Egyenlőségjel

A tömegsport köszöni szépen, remekül van a vírusjárvány idején. Tegnap az újbudai Bikás parkban például több tucat ember rótta – az előzéseket leszámítva egymástól biztos távolságban – a futóköröket. Vagy fél tucatnyian bicikliztek, néhányan jógamozdulatokra hasonlító tevékenységben voltak, páran a labdát rúgták. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek szüksége lett volna arra, hogy megmentsék. A csak nyomokban piaci alapon működő „élsportnak” viszont a jelek szerint ismét a hóna alá nyúlnak.

A szerdai kormányfői bejelentés szerint az olyan súlyos gondokkal küszködő szektorokban, mint a turizmus, a vendéglátás, a szórakoztatóipar, a sport, a kulturális szolgáltatások, a személyszállítás (taxizás) a munkáltatók járulékfizetés-kötelezettségét teljes egészében elengedik, és a munkavállalók járulékát jelentősen csökkentik június végéig. A legtöbb tétel érthető, hiszen a vírus gyilkolja a munkahelyeket, az export negyedét (a beszállítókkal együtt a GDP bő tizedét) adó autóipar leáll, a turizmusnak „kampó”, a vendéglők bezártak, a színházak leengedték a függönyt. Ám aligha lehet egyenlőségjelet tenni az állását elveszítő pincérnő, az elküldött gyári munkás, a csődbe ment vendéglős és mondjuk egy élvonalban milliókért (nem) játszó focista közé. Csak összehasonlításként: egy magyar focista 2018-ban az NBI-ben havi bruttó 3,3 millió forintért rúgta a bőrt, miközben a vendéglátásban akkoriban a fizikai alkalmazottak átlagkeresete bruttó 162 ezer forint volt.

Más megközelítésben sem tűnik indokoltnak az egyenlőségjel. Amikor az iskolabezárásnál az a kormányfő első megnyilvánulása az, hogy a tanárok majd fizetés nélküli szabadságra mennek; amikor zuhan a forint, és katonák veszik át az irányítást a fontos cégeknél, akkor a sok tízmilliárdos tao-pénzekkel (közpénzzel) egyengetett ágazat aligha van a tíz (vagy húsz) legfontosabb terület között, amire most költeni kell. Érdemes a sportra áldozni, de nem ennyit, nem így, és nem most. A tömegek a jelek szerint kibírják. Vajon a kormányfői hóbort is?