Ez itt a Karmelita

Jó napot kívánok. Ez itt a Karmelita – kezdte bejelentéseit a fb-on a miniszterelnök. Illetve csak kezdte volna, ha lett volna hang is. Ám jelképes értelemben sem könnyű hangot találni, együttműködésre kérni egy országot, ahol a vezetőket a kérésről, az embereket az együttműködésről igyekeztek módszeresen leszoktatni. Éppen a Karmelitából. 
De amit Orbán ezúttal mondott, szükséges volt. Az fájt, ami hiányzott. 
Aznap elhangzott egy másik beszéd is. Angela Merkelé, a német televízióban. Ott ugyanis nézik, mert hitelesnek tartják a köztévét, nem kellett a facebookra költözni. Hang tehát volt. Méghozzá emberi. A kancellár természetesnek tartotta, hogy egy közösségi intézményben szól. Fel sem vetődött, hogy saját fórumát használja, ezzel akarva-akaratlanul „magánosítsa”, saját egyszemélyes kompetenciájába utalja a közügyet.
Nem szeretném sem túlmagyarázni a különbséget, sem Merkelt idealizálni. De azt nem lehetett nem észrevenni, hogy azzal kezdte: a kormány megszakítás nélkül konzultál az illetékes egészségtudományi intézménnyel, a Robert Koch Intézettel. Mi viszont nem vagyunk labancok, következésképpen az Orvoskamarát már sikerült legyurcsányistázni. Onnan is látszik, hogy az orvosok hülyeségeket beszélnek, hogy Orbán még most pénteken is azt mondta: nem igaz, hogy nincs elegendő maszk, majd mindenki kap, amikor szükség lesz rá. Ja. Akkor nyilván még nincs szükség rá. Vagy rossz helyen keressük: a patikákban mindenesetre egy darab sincs. Talán a TÜZÉP-nél vagy a cipőboltban kellett volna. 
A német kancellár az egészségügyi dolgozótól az élelmiszerláncok pénztárosáig és árufeltöltőjéig mindenkinek köszönetet mondott, akinek a munkahelyén kell helytállnia. Ez nálunk lassabban megy. Az „Ez itt a Karmelita”-bejelentkezésnél még nem sikerült, péntek reggelre legalább az orvosoknak elhangzott egy köszönet, és Gulyás miniszter végre a Kamara vezetésével is találkozott, bár csak „informálisan”. Úgy látszik, valahogy kimosakodtak a gyurcsányizmusból, azt mondják, fertőtlenítő híján a szappan is elég. De senki sem kért elnézést sem a fizetés nélküli szabadság fenyegetésével zsarolt pedagógusoktól, sem a Kovács államtitkár által letorkolt, dolgukat végző újságíróktól. Sőt, a kormányközeli média folytatja gyalázásukat. „Ezekkel a gusztustalan szardarabokkal másképp nem érdemes beszélni”, „csicskagyár ellenzéki újságírók” – tör ki a kollegialitás a Hír Tv-ből. 
Van egy szó, amit Merkel sűrűn használ (éppen, mert érzi a helyzet ellentmondásosságát), a Karmelitában viszont máskor sem igen emlegetik. Ez a szó a demokrácia. „Demokráciában élünk, nem kényszer alatt, a megosztott tudás és együttműködés környezetében.” „A nyitott demokráciához hozzátartozik, hogy a politikai döntéseket áttekinthetővé kell tenni, meg kell magyarázni, és meg kell indokolni.” Hm… Ez a „nyitott demokrácia” nagyon Sorosra hajaz, nem? (Időszerű volt, hogy a beszéd másnapján a kormányközeli tévé portréműsora jól leleplezze a kancellárt: lelkész apja „baloldali érzületű”, maga – mint, gondolom, mindenki – tagja volt a keletnémet KISZ-nek, többször járt a Szovjetunióban, és „hátba szúrta mentorát”: Kohlt.)
Csak lassan hát azzal a „megosztott tudással”! Nem feltételezek rossz szándékot, de nehéz volna egy csapásra változtatni azon a beidegződésen, hogy információt nem könnyen kötnek másnak az orrára. Ezért Európában szinte csak nálunk nem lehetett tudni a megbetegedések települési megoszlását, mint ahogy azt sem, milyen feladataik és jogaik lesznek az utcára vezényelt katonáknak. 
Merkel „közös, szolidáris cselekvésről” beszél: „nem hagyjuk egymást egyedül a bajban”. Nálunk a hivatalos látókörből eddig mintha kimaradt volna a kispénzű, hónapról hónapra élő ember. Sokáig egyetlen szó sem hangzott el arról, mi legyen a gyerekével otthon maradó szülővel. Fizetés nélküli szabadságon még egészségbiztosítása is elvész, ha csak nem maga fizeti be. És miből tartalékoljon a kisnyugdíjas, akinek járandósága a békebeli inflációt sem fedezte, nemhogy a most megugró árakat? Nincs rendkívüli családi pótlék- és nyugdíjemelés, kötelezően járó táppénz az egészséges gyerek mellett maradóknak. Noha a hivatalos jóslás szerint akár többszázezer munkanélküli lesz, az új szabályok cinikus módon úgy „szabadítják fel” munkaadó és alkalmazottja megegyezését, hogy az állását féltő munkavállalót teljesen kiszolgáltatottá teszik. Nyilván mindenbe belemegy, minden ú.n. „megállapodást” aláír, csak maradhasson. Miközben már nemcsak puha szívű szociális szakemberek, hanem közgazdászok is sürgetik a válság idejére valamiféle „alapjövedelem” biztosítását.
Az átlagember szolidáris. Bevásárolnak az idős szomszédnak, egyetemista és színész csoportok alakulnak a digitális oktatás segítésére, az „Etesd a dokit” akcióban élelmet visznek a kórházak portájára a hosszúnapozó egészségügyieknek. De a tíz kormányzati akciócsoport között nem sikerült egyetlen szociális csoportot sem alakítani, szakszervezetek, nyugdíjas szervezetek, szakemberek bevonásával.
Az ott a Karmelita? Igen, tudom, hogy most enélkül is sok munkájuk van. Csakhogy miniszterelnök úr, ez meg itt az ország. A szerző volt országgyűlési képviselő 
Szerző
Lendvai Ildikó

Hiteltelenül a hitelességért

Azzal kezdte Orbán Viktor a szerdai, technikailag meglehetősen félresikeredett facebook bejelentkezését, állítása szerint a kormányülés szünetében (ezek szerint a későbbiekben már nem hoztak fontos döntéseket), hogy a „veszélyhelyzet kialakulása óta – azaz hét nap alatt –, megszervezték Magyarország kollektív védelmét, a közös védekezést a világjárvánnyal szemben”. Másnap a kormányhoz tartozó Századvég és Nézőpont azonnali közvélemény kutatással jelentkezett, miszerint az emberek többsége elégedett az állam intézkedéseivel. Vagyis mind a miniszterelnök, mind a csatlósai elsődleges szempontnak tartják, hogy a társadalom higgyen az ország irányítónak, elfogadja, hogy ura a helyzetnek. És ebben a törekvésükben feltétlenül igazuk van: a legfontosabb ilyenkor, hogy legyen közbizalom. Hit abban, hogy amit a kormányfő mond, az hiteles, a tájékoztatás nem manipulált. 
A baj csupán az, hogy ezt a közbizalmat már régen eljátszotta ez a kabinet, az élén magával Orbán Viktorral. Most ne is említsük fel, hogy lám, egy pillanat alatt bebizonyosodott, hogy milyen törékeny a magyar gazdaság, szó sincs a nemzetállami önállóság tökélyéről. A világ minden országa bajba került, komplett szektorok semmisülnek meg, iparágak tűnnek el a süllyesztőbe. Két dolog foglalkoztat mindenkit: először a saját egészségének védelme, hogy képes-e megúszni a járványt, illetve az, hogy miként, miből tudja fenntartani magát, mi lesz a megélhetésével, és mikorra válik legalább viszonylag normálissá a mindennapi élete. 
Ezekre a kérdésekre senki nem tud ma választ adni, ezért eleve hiteltelen Orbánnak a már idézett nyitómondata. Nem szerveződött meg a védekezés a vírus ellen, nem is szerveződhetett meg, amikor az egész világ tehetetlen a terjedésével szemben. A legfőbb tanács – és ez igazán nem nevezhető a védekezés non plusz ultrájának – az, amit mindenütt hangsúlyoznak: ne menj az utcára, maradj otthon. Ma ennél többet és jobbat senki sem tud mondani, maga Orbán Viktor sem. Az ilyen állítás ezért teljesen alkalmatlan arra, hogy bízzunk benne - korábban ezt kérte -, mert csakis, és újra a propaganda eszközeivel igyekszik hatást elérni. 
Ami azért sem megy, mert eközben a járvány kezelésére hivatott operatív törzs láthatóan csak vergődik, ellentmondásokba, megkockáztatom: hazugságokba keveredik. Az ott elhangzott információk hitelességében nem is bíznak az emberek, az érthetetlen elhallgatások, csúsztatások erdejében szükségszerűen eltévedünk, és végül eljutunk odáig: nem őszinték velünk. Még a vírussal fertőzött emberek számát illetően is manipulálnak, vélik sokan. Mert miként fordulhat elő, hogy azon a napon, amikor Orbán Viktor gazdasági mentőcsomagot jelent be, a fertőzöttek száma nem emelkedik? Mintha arról is a központ, vagy ő maga dönthetne, hányan lehetnek vírushordozók az adott napon. 
Pedig az őszinteség, ha nem öli is meg a vírusokat, fegyelmezettebbé teszi az embereket, és megállítja a rémhíreket is. Pusztán azért, mert van bizalom, van az ország vezetőinek hitele.
Szerző
Németh Péter

Forgószél

Jó lenne, ha mindaz, ami most történik, túllépne Eszenyi Enikő személyén. Persze nem mondhatjuk, hogy a forgószélszerű eseményeknek ne ő lenne a főszereplője. Elindult a harmadik vígszínházi igazgatói ciklusáért, csakhogy történt egy sokak számára váratlan esemény, amelyből lavina lett. Számos volt vígszínházi művész, illetve jelenlegi társulati tag vádolta meg verbális erőszakkal, hatalommal való visszaéléssel. A fenntartó vizsgálatot indított, amit már több mint kétszáznegyven társulati tag kért is. Ezen a ponton Eszenyi Enikő visszavonta a pályázatát, és arról írt, hogy befejezi a több évtizedes munkáját a Vígszínházban.
Főiskola után került a Szent István körúti teátrumba, majd elkezdett rendezni, és 2009 óta vezette az intézményt. Nem vitatható, hogy a szakmai ingadozások ellenére érvényes, sőt sokszor izgalmas, felkavaró előadások születtek a direktorsága alatt. Ezek közül többet ő jegyzett rendezőként. Többnyire meg tudta tölteni az ezerkétszáz fős nézőteret. Ez nagy tett! Csakhogy milyen áron? Régóta hallani szóbeszédeket arról, hogyan bánik Eszenyi a munkatársaival, miként próbál, hogyan beszél a háttéremberekkel. De sokáig ez belső ügy maradt. Mint ahogy sok cégnél is így van, a mai napig. A forgószél azonban nem kegyelmez. Feldúl mindent, ami eddig érinthetetlennek és tabunak számított. 
És ez így van rendjén. Ebben a történetben, bármennyire szeretnék sokan belemagyarázni, nem a politika döntött, hanem a kiállás. Sok elismert művész és színházi ember úgy gondolta, nem hallgathat tovább. Ebből a lett a forgószél. És ez sodorta el Eszenyi Enikőt, bár a vizsgálat érdemi része még hátravan. Reméljük, ez a felbuzdulás nem áll meg Eszenyinél: és ha másnál is felvetődik a verbális erőszak és a hatalommal való visszaélés vádja, amennyiben bebizonyosodik, a förgeteg őt is a lehető legmesszebbre repíti.
Szerző
Balogh Gyula