A valódi indok

Megáll az ész. A felhatalmazási törvény apropóján éppen azok követeltek hétfőn a negyedik Orbán-kabinet opponensétől konstruktív hozzáállást, illetve együttműködést, akik a 2008-as gazdasági világválság idején, ellenzékben mindent megtettek a baloldali kormányok válságkezelő intézkedéseinek kisiklatásáért. 
A „minél rosszabb, annál jobb” elvének jegyében lehengerlő kommunikációs offenzívát indítottak azért, hogy a lakossággal elhitessék: az elkerülhetetlen megszorításokért nem a hozzánk is begyűrűző gazdasági krízis a felelős. Ellenkezőleg, a felelősséget következetesen rátolták a honi baloldalra. A Fidesz dezinformációs kampánya azt sugallta az állampolgároknak: mindenért „Gyurcsány a hibás”. A társadalmi ellátórendszerek régóta esedékes reformját megakadályozó, vitatott jogszerűségű „szociális népszavazás” pedig már a hataloméhségtől szédelgő Orbán Viktor földcsuszamlásszerű győzelmét készítette elő. 
Tökéletesen megértem az ellenzéki frakciókban ülő politikusokat, akik nem támogatták a rendkívüli jogrend időkorlát nélküli bevezetését. Kitölthető-e újabb biankó csekk annak a garnitúrának, amely penetránsan visszaél a kormánypártok alkotmányozó többségével, valamint az úgyszólván okafogyottá vált, mégis újra és újra meghosszabbított migrációs válsághelyzettel? 
A Fidesz szakpolitikai teljesítménye közismerten nulla, hazánk miniszterelnökének hatalompolitikai megfontolásai viszont briliánsak. Merthogy az ördög ezúttal is a részletekben rejlik. Gyanítom, rendkívüli felhatalmazásukkal a kormánytisztviselők elsősorban akkor fognak élni, ha valamely sajtómunkás felhívja a választópolgárok figyelmet a magyar közegészségügyben Orbán Viktor hibájából uralkodó áldatlan állapotokra. Mi más célt szolgálna a rémhírterjesztésre vonatkozó passzus? A megfélemlített újságírók nem tehetik majd fel azt a kérdést sem: a tomboló járvány kellős közepén ugyan miért nem a kivéreztetett egészségügyi intézmények kapják a kollaboráns klérusnak juttatott horribilis összegeket vagy a presztízsberuházásokra szánt pénzt? Az okvetetlenkedőknek leleményes jogértelmezők könnyen a nyakába varrhatják, hogy úgymond akadályozzák a kabinet válságkezelő tevékenységét. Gondoljunk arra, Orbán török példaképe miként nyirbálta meg hazájában a sajtószabadságot, a négy évvel ezelőtti puccskísérlet ürügyén!
A budapesti autokrata nemrégiben szánalmas kísérletet tett arra, hogy a koronavírus-járványt összefüggésbe hozza kedvenc témájával, a migrációval. (Középkori recept szerint; az európai pestisjárványok idején például a zsidóságot vádolta kútmérgezéssel a felhergelt lakosság.) Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált Orbán Viktor számára is, hogy a kibontakozóban lévő egészségügyi, gazdasági és politikai krízisbe könnyen belebukhat. A válságra emiatt adna hatalompolitikai választ. Az improduktív magyar futball kedvéért következetesen elhanyagolt honi egészségügy égető gondjait nem szellőztetheti meg az ellenzéki sajtó! Orbán jól tudja: a király meztelen. Hacsak csoda nem történik, pártja ezért fogja átnyomni pár nap múlva minősített többséggel a felhatalmazási törvényt a parlamenten. A szerző publicista 
Szerző
Beck Tamás

Ez így nem fog menni

Arra a kérdésre, hogy hogyan tudnak tenni a munkavállalók a munkahelyük megőrzése érdekében, azt szeretném mondani, hogy minél hamarabb egyezzenek meg a munkaadóikkal, hogy milyen változásokat tudnak elfogadni. Tehát arra kérem Magyarország minden, megismétlem: minden munkaadóját és munkavállalóját, hogy tegyen személyes erőfeszítéseket ő is, hogy meg tudja őrizni a munkahelyét, állapodjanak meg, úgy, mint ahogy ilyen esetekben máshol is és korábban Magyarországon is megtörtént – ezeket a nem túl frappáns, ám annál drámaibb üzenetet hordó mondatokat Orbán Viktor miniszterelnök mondta március 16-án, a parlamenti felszólalásában. 
Ahol veszélyhelyzetben ilyen mondatok hagyják el a miniszterelnök száját, ott komoly baj van. És nálunk most komoly a baj. A koronavírus terjedése ugyanis a munkáltatókat és a munkavállalókat is nehéz helyzetbe sodorta, ezért még a napokban bejelentett gazdasági könnyítéseknél is komolyabb – de minimum ennyire fajsúlyos – egyéb azonnali, az emberek mindennapjait, a munkahelyük megtartását, megélhetését is érintő intézkedésekre van szükség. Legalábbis: lenne szükség. 
Orbán azonban erre a problémára lazán azt mondta, hogy a munkavállalók a munkahelyük, vagyis a megélhetésük megőrzéséről a munkáltatókkal egyezkedjenek. Na, ez nem fog menni, sok munkahelyen ugyanis nincs szakszervezet, s minden egyes dolgozó egyedül áll a munkáltatójával szemben. Hiszen éppen a Fidesz verte szét Magyarországon az intézményesített szociális párbeszédet, amely alkalmas lenne arra, hogy legalább átmenti megoldást találjanak a felek erre az egyre súlyosabb és kaotikusabb helyzetre. 
A munkavállalók teljesen magukra maradtak, bár a szakszervezetek hellyel-közzel küzdenek értük, a munkahelyük és jövedelmük megtartásáért. Itt az alkalom, hogy az emberek rádöbbenjenek, milyen nagy szükség lenne erős szakszervezetekre, érdekképviseletekre. Ehhez viszont szakszervezeti tagok tömegei kellenének, az erőt ugyanis a létszám – is – adja. 
Ezt a rendszert azonban Orbán Viktor és csapata 2010 után módszeresen kivéreztette, totálisan szétverte. Kormányra kerülése után szinte az első lépések között volt a sztrájktörvény megváltoztatása, majd 2011-ben a Munka törvénykönyvéhez is hozzányúlt, természetesen a munkavállalók hátrányára. A szakszervezetek a mai napig nem tudtak felülkerekedni ezen a helyzeten. Jogfosztottak, a munkavállalók pedig védtelenek lettek.
Orbán most azt mondja a kezüket, lábukat elvesztett melósoknak, hogy harcoljanak. Könyörgöm! Fegyver nélkül? Talán szemmel verjen a szerencsétlen munkás, vagy éppen közmunkás? Ebben a válsághelyzetben megint éppen ők a kormány kiszolgáltatottai, Orbán Viktor kényének, kedvének kitéve. De mielőtt még jönne a bölcs és segítőkész miniszterelnök, hogy kihúzza a szerencsétlen melóst a bajból, szólok: egyetlen szavát se higgyük el! Munkáltatók sokasága, ágazatok széles köre áll a legnagyobb bajban, és a kormány éppen az ő nyakukba pakolja a megoldás terhét. 
A miniszterelnök példálódzott a munkahelyvédelmi akciótervvel mint egy olyan megoldással, mely segítette a munkaadókat, hogy az embereket munkában tudják tartani. A Munkahelyvédelmi Akcióterv 2013. januári bevezetése óta valóban nagyobbat nőtt a foglalkoztatottság a fiatalok és az idősebbek körében, mint a kedvezményeken kívül eső munkavállalói csoportokon belül, ám a munkáltatói terhek csökkentése a tartós munkanélküliek és a gyermekvállalás után a munka világába visszatérő nők körében nem hozott kimutathatóan pozitív hatást. Ezt a megoldást sem lehet tehát egyértelműen teljes sikerként elkönyvelni. Ha siker volt egyáltalán bármilyen mértékben is. Más országban ahhoz, hogy egy válságot sikeresen lehessen kezelni, az érintettekkel együtt keresik a megoldást. 
Most olyan magasabb szintű szabályozás, törvény kellene, amely lehetővé tenné, hogy a munkáltatók és a munkavállalók megállapodjanak egy krízis csomagban. Ez a kormány azonban nincs a helyzet magaslatán, előbb vagy utóbb a saját csapdájába zuhan. Erős párbeszédi intézményrendszer mellett ma nem ilyen körülmények között dolgoznának az egészségügyben, a kereskedelemben, a közlekedésben és az oktatásban sem. Ez a kormány szétverte a szociális egyeztetési rendszert, tönkretette az ágazatokat, 6-700 ezer embert elüldözött az országból.
És most bajba kerültünk. Komoly bajba. Igaz, nagyrészt külső körülmények miatt. Éppen ezért tisztán látszik, hogy ez a kormány ezt a helyzetet nem tudja kezelni, bedobta a gyeplőt a munkavállalók és a munkáltatok közé mondván: oldjátok meg! Ez bizony így nem fog menni. Ez szégyen. A szerző közlekedési szakértő, a DK szakpolitikusa 
Szerző
Nemes Gábor

Skandináv csoda Pesten

Ha nem követelne halálos áldozatokat, nem tenne tönkre százezreket, és nem döntené romba a gazdaságot, legszívesebben azt mondanám: Budapesten maradjon minden így. Ha nagy ritkán elmegyek hazulról, tömeget az utcán nem látok, ennélfogva az utcák tisztábbak, mint máskor. Kocsi fülembe nem dübörög, autós gyalogost nem anyáz, gyalogos az autóssal nem üvöltözik, járókelők szembe nem jönnek, ha jönnek is, nem csapódnak neked, hanem tiszteletteljes távolságot tartva iszkolnak dolgukra, a boltokban és patikában pedig nem furakodnak, hanem várnak a sorukra előzékenyen és türelemmel. Emberek, megvalósult nálunk a skandináv csoda!
Eddig azt hittem, hogy a kontinensünkön csak Svédországban és Finnországban képzelhető el az a jelenség, hogy az ember a másik embert emberként tiszteli, tehát nem lökdösi, nem taszigálja, nem köhög a képébe, nem üvölt a fülébe, nem furakszik eléje, hanem tisztelettel vár a sorára. Ez a paradicsomi állapot hozzánk is elérkezett, s nem kellett hozzá több évszázados társadalmi fejlődés és nevelődés, röpke egy-két hét alatt megtanultunk normálisan viselkedni. Milyen kár, hogy a tanulás emberéleteket követel. 
Lássuk csak a bevásárlást! Az olyan mániás-depressziós, leküzdhetetlenül erős szorongással küzdő embernek – akit depressziós szakaszaiban egyszerre zavarnak a legkisebb zajok, hangok, zörejek, és akit olyankor irritál a leghalványabb fény is – boltba menni eddig maga volt a rémálom. De amit az elmúlt egy hétben tapasztaltam: az a megtestesült álom. A zöldségesnél egyszerre csak két vásárló tartózkodhatott benn, megszűnt tehát a furakodás és hangoskodás, olyan csöndesek lettünk hirtelen, mint az alsó polcon üldögélő gombák. Imádtam. A vegyesboltba sem léphetett be egyszerre öt vásárlónál több, szóval az ember nyugodtan, zavartalanul, csöndben és békében válogathatott, arcán olyasféle derűs mosollyal, amilyet utoljára az ókori görögök faragtak szobraik arcára. A legnagyobb kedvencem azonban a közeli kisposta a Lövölde téren, ahol a bejárat előtt kellett várakoznunk a sorunkra, egymástól két méternyi távolságot tartva. 
És még én panaszkodtam, hogy Kelet-Európa a veleszületett mentalitása miatt menthetetlen. Ugyan, dehogy. Egyszer tán még az a mennyei fejlemény is megtörténik, hogy a kelet-európai utasok is sorba állva várakoznak a buszpályaudvaron a távolsági busz indulására – én többet nem is kívánok ettől az országtól, ha ez megvalósul, nekem le kell tenni a lantot. Jegyezzük meg örökre a dátumot: 2020 tavaszán nagyot léptünk előre a társadalmi haladás útján. Maradjon így.
Milyen kár, hogy a budai Várban dolgozik egy illető, aki ezekben a hetekben szintén ezen töri a fejét. Hogyan maradhatna minden úgy, ahogyan neki tetszik? Hogyan maradhatna érvényben a rendkívüli jogrend, a mindentől és mindenkitől független, ellenőrizhetetlen és leválthatatlan rendeleti kormányzás? Ott álldogál ez az illető a budai Vár egyik épületének erkélyén, az országát nézi, s arra gondol: maradjon minden így. 
Okozzunk csalódást neki.
Szerző
Kácsor Zsolt