A visszaszámlálás kezdete

Az ország mai urai a felhatalmazási törvénnyel csak folytatják, amit 1998 óta tesznek. Egyre tökéletesítik a demokrácia paravánja mögött az egykori, immár „klasszikus” fasizmus-nemzetiszocializmus modernizált rendszerét. 
Az új változat az egykori politikai mutációja. A biológiai mutációk hordozói megváltozott genetikai szerkezettel rendelkeznek. Az orbáni politikai mutáció aktoraiban ez abban nyilvánul meg, hogy nem is képesek magukat azonosítani a klasszikus változattal. Az eredetihez képest ugyanis teljesen megváltozott a szellemi „örökítő anyaguk”, esetükben a magukról alkotott tudatuk, miközben ugyanazok a céljaik, ugyanarra az életmódra törekszenek – az erő, a vezériség, az egyneműsítés érvényesítésére, az állam és a kultúra teljes megszállására és birtoklására. És kizárólag a saját javukra. Miközben meg vannak győződve, hogy „demokraták”. Tökéletes megoldás. Így lesz a nem demokráciából „demokrácia”. A hazugságból igazság. A fasizmusból meg „emberarcú”.
A mostani „Törvény a koronavírus elleni védekezésről” ugyanúgy nem tartalmazza nyíltan azt a totális felhatalmazást, ahogy Hitler 1933-as törvénye „a nép és a birodalom ínségének megszüntetéséről” se tartalmazta. Mégis, minden, ami 1933 után bekövetkezett, az akkori törvény szövegéből következett. Hiszen minden a szavakkal kezdődik. Annak a törvénynek a megszavazását még a liberális képviselők is imigyen indokolták: „Teljesen egyetértünk azokkal a nagy nemzeti célokkal, melyeket a birodalmi kancellár úr előadott […]. Megértjük, hogy a mostani kormányzat messzemenő felhatalmazásokat kér, hogy zavartalanul dolgozhasson […].”
Azt a szöveget annak idején még a hozzáértők is ugyanúgy képtelenek voltak annak olvasni, amit valóban jelentett, mint a mai magyar olvasók közül is sokan – pedig lehet, hogy demokraták, lehet hogy liberálisok.
Ennek a mai magyar törvénynek a bevezetésével „Magyarország közvetlenül az előtt áll, hogy áttérjen a diktatúrára”, ahogy ezt a Kurier című osztrák lapban Paul Lendvai megfogalmazta. Tegyük hozzá: egy történelmi gyökereiben, gondosan elfojtott, elrejtett eszmeiségének mélyén fasisztoid diktatúrára. De nemcsak a történelem végzetes tapasztalatainak ismeretében nem szavazhatja meg egy demokrata ezt a mai magyar törvényt, hanem azért is, mert a mai, az 1998–2002, majd 2010 óra egyeduralmát lényegében bebetonozó uralkodó kormányzat eddigi eredményét is ismernie kell, hiszen a saját bőrén tapasztalja, hogy politikailag páriává vált. Ennek a törvénynek a határideje már csak Orbántól, a Vezértől függ. Ő az, és senki más, aki meghatározatlan időre szüneteltethet minden politikai féket és ellensúlyt. Magát az Országgyűlést is.
A legnagyobb probléma ilyenkor az, hogy a rendszernek kitett áldozatok – az állampolgárok – sem ismerik fel a rendszer természetét. A jelenlegi „vészhelyzeti” törvények elégséges eszközök lennének a védekezésre. Ha nem teljesen, akkor ezeket kellene módosítani. Ezt a felhatalmazási törvényt egy demokrata tehát semmilyen, még módosított formában sem szavazhatja meg. Ha mégis megszavazza, akkor a törvény értelmében már csak az Alkotmánybíróság jogköre marad meg, csak annak van joga közbeavatkozni. Annak a testületnek, amely ma már gyakorlatilag a Vezér pártkatonáiból és Carl Schmitt német jogtudós híveiből áll. Annak a Carl Schmittnek a híveiből, aki egykor a nemzetiszocializmus jogrendjét a két háború közötti időben elméletileg megalapozta. Azaz egy olyan jogrend eszméjének és egy olyan Vezérnek a híveiből, mely jogrendben az államot irányító személy (a mindenkori Führer, legyen az akár kancellár, akár miniszterelnök) abszolút szuverén, és a kivételes állapot eldöntésében korlátlan szabadsággal rendelkezik. Ezért Vezér a neve.
Aki tehát magát demokratának vélve e törvény mellett szavaz a jövő héten, a saját halálos politikai ítéletét írja alá. (Azokról nem beszélek, akiket lábon megvásároltak.) Az orbáni rémálmok megvalósításához hajt térdet és fejet. Nincs olyan módosítása ennek a törvénynek, amely az elmúlt egy évtized orbáni regnálásának tapasztalatai alapján elfogadható lenne. Magyarországon az folytatódik, amit a Vezér már 1998-ban az ellenzéki nyilatkozatában meghirdetett: „ellenfeleink idegenszerűek”. És amit átmeneti veresége után mondott 2002-ben: „a haza nem lehet ellenzékben”.
Az euro-atlanti demokráciák jelentős részében a totális felhatalmazás nélkül is hozzá tudtak fogni a járvány okozta helyzet kezeléséhez. Egy másik részükben a kormányok kaptak ugyan nagyobb felhatalmazást, hogy cselekedjenek, de ezek egyikében sem szállták meg az eltelt évtizedben a fékek és ellensúlyok összes intézményét klienseikkel. Ezek egyikében sem működik az állam- vagy a kormányfő vezéri módon. Ezek egyikében sem döntenek el mindent az erő helyzetéből. Ezek egyikében se deklaráltak állami szinten nemzeti ellenségeket, bűnbakokat.
Ezzel a járvánnyal szemben az orbáni rendszer ugyanazt fogja teljesíteni, mint amit eddig. A személyi függőségek hálójába került kliensek, a politikai, gazdasági és igazgatási vezetői posztokra kontraszelektív módon kinevezett mi kutyánk kölykei csak egyetlen érdek képviseletét ismerik el: a sajátjukét. Ezt láthatjuk már abból is, hogy például még a járvány áldozatainak diagnosztizálásával, majd ápolásával foglalkozó orvosoknak és nővéreknek sincs elégséges védőfelszerelésük.
És ami a legszörnyűbb lesz: a végén majd – mert egyszer minden véget ér –, egy megváltozott világban a Vezér fog megint előállni azzal, hogy mindent tökéletesen megoldott, és mindenben neki volt igaza. És ezt akkor az eddigieknél is szervilisebb, elnémuló társadalom veszi majd tudomásul. Mint Brecht „Buddha példázata az égő házról” című versében: inkább benn maradnak a házban, mert „mi van odakünn, nem esik-e az eső, / Nincs-e szélvihar, s másik házat hol találnak.” Megég benn a lelkük. A szerző író 
Szerző
Ungváry Rudolf

Ide mind a 365 napot!

Boldog nőnapot! - harsogta az egészoldalas hirdetés több újságban is, tizennégy kis fotóval övezve. Ritka gyenge kivitelű képekkel. Meglehet, szándékosan voltak ilyen elmosódottak. Az mindenesetre kivehető volt belőlük, hogy nálunk, e kormányzati hirdetés alapján, mi lehet a legfontosabb a nők számára. A gyermeknevelés, a legtöbb kép szerint. Kár, hogy sehol sem volt egy apuka, aki éppen mosogat, vagy fürdeti a kisbabát. Ahogyan olyan nő sem volt a képeken, aki valamilyen elnökségben ült, vagy nagyobb hallgatóságnak adott volna elő.
Ugyan mitől boldog nálunk a nőnap? Pontosabban mitől válnak boldoggá az ünnepeltek? A sok-százalékos bérelmaradástól a férfiakhoz képest? A bölcsőde-hiánytól?
Még a vírus-veszély előtt néztem a kora reggeli Brumi-sétámon a munkába indulókat. Legfeljebb minden tizedik induló autó kormányánál ült csak nő. No persze, az autót rendesen a családfő használja. És vajon ünnepelhető nálunk a nők aránya a parlamentünkben, a kormányban? Miközben tessék megnézni például a svéd, vagy a spanyol kormány összetételét!
Már évtizedekkel ezelőtt is tiltakoztam a nőnapi ünneplés ellen. A szakszervezeti aktivisták, akik széthordták a nőnapi ajándékokat (persze általában nők, mert eléggé alacsony presztízsű munka volt ez) már tudták, Zsuzsa úgysem fogadja el a népies kis terítőt meg a hervadozó hóvirágcsokrot. (Szegény hóvirág! Csaknem kipusztult, annyit szedtek, inkább téptek ki ilyenkor. Szerencsére mostanra már fokozottan védett lett.)
Mostanában szívesen nézegetek egy ausztráliai sorozatot a tévén. A múlt század ötvenes évei elején játszódik. Az egyik epizódban a főhősnő fiánál kisbaba születik. Az özvegy, de jelesül dolgozó asszony kölcsönt akar felvenni, hogy segítse a fiatalokat. A bank adna is hitelt, de ahhoz szereznie kell egy férfi aláírót, aki garanciát vállal érte. Sőt fél évszázaddal őelőtte, a XIX. század közepén a nagy költő lánya, akinek apja is, férje is főrend volt, Lady Ada Byron, bár nagy vagyont örökölt, még a saját pénzével sem rendelkezhetett, amikor lóverseny-szenvedélyéhez szüksége lett volna rá.
Azóta azonban a világ nagyon sokat mozdult előre. Hiszen ma már nők óriás vállalatok vezetői, vagy akár miniszterelnökök is lehetnek. No, jó, nem nálunk persze, hanem az USA-ban, Angliában, skandináv országokban. Valóban, a világ sokat haladt. Például az én Alma Materemben, amely azért még most is erősen férfi-központú, a minap emléktáblát avattak és termet neveztek el Pécsi Eszterről, aki száz éve első nőként kapott itt diplomát. Az úttörő mérnöknő kiváló szakember lett, amit bizonyít egyebek között, hogy Amerikában 1965-ben elnyerte Az év legjobb statikusa címet azért a különleges alapozási módszerért, amelyet a Hudson folyó partján épülő toronyházak építéséhez fejlesztett ki. Nagy előrelépés az is, hogy ma már a budapesti Műegyetemen az alapképzésben 26 százalék, a mesterképzésben 32 százalék, a doktoranduszképzésben 30 százalék a női hallgatók aránya.
Kétségtelen, hogy a nemzetközi nőnapnak sokáig nagy jelentősége volt abban, hogy segítsen elérni a nők választási és képviseleti jogait, a tanulási lehetőségeket. Hiszen például Magyarországon nők jogi egyetemre csak a felszabadulás után juthattak be, mert a feudális uralkodó osztály igencsak védte a fiai számára legfontosabbnak tekintett pályát.
Ma azonban egyenlők a jogai nálunk mindkét nemnek. Elvileg a lehetőségeik is. Vagy azok lehetnének, ha az éppen regnáló párt meg a hozzá tartozó kormány nem ilyen egyoldalú hirdetéssel hirdetné a tényleges egyenlőtlenséget. Nem is szólva a mindennapok propagandájáról.
Elavult ma már ez a kiemelt nap. Olybá tűnik, mint amikor egy öreg ember piperékkel és arcfestékkel próbálja igazolni, milyen szép is volt egykoron. Gondoljuk meg: miért kellene a magyar lakosság 52 százalékát ünnepelni azért, mert történetesen nőnek, a második nem tagjának született? Helyette legyen a miénk, a nőké a többi 364 nap is. Sőt az idén, szökőév lévén, mind a 366! A szerző villamosmérnök 
Szerző
Szentgyörgyi Zsuzsa

Déja vu

Olaszországban lassan mérséklődik a koronavírussal való új fertőződések száma, de messze még az alagút vége. Az ország egészségügyi rendszere az összeomlás szélén áll, mivel az egészségügyi dolgozók jelentős hányada megfertőződött. Az egyik kisváros, Oglio Po kórházában például a 90 orvosból 25. 
Elengedhetetlen a külföldi segítség Itália számára. Oroszország 120 katonaorvost és ápolót, valamint segélyszállítmányokat küldött, Milánóban múlt szombaton landolt egy gép Havannából, 53 kubai orvossal a fedélzetén. Olyan szert is hoztak magukkal, amit már kínai „vendéggyógyításaik” során is kipróbáltak. Lehet, hogy Moszkva és Havanna is arra használja fel a válságot, hogy javítsa országa megítélését, de ez most teljesen mindegy. A lényeg, hogy segítenek Olaszországnak. Az Európai Unió országai azonban tétlenül szemlélik, mi történik Észak-Itáliában. Az uniós partnerek szolidaritásának nem sok jelét fedezhetjük fel. Az Ázsiából importált, a koronavírussal szembeni küzdelmet segítő felszereléseket az egyes uniós országok magától értetődően foglalják le, s nem engedik tovább a megrendelő államok számára. Brüsszel mintha nem létezne, csak hallgat ezekben az esetekben ugyanúgy, mint a magyar felhatalmazási törvény kapcsán.
Ugyanazt a hibát követik el az EU országai, illetve az Európai Bizottság, mint a menekültválság idején. Magára hagyják Olaszországot, látszatintézkedéseket hoznak, valós támogatást nem adnak. Kevés az olyan gesztus manapság, mint amit Frank-Walter Steinmeier német államfő tanúsított, aki orvosi szállítmányokat ígért a déli államnak.
Európára nézve is messzemenő következményei lettek annak, hogy sok uniós ország, köztük Magyarország nem volt hajlandó menekülteket átvenni Olaszországból. Megerősödött Matteo Salvini és az általa irányított jobboldali radikális Liga, amely egy ideig kormányzati tényezővé vált, és már az EU létezését fenyegette. Most is az euroszkepticizmus erősödése figyelhető meg Itáliában, ami nem is csoda. Nem lenne szabad engedni, hogy ismételje magát a történelem.
Szerző
Rónay Tamás