Egyenlőségjel

A tömegsport köszöni szépen, remekül van a vírusjárvány idején. Tegnap az újbudai Bikás parkban például több tucat ember rótta – az előzéseket leszámítva egymástól biztos távolságban – a futóköröket. Vagy fél tucatnyian bicikliztek, néhányan jógamozdulatokra hasonlító tevékenységben voltak, páran a labdát rúgták. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek szüksége lett volna arra, hogy megmentsék. A csak nyomokban piaci alapon működő „élsportnak” viszont a jelek szerint ismét a hóna alá nyúlnak.
A szerdai kormányfői bejelentés szerint az olyan súlyos gondokkal küszködő szektorokban, mint a turizmus, a vendéglátás, a szórakoztatóipar, a sport, a kulturális szolgáltatások, a személyszállítás (taxizás) a munkáltatók járulékfizetés-kötelezettségét teljes egészében elengedik, és a munkavállalók járulékát jelentősen csökkentik június végéig. A legtöbb tétel érthető, hiszen a vírus gyilkolja a munkahelyeket, az export negyedét (a beszállítókkal együtt a GDP bő tizedét) adó autóipar leáll, a turizmusnak „kampó”, a vendéglők bezártak, a színházak leengedték a függönyt. Ám aligha lehet egyenlőségjelet tenni az állását elveszítő pincérnő, az elküldött gyári munkás, a csődbe ment vendéglős és mondjuk egy élvonalban milliókért (nem) játszó focista közé. Csak összehasonlításként: egy magyar focista 2018-ban az NBI-ben havi bruttó 3,3 millió forintért rúgta a bőrt, miközben a vendéglátásban akkoriban a fizikai alkalmazottak átlagkeresete bruttó 162 ezer forint volt.
Más megközelítésben sem tűnik indokoltnak az egyenlőségjel. Amikor az iskolabezárásnál az a kormányfő első megnyilvánulása az, hogy a tanárok majd fizetés nélküli szabadságra mennek; amikor zuhan a forint, és katonák veszik át az irányítást a fontos cégeknél, akkor a sok tízmilliárdos tao-pénzekkel (közpénzzel) egyengetett ágazat aligha van a tíz (vagy húsz) legfontosabb terület között, amire most költeni kell. Érdemes a sportra áldozni, de nem ennyit, nem így, és nem most. A tömegek a jelek szerint kibírják. Vajon a kormányfői hóbort is?
Szerző
Markotay Csaba

A hálózat kész

Lehet azon értetlenül vigyorogni, hogy válsághelyzetben miért is a Facebookon szólt nemzetéhez szerdán a kormányfő, ha ő uralja a közmédiát. Vigyorognánk is az elöljárón, ha nem fagy bele velünk együtt a rendszerbe, ami amúgy is túlterhelt. Home office-ba kényszerítette a vírus az ország nagyját, és akkor még a kormányfő is némán tátog a népének szánt sorsról. A valóság tátog, rendben van. 
Ami nagyon nem volt rendben, hogy a valódi bejelentést a honvédelmi miniszter közölte este a köztelevízióban: csütörtök reggelre életre kelt a Létfontosságú Magyar Vállalatok Biztonságáért Felelős Akciócsoport, amely azonosította az ország működése szempontjából létfontosságú szolgáltató és gyártó kapacitásokat. Azokat a magyar vállalatokat, amelyek a különleges jogrendben olyan infrastruktúrát képviselnek, ahol a Magyar Honvédségnek szerepe lehet. Vajon mi? Feladatuk, hogy a létfontosságú magyar vállalatok üzemelését, biztonságát elősegítsék. Az irányítócsoportok – katonák, rendőrök, katasztrófavédelmi munkatársak – nyomon követik és koordinálják a vállalati munkát. Jelentést adnak a Honvédelmi Minisztériumnak, amely az országos operatív törzsnek jelent.
A hálózat kész. Most már csak egy kevés fantázia kell hozzá, hogy lássuk: a katonák, rendőrök és katasztrófavédelmisek tudják úgy követni és koordinálni a vállalati munkát, hogy a legkevesebb bajt okozzák. Hagyják dolgozni, akit kell, amíg nem bombázza az ellenség az első lépcsős 71 cég egyikét sem. 
Látjuk – sokan el is hiszik –, hogy az ország élén kemény vezér áll, aki kerítése tövében nemcsak hosszú vándorlásban kimerült nyomorultakat tud alázni, de életre tudja kelteni azt a haldokló közegészségügyi rendszert is, amelyet kormányzása tíz éve taszított a mélybe. Ez a hit. A valóságban a vezér belefagyott saját rendszerébe. A háborús kormányzati kommunikáció bukdácsol, péntek reggel pedig – mint előre közölték – katonák is megjelentek az utcákon. Ami nyilván erősíti a biztonságérzetet, megakadályozza a csirkemellfilé piaci zugáremelését, s maszk, orvos, nővér meg lélegeztető gép helyett elrettenti a koronavírust. 
Kínunkban sírunk és röhögünk. Mert a legvadabb időkben éppen a humorról nem szabadna lemondanunk, megadva így magunkat a végnek. Mi, cinikus fajta, persze tanultunk a kormányfő elmúlt tíz évéből, nem hisszük egy szavát sem. Rég nem arra figyelünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Belénk vésődött a bolsevik államcsíny-története is: forradalom (puccs) idején elsőként a postát, a vasútállomást, a nagy üzemeket kell megszállni. 
De pokolba a történelem e mogorva pillanataival. Magyarországon demokrácia van, ha másodlagos frissességű is: különleges jogrendben, de még ülésezik a parlament. Ha a vírus nagyvonalú, feloszlatására és a rendeleti kormányzásra még egy kicsit várni kell. Csakúgy, mint bizonyos szerkesztőségek megszállására. Durva, aki ilyenkor cenzúrát emleget, hiszen elég, ha valaki pánikot kelt, mert kérdezni mer. Ezért mi csak szelíden érdeklődünk: mi folyik itt a vírusölés leple alatt, valójában?
Szerző
Friss Róbert

Mítosztalanítás

Abban semmi meglepő nincs, hogy Alexandr Vondra cseh politikus, aki az Európai Parlamentben az euroszkeptikusok táborát erősíti, elhatárolódott azoktól a prágai tüntetőktől, akik kinyilvánították: nem szeretnék, ha hazájuk is Lengyelország és Magyarország útjára lépne. Persze elgondolkodhatnánk azon, a Charta 77 emberjogi mozgalom egykori vezetője vajon hogyan mentegetheti most Orbán Viktort, a demokratikus intézmények gyengítésének európai élharcosát. A cseh renegát ezen felül a hazánk miniszterelnökét itthon és külföldön egyaránt övező személyi kultusz hívének mutatkozik, hiszen szerinte Orbán úgymond aktívan küzdött a kommunista rendszer ellen, ma pedig egy demokratikus párt élén áll. Vondra pedig kikéri magának, ha a budapesti kabinetvezetőt populista, antiszemita vagy fasiszta jelzővel illetik. 
Szintén az Orbánt körüllengő hamis mítoszokat táplálta nemrégiben Christian Ortner, a Die Presse újságírója, aki egyenesen bocsánatkérést követelt a magyar kormányfő számára Európa részéről. Álláspontja szerint öt éve, az öreg kontinenst sújtó gigantikus migrációs hullám idején egyedül Orbán Viktor mondta ki, hogy „az EU külső határait meg kell védeni”, sőt: következetesen védte is ezeket a határokat.
Mondják, a szomszéd füve mindig zöldebb. Egy marginális helyzetben lévő cseh pártocska képviselője, aki Putyin nagy örömére jelenleg Európa széttagoltságában érdekelt, holott a „bársonyos forradalmat” megelőzően még egészen másért küzdött, szívesen elsiklik azon tény fölött, hogy a szintén euroszkeptikus Orbán Viktor jócskán a hazai pártállam omladozásának időszakában kezdte hangoztatni antikommunista nézeteit. Amikor már úgyszólván semmiféle retorziótól nem kellett tartania. 
Orbán retorikájában a „kommunista” csupán egy toposz, mellyel rendszerint politikai ellenfeleit illeti. Egyébként skrupulusok nélkül megkoszorúzza ő a kommunista hősök emlékművét is a pekingi Tienanmen téren, ha érdekei úgy kívánják; egy kis opportunizmusért neki aztán végképp nem kell a szomszédba mennie! Arról pedig, hogy a Fidesz tényleg „demokratikus pártnak” nevezhető-e mostanság, sokat mesélhetnének a pártelnök-kormányfő azon pártbéli kritikusai, akiket elhallgattattak, illetve akiket kiszorítottak e rohamosan fasizálódó politikai formációból az elmúlt évtizedekben.
Örvendetes továbbá, hogy az osztrák médiaviszonyokat orbáni mintára átalakítani kívánó Heinz-Christian Strache bukása után virágzik a sajtószabadság nyugati szomszédunkban. Amibe természetesen az is belefér, hogy egy újságíró finom csúsztatásokkal él munkája során. Bécsből nézve tökéletesen érdektelen, hogy Orbán Viktor öt esztendeje mindössze azért öltötte magára „az irgalom nélküli prelátus” jelmezét menekültügyben, hogy elodázza várható bukását, melyre szakpolitikai dilettantizmusa és szociális érzéketlensége predesztinálja belföldön. És „megvédte” volna Európa határait? Emlékeim szerint tömegeket utaztatott hazánkon keresztül német nyelvterületre, éppen az ottani szélsőjobb erősítésének szándékával.
Az Orbánt övező mítoszok varázsa szerencsére fogyatkozik. Prágában, Bécsben, Budapesten egyaránt.
Szerző
Beck Tamás