, olyan a város. Akik élettel tölthetnék meg a garzont – az erről is mindent tudni akaró Dusi, a kissé szorongó, de mindent tűrhetővé varázsoló nejem –, nincsenek itt, különféle technikai trükkel tartjuk a kapcsolatot. Berendezkedtünk arra, hogy könnyen lehet, akár másfél, két hónapig sem találkozhatunk. Amíg a kényszerintézkedések tartanak. Tegnap este, amikor egymást néztük a kissé megszeppent macskával az ágyon, már arra gondoltam, hogy talán itt is eljön majd az a pont, amikor csak a járvány lesz igazán kézzelfogható. Minden más lebegővé, álomszerűvé válik. Talán a családom is egyetlen, befejezetlen mondattá sűrűsödik egy távoli füzetben. Addig is versenyt futok a brit különítménnyel száraztésztáért, halkonzervért, budipapírért. Ha nem sikerül, akkor le kell lassítanom az anyagcserémet, mint a jógik. Napfényt eszem, és majd valami halvány derengés jön ki belőlem a folyamat végén. Csak a humorunkat, csak azt ne veszítsük el, mondtam ma reggel a kajáját követelő macskának. Egy pillanatra rám nézett, és úgy tűnt, megértette. Aztán a szeretet jeléül beleharapott a kezembe.    

Archív csatorna, archívum nélkül

Publikálás dátuma
2020.03.21. 18:29

Interneten nyilvánosság elé tárni archív anyagokat akkor érdemes igazán, ha a szolgáltatás valóban archívumként működik.
Az MTVA legnagyobb közszolgálati ajándéka minden bizonnyal az volt, amikor 2013-ban elindította az M3 csatornát. Sokan pótcselekvésnek tartották ezt a lépést: ügyes, előveszik az archívumi anyagokat, a régi műsorokat, filmeket, és van még egy csatornájuk. Pedig teljesen mindegy, mi volt a motiváció. A lényeg, hogy egy óriási kultúrkincs vált elérhetővé a nézők számára, amely saját értékein túl olyan átélhető és elemezhető közelségbe hozta az elmúlt fél évszázad (s főleg a szocializmus-korszak) arculatát, szellemi-politikai mozgásait, amire egyetlen történelmi munka sem lehet képes. Akik éltek a lehetőséggel, és elkezdték kóstolgatni az egyre bővülő kínálatot, kis idő múlva tapasztalhatták, hogy mind gyakrabban kapcsolnak az M3-ra. Afféle biztos pontjává vált a tévézésnek. Ha nem találsz sehol semmit, mert nincs focimeccs, unod a B kategóriás filmdömpinget, a gagyi sorozatokat, eleged van a politikai locsiból, ódzkodsz az ismeretterjesztő programoktól, gond egy szál se: ott az M3! Nézz meg egy régebbi tévéfilmet, klasszikus adaptációt, színházi közvetítést, legendás műsort! Amelyik nem olyan jó, az is tartalmas lesz, vagy legfeljebb csak érdekes. Kétségtelen, hogy a biztos célközönséget a nyugdíjasok, az ötven felettiek tábora jelentette. Ők bármikor örömmel ringatták bele magukat a nosztalgiázásba. Újra végigélhettek pár Ki mit tud?-ot, táncdalfesztivált, vetélkedőt, mélyinterjút, megint bekopogott hozzájuk Vitray Tamás, Egri János, Szegvári Katalin és sok más műsorvezető kedvenc. Sok emlékükben bizonyára csalódtak. De így sem jártak rosszul. Megkapták, amit ők várnak el a televíziótól: a szórakoztató művelődést. De a fiatalabbakat vagy a korszakot mindenestől elutasítókat is érhette meglepetés, ha nem ugrották át a csatornát, vagy kíváncsian belepillantottak az apák-anyák szórakozásába. Felfigyelhettek rá, mennyi történelmi témájú tévéjáték, irodalmi adaptáció látható a képernyőn. Megérthették valamennyire, miért mondják a szüleik, hogy ők akkor is biztosan tájékozódtak az irodalomban, ha egyetlen művet sem olvastak el. És amire a kívülállók igazán mereszthették a szemüket: a színészi játék, amely a nehézkes technika és a régies művészeti szemlélet ellenére is megőrizte varázsát. Láthatták, mit jelent, amikor egy országnak vezető színészgárdája van, amelynek tagjait százféle figurává lehet gyúrni a hercegektől a falusi kocsmárosig. Miközben markánsan egyéni az alkatuk, a hangjuk, a játékstílusuk. És tehetségükhöz méltó feladatokat kapnak folyamatosan. Mondhatjuk persze, hogy akkoriban más volt a kultúra helyzete, más szerepet töltött be a televízió az emberek életében. Meg hogy könnyű volt egyetlen csatornán értékeket közvetíteni az embereknek. Ez így van. Csakhogy ami könnyű, azt is meg kell csinálni. Ahhoz is kell tudás és akarat. Aki egykor nézett például szovjet tévécsatornát, tudja milyen, amikor a kultúrpolitika „az inkább kevesebbet, de nem jobban” álláspontján van. A Magyar Televízió ezzel szemben kreatívan kihasználta csaknem teljes mozgásterét, és műsor-szerkezetével, produkcióival nemzetközi szinten sem vallott szégyent. Nagyjából egy éve az M3 csak interneten érhető el az MTVA archívum oldalán. Bizonyára ésszerű döntés volt a sugárzás beszüntetése. De nem igazán nézőbarát. Hiszen pont az volt az M3 érdekessége, hogy beépült a teljes csatornakínálatba, és archív anyagával élő választási lehetőséget kínált. Amikor a televíziós felületet böngészi valaki a fotelből vagy éppen ágyban fekve, ott keres műsort. Így tágíthatja ki az időt, hogy amikor elkapcsol a Barátok közt-ről, az Abigélre vagy a Megtörtént bűnügyekre bukkan. Interneten tévéműsort nézni egész más tevékenység. Előre megfontolt döntés kell hozzá: este 7-kor bekapcsolom a laptopomat, mert meg akarom nézni A gyávát Tordai Terivel. Lehet ezt csinálni, csak elég nehézkes. Interneten nyilvánosság elé tárni archív anyagokat akkor érdemes igazán, ha a szolgáltatás valóban archívumként működik. Lehet a felületen élő műsor is, de a lényeg, hogy (legalább) a már bemutatott filmeket, adásokat a néző bármikor elérhesse. Akár előfizetési díjért. Még a tévés M3 műsorait is lehetett rögzíteni, összerakva belőlük egy kisebb gyűjteményt. Most semmi hasonlóra nincs lehetőség. Nemhogy letöltésre. Néhány nap után az anyagok lekerülnek az oldalról. Mire jó ez? Miért kell ilyen óvatosan bánni az egyik legnagyobb nemzeti kulturális kinccsel? Valami ésszerű üzleti számítás lenne mögötte? Gátolja mondjuk a Családi kör eladási lehetőségeit a nemzetközi médiapiacon? Vagy abból gazdagszik meg valaki, hogy kalózformában terjeszti Fejes Endre Kéktiszta szerelemének adaptációját? De hát kérhetne az MTVA is pénzt a letöltésért, az archív kínálat használatáért! Most eljött a fájdalmas lehetőség. Otthonunkba kényszerített a szeszélyes természet. A határok lezárva. És az MTVA nem várt sokat gesztussal, elviselhetőbbé téve a helyzetet, számtalan klasszikus értékű műsort tett szabadon elérhetővé, s a kínálat bővülni fog. Kiderülhetnek az igények, sokan tölthetik kellemesen, esetleg hasznosan is az időt. Föl lehet újból fedeztetni kiváló írókat, nagy színészeket, a kultúra gazdagságát, a művelődés örömét. És közben érezni a történelem lüktetését.