Előfizetés

A hálózat kész

Lehet azon értetlenül vigyorogni, hogy válsághelyzetben miért is a Facebookon szólt nemzetéhez szerdán a kormányfő, ha ő uralja a közmédiát. Vigyorognánk is az elöljárón, ha nem fagy bele velünk együtt a rendszerbe, ami amúgy is túlterhelt. Home office-ba kényszerítette a vírus az ország nagyját, és akkor még a kormányfő is némán tátog a népének szánt sorsról. A valóság tátog, rendben van. 
Ami nagyon nem volt rendben, hogy a valódi bejelentést a honvédelmi miniszter közölte este a köztelevízióban: csütörtök reggelre életre kelt a Létfontosságú Magyar Vállalatok Biztonságáért Felelős Akciócsoport, amely azonosította az ország működése szempontjából létfontosságú szolgáltató és gyártó kapacitásokat. Azokat a magyar vállalatokat, amelyek a különleges jogrendben olyan infrastruktúrát képviselnek, ahol a Magyar Honvédségnek szerepe lehet. Vajon mi? Feladatuk, hogy a létfontosságú magyar vállalatok üzemelését, biztonságát elősegítsék. Az irányítócsoportok – katonák, rendőrök, katasztrófavédelmi munkatársak – nyomon követik és koordinálják a vállalati munkát. Jelentést adnak a Honvédelmi Minisztériumnak, amely az országos operatív törzsnek jelent.
A hálózat kész. Most már csak egy kevés fantázia kell hozzá, hogy lássuk: a katonák, rendőrök és katasztrófavédelmisek tudják úgy követni és koordinálni a vállalati munkát, hogy a legkevesebb bajt okozzák. Hagyják dolgozni, akit kell, amíg nem bombázza az ellenség az első lépcsős 71 cég egyikét sem. 
Látjuk – sokan el is hiszik –, hogy az ország élén kemény vezér áll, aki kerítése tövében nemcsak hosszú vándorlásban kimerült nyomorultakat tud alázni, de életre tudja kelteni azt a haldokló közegészségügyi rendszert is, amelyet kormányzása tíz éve taszított a mélybe. Ez a hit. A valóságban a vezér belefagyott saját rendszerébe. A háborús kormányzati kommunikáció bukdácsol, péntek reggel pedig – mint előre közölték – katonák is megjelentek az utcákon. Ami nyilván erősíti a biztonságérzetet, megakadályozza a csirkemellfilé piaci zugáremelését, s maszk, orvos, nővér meg lélegeztető gép helyett elrettenti a koronavírust. 
Kínunkban sírunk és röhögünk. Mert a legvadabb időkben éppen a humorról nem szabadna lemondanunk, megadva így magunkat a végnek. Mi, cinikus fajta, persze tanultunk a kormányfő elmúlt tíz évéből, nem hisszük egy szavát sem. Rég nem arra figyelünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Belénk vésődött a bolsevik államcsíny-története is: forradalom (puccs) idején elsőként a postát, a vasútállomást, a nagy üzemeket kell megszállni. 
De pokolba a történelem e mogorva pillanataival. Magyarországon demokrácia van, ha másodlagos frissességű is: különleges jogrendben, de még ülésezik a parlament. Ha a vírus nagyvonalú, feloszlatására és a rendeleti kormányzásra még egy kicsit várni kell. Csakúgy, mint bizonyos szerkesztőségek megszállására. Durva, aki ilyenkor cenzúrát emleget, hiszen elég, ha valaki pánikot kelt, mert kérdezni mer. Ezért mi csak szelíden érdeklődünk: mi folyik itt a vírusölés leple alatt, valójában?

Mítosztalanítás

Abban semmi meglepő nincs, hogy Alexandr Vondra cseh politikus, aki az Európai Parlamentben az euroszkeptikusok táborát erősíti, elhatárolódott azoktól a prágai tüntetőktől, akik kinyilvánították: nem szeretnék, ha hazájuk is Lengyelország és Magyarország útjára lépne. Persze elgondolkodhatnánk azon, a Charta 77 emberjogi mozgalom egykori vezetője vajon hogyan mentegetheti most Orbán Viktort, a demokratikus intézmények gyengítésének európai élharcosát. A cseh renegát ezen felül a hazánk miniszterelnökét itthon és külföldön egyaránt övező személyi kultusz hívének mutatkozik, hiszen szerinte Orbán úgymond aktívan küzdött a kommunista rendszer ellen, ma pedig egy demokratikus párt élén áll. Vondra pedig kikéri magának, ha a budapesti kabinetvezetőt populista, antiszemita vagy fasiszta jelzővel illetik. 
Szintén az Orbánt körüllengő hamis mítoszokat táplálta nemrégiben Christian Ortner, a Die Presse újságírója, aki egyenesen bocsánatkérést követelt a magyar kormányfő számára Európa részéről. Álláspontja szerint öt éve, az öreg kontinenst sújtó gigantikus migrációs hullám idején egyedül Orbán Viktor mondta ki, hogy „az EU külső határait meg kell védeni”, sőt: következetesen védte is ezeket a határokat.
Mondják, a szomszéd füve mindig zöldebb. Egy marginális helyzetben lévő cseh pártocska képviselője, aki Putyin nagy örömére jelenleg Európa széttagoltságában érdekelt, holott a „bársonyos forradalmat” megelőzően még egészen másért küzdött, szívesen elsiklik azon tény fölött, hogy a szintén euroszkeptikus Orbán Viktor jócskán a hazai pártállam omladozásának időszakában kezdte hangoztatni antikommunista nézeteit. Amikor már úgyszólván semmiféle retorziótól nem kellett tartania. 
Orbán retorikájában a „kommunista” csupán egy toposz, mellyel rendszerint politikai ellenfeleit illeti. Egyébként skrupulusok nélkül megkoszorúzza ő a kommunista hősök emlékművét is a pekingi Tienanmen téren, ha érdekei úgy kívánják; egy kis opportunizmusért neki aztán végképp nem kell a szomszédba mennie! Arról pedig, hogy a Fidesz tényleg „demokratikus pártnak” nevezhető-e mostanság, sokat mesélhetnének a pártelnök-kormányfő azon pártbéli kritikusai, akiket elhallgattattak, illetve akiket kiszorítottak e rohamosan fasizálódó politikai formációból az elmúlt évtizedekben.
Örvendetes továbbá, hogy az osztrák médiaviszonyokat orbáni mintára átalakítani kívánó Heinz-Christian Strache bukása után virágzik a sajtószabadság nyugati szomszédunkban. Amibe természetesen az is belefér, hogy egy újságíró finom csúsztatásokkal él munkája során. Bécsből nézve tökéletesen érdektelen, hogy Orbán Viktor öt esztendeje mindössze azért öltötte magára „az irgalom nélküli prelátus” jelmezét menekültügyben, hogy elodázza várható bukását, melyre szakpolitikai dilettantizmusa és szociális érzéketlensége predesztinálja belföldön. És „megvédte” volna Európa határait? Emlékeim szerint tömegeket utaztatott hazánkon keresztül német nyelvterületre, éppen az ottani szélsőjobb erősítésének szándékával.
Az Orbánt övező mítoszok varázsa szerencsére fogyatkozik. Prágában, Bécsben, Budapesten egyaránt.

Bizalmi válság

A válság-guruk már jó ideje jövendölik, hogy újabb pénzügyi-gazdasági válság köszönt világra, nem tudták azonban megmondani, hogy mi lesz a válság kirobbantó oka. Ezért még körvonalazni sem tudták, hogy mi lesz a válság lefutásának az időtartama, mélysége és következményei felszámolásának az idő- és pénzigénye. Ami végül is bekövetkezett, az a „fekete hattyú” (Nassim Nicholas Teleb) jól ismert jelensége, az előre nem látható, ezért váratlan esemény által kiváltott változás, ami minden eddigi várakozásunkat megcáfolja, és új pályára helyezi életünket. A koronavírus éppen ilyen. A legfontosabb tulajdonsága, hogy az ellene való – pillanatnyilag egyetlen – védekezés: az egyének egymástól való izolációja szétzilálja a gazdaság és a társadalom eddig ismert szövetét, kialakult hálózatát, és ezzel a jól ismert rablómesét indítja be: „Pénzt, vagy életet?”
Amíg az eddigi gazdasági-pénzügyi válságok „felülről” indultak, mert a tőkepiacokat vagy a pénzpiacot vették célba, addig a most kibontakozó válság „alulról” indul, hiszen a modern gazdaságok alapvetően a szolgáltatásokon, a szolgáltatások pedig kis- és középvállalatok hálózatán alapulnak, és ha ezek nem képesek a kínálatukat a vevőikhez, az ügyfeleikhez eljuttatni, akkor csődbe mennek, sőt a vevőik is ellehetetlenülnek ápoló, szerelő, fodrász, fogorvos, eladó vagy informatikus nélkül. Ha ezek a hálózatok, láncok szétesnek, akkor a válság elhúzódhat, tartóssá válhat, mert vásárló és így bevétel hiányában az étteremtulajdonos, a fogorvos, az óvodavezető, az idősgondozó elbocsátásokra kényszerül, ami azután végeláthatatlanul és exponenciálisan szétroncsolja először a kínálat, majd a kereslet kialakult szerkezetét. 
Éppen emiatt nem lesznek elegendőek a megszokott monetáris (hitelbővítés, adósságátütemezés, stb.) és fiskális (adócsökkentés és támogatásbővítés) politikai eszközök, mellettük új kockázatközösségi hálózatok, közösségek, a szolidaritást segítségül hívó új modellek kellenek. Ezek használják a közvetlen, személyes érintkezést virtuális találkozásokkal felváltó informatikai megoldásokat, applikációkat, miközben ezek kifejlesztésének költségeit nem, vagy csak mérsékelten terhelik rá a használókra. 
Az eddig is használt konferenciabeszélgetések reneszánszát éljük, az eddig kevesek által használt webinárium felvirágzik, aminek két következménye is van. Az egyik a szokásos értekezletek imamalmai helyett időt takarítanak meg, azaz növelik a termelékenységet, a másik, hogy versenyre késztetnek, hiszen ha valaki ezeket nem használja, az törölte magát a „virtuális” térből, így a verseny újfent csak növeli a termelékenységet. Új tananyagok, érintkezési formák, időtöltési szokások fejlődnek ki, amelyek a legkevésbé viselik el a NAT vagy a NER katonai egyenruhába öltöztetett, Orbán komótosságával dirigált, elpuhult és értelmetlen vezényszavakkal tűzdelt természetét.
A szolgáltatói hálózatok akkor működnek, ha bízhatom abban, hogy a szerelő eljön, a fogorvos dolgozik, ha a hitelügyintéző képes a legkedvezőbb konstrukciót számomra megtalálni. Eddig ezt a bizalmat a hagyományos, nagyobb hálózatokba való beágyazottság alapozta meg. Attól, hogy a járvány tovaterjedésének a sebességét csökkenteni képes, egymástól izolált egyének kénytelenek ezeket az újonnan kifejlődő, vagy újonnan felfedezett applikációkat használni, ha élelmet, gyógyszert, hozzáférési lehetőséget, kulturált szórakozást, e-könyvet akarnak maguknak, rá lesznek kényszerítve, hogy új hálózatot építsenek maguk közé, ahol felfedezhetik a szomszéd segítőkészségét, szorgalmát, vagy az eddig elhanyagolt tanulás örömét.
Persze, tudom, hogy nem tartunk még itt. Még csak Orbánnak, meg a parancsnoki karának a semmitmondásánál tartunk. Ám már alakulnak az öntevékeny hálózatok az idősek számára történő vásárlás szervezésére, a munka nélkül maradt színészek létfenntartásának és képességeinek a hasznosítására, a legelesettebb hajléktalanok (pl. Iványi Gábor Oltalom Egyesülete által fenntartott „Fűtött utca”) számára a gyűjtésre, a betegek és elesettek gyógyszerének a kiváltására, a távoktatás keretében kidolgozandó „fedezd fel a városod” feladatok megírására, a takarékosan főzhető ételek receptjeinek a cseréjére. Ez még csak a kezdet. Egyszer azonban Pintér Sándor rendőre is – védőmaszkban és kesztyűben – az utcán segít majd, és nem álcázottan a munkahelyeken „tartja fenn a rendet”. Egyszer majd Csányi Sándor, a nagy bankár is könnyítéseken, az ügyfelek megtartásán töri majd a fejét, és nem azon, hogy a focipálya füvének a fűtésére milyen kölcsönt nyújtson a focirajongó államférfinak. 
A koronavírus megroppanthatja a NER és a NAT oszlopait is ebben kis országban. Mert kell, hogy legyen remény, mert kell, hogy egymásban legyen újra bizalmunk. A szerző közgazdász