Karanténban

Sokan úgy döntöttek, hogy önkéntesen karanténban töltik a következő heteket, hogy megóvják magukat és másokat a fertőzéstől. És máris milyen elégedettek magukkal! A világhálón tudatják, hogy milyen ragyogóan bírják az otthonlétet, az otthonról végzett munkát, a családi életet, tanítják a gyereket, mi mindenre jó, lám, a karantén. Szinte felfedezik magukat. Igazi büszkeség árad a sorokból. Sorra jelennek meg a tanácsadók, a szorongást, a félelmet oldó kommunikációs szakemberek, a kiváltságosok pedig nagy pénzekért különórákat vehetnek karantén-elviselésből. „Többet olvasok” – írják. „Többet beszélgetek a feleségemmel”.  
Pedig csak öt napja!
Én meg arra gondolok, hogy hány embernek örökös karantén az élete, akik szülőjüket, házastársukat, gyereküket gondozzák éveken vagy évtizedeken át. Nem önként, nem elővigyázatosságból kerültek ilyen helyzetbe, ezt az életet a sors kényszerítette rájuk. Nem büszkélkednek, nem írnak a közösségi oldalakra, nem dicsérik magukat, hogy milyen jól csinálják, nem emlegetik az áldozatvállalást, nem jut idejük csetelni, onlájn társasági életet élni, dzsoggolni, cajklizni, nem jelentek meg tanácsadók a telefonjuk képernyőjén, hogy oldják a szorongásukat, és részt vállaljanak a felelősségből, amit amúgy sem lehet áthárítani.
A fiataloknak egyszerre feltűnik, hogy „tele a város öregekkel”, és ez érezhetően nem tetszik nekik. Biztosan sokan vannak, többen, mint a fiatalok szeretnék. Már nem bírják a nagyvárosi ritmust, lassúak, körülményesek, óvatoskodva kelnek át a zebrán, az üzletben sokáig nézelődnek, akkor halásszák elő a nejlonszatyrot a táskából, amikor fizetni kellene. Rosszul látnak, rosszul hallanak, feltartják a sort. Miért nem maradnak otthon? Pedig könnyen lehet, hogy dolgoznak, mert nem tudnak megélni a nyugdíjukból. 
Az öregek azt látják, hogy a fiatalok ötven üveg vizet és száz csomag vécépapírt vesznek, mert félnek a holnaputántól. Az öregek két üveg vizet vesznek, mert annyit tudnak hazavinni, ezért azután másnap is menni kell, remélik, hogy nem lesznek üresek a polcok. És ha mégis? Az öregek nem bíznak az onlájn-rendelésben, mert nem tudnak olyasmiben bízni, amit nem látnak. És ha onlájn rendelnek, és nem azt hozzák nekik, amit rendeltek, akkor mi lesz? És ha nincs okostelefonjuk? Vagy nincs türelmük hallgatni az ügyfélszolgálat végtelen zenéjét? Az is lehet, hogy éppenséggel háziorvosok vagy érsebészek, akik éppen gyógyítani indulnak. 
Villamoson utaznak, mert már nem vezetnek. Nincs autójuk. Ha van autójuk, lassan hajtanak, és körülményesen parkolnak. Lehet, hogy nincs senki, aki segítene nekik, mert a fiuk és a lányuk Németországban vagy Angliában dolgozik, az unokájuk pedig nem fogadja a telefonhívásukat. Azok az öregek, akiket manapság az utcán látnak a fiatalok, valójában nagymamák és nagypapák, akik a karantén előtti időkben az ő gyerekeikre felügyeltek, és ebédet főztek nekik, mialatt a szülők a munkahelyükön valami halaszthatatlan tevékenységet végeztek.
Öt nap karanténban. Micsoda teljesítmény!
Szerző
Odze György

Otthon

Azt azért senki sem gondolhatta komolyan, hogy miközben ezerszámra épülnek a fűthető-hűthető apartmanok a Balaton mellett, és évtizedek óta megszámlálhatatlan mennyiségű retróbungalót dózeroltak le, hogy a helyükön luxusvillák épüljenek, akkor ha erre okuk lesz, a tulajdonosaik nem fognak odahurcolkodni. Amit a balatoniak most rémülten látnak, az csak logikus következmény. Ha van hová, akkor a városi bezártságból bizony elviszi az ember a home office-át meg az online okuló gyerekét.
Más kérdés, hogy mi most a felelős, és mi az etikus magatartás. Az egyik oldalon a bennszülöttek jogos dühe áll, miszerint a nyaralótulajdonos csak viszi a potenciális vírusát boltba, patikába, az eddig kihalt utcára. A másik oldalon pedig az üdülőbirtokos tágra nyílt szemű kérdése: hozom magammal a készleteimet, behúzódóm a kertembe, de most tényleg ne használjam azt, ami az enyém?
Bizonyára van szofisztikáltabb megoldása is a problémának, mint a siófoki polgármester kérése, hogy a pestiek egyszerűen maradjanak otthon. És ezek a megoldások remélhetőleg heteken belül ki fognak alakulni. Nehéz azonban nem észrevenni, hogy egy minimum harminc éve görgetett konfliktus öltött most látványos alakot. Az ugyanis, hogy a 180 kilométernyi Balaton-parton több tízezer olyan ingatlan található, amelyhez csak kötelezettségek társulnak, jogok nem. Az üdülőbirtokosok fizetik a húzós ingatlanadót, a borsos közműdíjakat, nyaranta a megemelt árak révén biztosítják a helyi gazdaság pezsgését, a véleményüket azonban soha semmiről nem kérik ki, és szerencsések, ha egy-egy kérdésükre olykor választ kapnak. Az viszont soha fel nem merült, hogy például képviselőt küldhessenek abba az önkormányzatba, amely pedig az egész település ügyeiben dönt.
Kár lenne, ha mindez feledésbe merülne, mire a nyaralók majd megint csak a hasukat süttetni futnak a Balatonhoz.
Szerző
N. Kósa Judit

Jótékonyság

Túlzás lenne azt állítani, hogy terjed, mint a járvány, de azért elő- előfordul: a NER túlárazott állami megrendeléseken és indokolatlan támogatásokon évek alatt (száz)milliárdosra hizlalt oligarchái elkezdtek „jótékonykodni” a vírus ürügyén. Én már Mészáros Lőrinc egymilliárdos, azaz egynapi bevételét kitevő felajánlásán is könnyekig meghatódtam. (Nem beszélve a poklos energiaital-cég húszmilliójáról; csak az elmúlt két évben több mint ötmilliárdot kapott a magyar államtól, azaz tőlünk.) 
De az egészre (stílszerűen) a koronát Tiborcz István, a kormányfő veje tette föl, aki kettő darab lélegeztetőgéppel nevezett be a „legcukibb útonálló” versenybe. Tiborcz úr pillanatnyilag minimum 13 milliárddal tartozik a köznek a szabálytalan Elios-közbeszerzések Brüsszelből visszavont számlái és az egész vircsaft adópénzekből történt kifizetése miatt. Szóval, ha valami igazán szívmelengetőt szeretne produkálni, kezdhetné azzal, hogy visszafizeti a lopott pénzt, aztán majd veszünk belőle mindent, amire a védekezéshez szükség van. Mészárosról nem is beszélve: mindabból, amit Orbán Viktor szomszédja és az Orbán-család állandó üzlettársa az elmúlt években zsebre tett, körberakhatnánk lélegeztetőgépekkel Magyarországot a határai mentén.
Azt tanácsolnánk tehát, hogy hagyják ezeket a feudális gesztusokat. Ha tenni akarnak valamit, ami sürgős, fontos, szimbolikus, és – ha nem is nagyságrendileg, forintban, de valamilyen erkölcsi mérce szerint – talán összemérhető azzal a kárral, amit eddig az országnak okoztak, jelentsék ki, hogy az ő céghálóikban nem lesz elbocsátás, nem lesz fizetés nélküli állásidő, és nem a dolgozókon fogják megspórolni a pénzpumpa átmeneti leállása miatt kieső jövedelmeiket. Ezek az „urak” immár ott vannak az ország legnagyobb foglalkoztatói között: nemcsak a példájuk érne sokat – lehetne mondjuk a multikra mutogatni, ha azok másképp csinálják –, hanem rengeteg magyar érezné a bőrén, hogy a tőlünk kapott temérdek adományért cserébe csináltak végre valami hasznosat.
Szerző
Hargitai Miklós