Járvány ellen nem véd a megfélemlítés

A rémhírterjesztés létező probléma, amit azonban a tekintélyuralmi rendszerek ürügyként használnak a sajtó elnémítására – figyelmeztet Krekó Péter, a Political Capital igazgatója.

Mit nevezünk rémhírnek?

A rémhír az álhír egyik altípusa: nagyon erős veszélyérzetet ébreszt, adott esetben pánikreakciót vált ki. Ebben különbözik a vágyteljesítő álhírektől, az olyanoktól például, hogy „megtalálták a koronavírus ellenszerét”. Rémhírek spontán módon, a szorongás és a félelem kivetüléseként is kialakulhatnak, de az esetek jelentős részében mesterségesen kreált képződményekről van szó, amelyek politikai szándékoktól vezérelve, vagy anyagi haszonból, kattintásvadász oldalak termékeként születnek.

A magyar kormány tervei szerint 5 év börtönt is kaphatna az, aki „különleges jogrend idején nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a védekezés eredményességét akadályozza vagy meghiúsítsa”. Röviden: a kormány szigorúbban akar fellépni a rémhírterjesztés ellen. Elvileg ez helyeselhető is lenne, nem?

Nagyon bonyolult ügy, amire nem lehet néhány tőmondatban válaszolni. Egyfelől: persze, helyénvaló a szigorú fellépés. A világ valamennyi jogrendje – beleértve az angolszász jogrendet is – bünteti a rémhírterjesztés bizonyos formáit, ahogyan a jelenleg hatályos magyar törvények is büntetik, igaz, enyhébb módon annál, amit a kormány mostani Btk-módosítása javasol. A rendkívüli helyzet valóban igényelhet szigorúbb fellépést, nem szabad megengedni, hogy tudatosan gerjesztett rémhírek nyomán tömegpánik törjön ki. Azt hiszem, ezzel senki sem vitatkozik. Nagyon helyes az is, hogy a magyar rendőrség lekapcsolt, úgy tudom, majdnem egy tucat olyan honlapot, amely üzleti megfontolásokból – bevételt hozó kattintások reményében – a Facebookon is nyilvánvaló valótlanságokat terjesztett a járványról. Az ilyen intézkedések nagyon fontosak, elmaradásuk súlyos következményekkel járhat. Pár hete a Political Capital egyik elemzése is foglalkozott azzal, milyen káoszhoz vezetett Ukrajnában egy hamis, az egészségügyi minisztérium nevében kiküldött e-mail: zavargások törtek ki, elbarikádoztak kórházakat, megrohamoztak egy Kínából érkező buszt, amelyről azt hitték, hogy koronavírusos betegeket szállít.

Akkor mi a gond a kormány tervével?

Tekintélyuralmi, autoriter rendszerekben – Oroszországban vagy például Azerbajdzsánban – az a tapasztalat, hogy a rémhírterjesztés elleni fellépés ürügyén a kritikus hangokat és a tényfeltáró újságírókat akarják elnémítani. A koronavírus erre kiváló lehetőséget teremt. Oroszországban egy kormányzati szervezet, a Roszkomnadzor listázza a szerinte álhíreket közlő oldalakat, és szólítja fel a médiumokat egyes cikkek eltávolítására, illetve a hatóságokat az ezen médiumok elleni fellépésre. Csak éppen erre hivatkozva olyan cikket is eltávolítottak, amely hitelt érdemlő információk alapján arra hívta fel a figyelmet, hogy a hivatalos jelentésekben szereplő adatoknál jóval magasabb az országban a koronavírussal fertőzöttek száma. Ha valaki közzéteszi az állam által elhallgatott híreket, akkor nem bűncselekményt követ el, hanem a sajtó küldetését teljesítve, a közérdeknek megfelelően bemutatja a valóságot. Az ellene való fellépés nem jogos és törvényes intézkedés, hanem hatalmi érdekből alkalmazott cenzúra, a sajtószabadság indokolatlan korlátozása, az újságírók megfélemlítése.

Miből gondolja, hogy nálunk is ilyen szándéka van a kormánynak?

Nem tudom, mi pontosan a kormány szándéka, de az utóbbi időkben az újságírókkal szembeni fenyegetések és a tervezett Btk-módosítás üzenetértékűek. A kormány és az általa eltartott véleményformálók arrogáns módon viselkednek a független sajtó munkatársaival, szenzációhajhászással vádolva őket, féknyúzozva, miközben a kormány sokszor alapvető kérdésekre nem válaszol. Minősíthetetlen, alpári hangnem harapódzott el a kormánypárti holdudvarban. Az egyik blog például „könyörögve kérte” a miniszterelnököt, hogy tartóztassák le az újságírókat, és ez csak egy hang az egyre erősödő kánonból. Ilyen körülmények között egy ténylegesen létező probléma (rémhírterjesztés) kezelése könnyen a sajtó elleni fenyegetés eszközévé válhat. Jelenleg a kormánnyal szembeni jogos bírálat megzavarhatja a köznyugalmat, így a tervezet szerint a büntetőjogi szankciókkal sújtható cselekedetek körébe sorolható. Ezen logika mentén megbüntethetnék azokat az orvosokat is, akik a közösségi oldalakon beszámolnak arról, hogy milyen feltételek között kell dolgozniuk? A nyilvánosság szerepe rendkívüli fontos. A jelekből arra lehet következtetni, hogy a kormány több észszerű járványügyi intézkedést éppen a nyilvánosság nyomására hozott meg az utóbbi hetekben.

Az biztos, hogy a kormányzati kommunikáción nem nehéz fogást találni. Minek minősíti például azt az állítást, hogy Magyarországon a járvány elleni védekezéshez minden eszköz és forrás rendelkezésre áll?

Inkább nem minősítek, csak kérdezek. Ha tényleg így van, akkor mivel magyarázható, hogy a kormánypárti Hír TV gyűjtést indított kórházak javára? Akkor mi szükség volt rá, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter is beszálljon félmillió forintos adománnyal? Ha azonban a sajtó részéről fogalmazódik meg hasonló igény, az már „fake news”-nak minősül. A kormány, úgy látszik, az álhírek ellen is szelektív módon akar küzdeni. A kormányszimpatizáns Demokrata oldalán Gyanús tények a koronavírus körül címmel megjelent egy írás, amely komolyan eljátszott a gondolattal, hogy a járványt Bill Gates szabadította rá az emberiségre. Sok kormányközeli véleményformáló bagatellizálta el teljesen a fenyegetést a járvány első napjaiban. Nem tudok róla, hogy valamelyik kormánypárti politikus ezért kifejezte volna rosszallását, vagy a hatóságok fel akartak volna lépni ellene. Eközben sajnálatos módon a kormány is beszállt egyes dezinformációk terjesztésébe. Tipikus példája ennek az a narratíva, amely a járvány terjedését az „illegális migrációval” hozza összefüggésbe. Ezt semmilyen tudományos tézis nem igazolja. A járvány nem a migráció nyomán terjedt el a világon, hanem jellemzően a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi turizmus útvonalait követve jutott el a legfejlettebb térségekbe is. Elithez tartozó művészek, sportolók, politikusok is megfertőződtek, olyanok, akik vélhetően nem mindennap szoktak „illegális migránsokkal” érintkezni.

Tömegparanoia című könyvében azt írja, hogy gazdasági válságok idején különösen adott minden feltétel ahhoz, hogy az összeesküvés-elméletek szárba szökkenjenek. A folyamatok logikáját sokszor a témával foglalkozó szakértők sem képesek teljesen megérteni, a bonyolult, esetenként egymásnak ellentmondó értelmezések törvényszerűen előcsalogatják a közvéleményből a leegyszerűsítő magyarázatokat. Mit lehet akkor mondani a világjárványra, ami ráadásul gazdasági válsággal párosul?

Minél összetettebb egy helyzet, az emberek annál inkább hajlamosak összeesküvés-elméleteket, „konteókat” gyártani. Minél nagyobb jelentőségű és komolyabb következményekkel bír egy esemény, annál inkább gyökeret ver a meggyőződés, hogy „valamilyen titokzatos erőnek kell állnia a háttérben”. A járvány valóban súlyosbító körülmény, nemcsak a halálos áldozatokkal járó következmények miatt, hanem azért is, mert egy ismeretlen és láthatatlan ellenséggel kell megküzdeni. Nem szeretjük a kontrollálhatatlan és nehezen megérthető szituációkat, ilyenkor egyszerűbb valakit, valakiket felelőssé tenni a ránk zúduló bajért. A tudomány hiába jutott arra a kétséget kizáró megállapításra, hogy a koronavírus nem mesterségesen, hanem bizonyíthatóan természetes úton fejlődött ki, a konteók széles körben tartják magukat. Az amerikai jobboldali sajtón végigfutott, hogy a vírust a járvány epicentrumában, a vuhani katonai laboratóriumban a kínaiak állították elő. A kínai propaganda pedig ennek inverzeként arról beszél, hogy a vírus amerikai laboratóriumok terméke, amit biológiai fegyverként vetettek be Vuhanban. A zavarkeltésben érdekelt, államilag finanszírozott orosz álhíroldalak a járvány kitörése óta hiperaktív üzemmódba kapcsoltak, rombolják az Unióba és az egészségügyi rendszerekbe vetett bizalmat. Kína esete egyébként is érdekes: a kommunista rezsim újabban a járvány sikeres legyőzőjének szerepében tetszeleg, a sok országba küldött orvosi segélyszállítmányok révén a világ megmentőjeként igyekszik beállítani magát. Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy ugyanez a kínai kommunista rezsim kezdetben még eltitkolta a járványt, fellépett a veszélyre figyelmeztető orvosok ellen. Így elsődlegesen felelős azért, hogy a koronavírus ilyen széles körben elszabadult.

A gyógyszercégekkel szembeni bizalmatlanságon alapuló összeesküvés-elméletekkel is foglalkozik könyvében. Ijesztő adatként idézi a Závecz Research felmérésének eredményét, amely szerint a megkérdezettek 27 százaléka úgy véli, hogy a védőoltás több bajt okoz, mint amennyit használ – holott Magyarországon bizonyos védőoltások kötelezők. Most viszont mindenki azt reméli, hogy az orvostudomány mielőbb megtalálja a vakcinát, ami védelmet nyújt a koronavírus ellen. Mire számít, a tragikus világjárványnak lehet legalább annyi haszna, hogy visszaszorulnak az oltásellenes nézetek?

Nem vagyok szakértője a gyógyszergyártásnak, én is a hírekből tájékozódon. Azt olvasom, hogy jó esetben is legalább egy évbe telik, mire elkészül a vakcina. Ez nagyon hosszú idő, és ha el is készül, az nem jelenti azt, hogy azonnal képesek lesznek beoltani a teljes lakosságot. Most azt kérdezhetik az oltásellenesek: „nos, hol van a híres varázsszeretek”? Valószínű, hogy ebben a témában is lábra kapnak majd álhírek, a frusztráció és a bizonytalanság nyomán elindulnak a találgatások arról, hogy miközben az orvosi rendelőkbe vagy a kórházakba még nem jutott oltóanyag, a „kivételezett politikusokat” – vagy más, különleges bánásmódban részesített csoportokat – bezzeg már beoltották. Attól tartok, hogy a terep a későbbiekben is kedvezni fog a kóklereknek, az áltudományos tanok terjesztőinek. A magam részéről nem vagyok biztos abban, hogy a járvány hatására végérvényesen meggyengülnek az oltásellenes mozgalmak.