„Jászi Oszkár már évek hosszatán / Külömb, mintsem kezem saruját oldja. / Hitvallásom és hős őrületem / Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ. / Ez is asszonyosság, de szívvel állom: / A jásziság én akart ideálom.” (Ady Endre: Mikor Margita visszajött)
Ez a vallásos áhítat egy férfi iránt, zavarba ejtő egy olyan költőtől, kinek neve az önimádat szinonimájává vált, és legkedvesebb témája saját maga volt. A polgári radikális tudós, publicista és politikus azonban olyan hatással volt Adyra, mint talán egy múzsája se. A Nyugatban pedig úgy méltatta A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című, 1912-es könyv szerzőjét: „micsoda nagyérzés kezet szorítani olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni”. A vátesz azonban tévedett: Jászi Oszkárnak nincs, és egy darabig biztos nem is lesz szobra Magyarországon, nem mintha emlékműre, vagy éppen cserélgetett utcanévtáblákra lenne szüksége annak, akihez Ady Endre írt verset. Ki volt Jászi Oszkár, akit barátai imádtak, ellenfelei pedig úgy gyűlöltek, hogy lecsúszott örököseik az ő szellemét vélték fölfedezni az új Nemzeti Alaptantervet ért szakmai kritikákban is?
Kényelmetlen gondolkodó
Nem kell Jászi Oszkárt „hitvallásunknak és hős őrületünknek” tartanunk, ahogy Ady tette – országostorozó versei értelmezhetetlenek a „jásziság” nélkül –, de tagadhatatlan, hogy Jászi a kevés tiszta jellemű XX. századi magyar politikai szereplők egyike volt. A „második reformnemzedék” vezéralakja hitt a liberalizmus és a szocializmus, a patriotizmus és internacionalizmus összeegyeztethetőségében, és hogy a politikának „alkalmazott etikává” kell válnia: hogy a hatalom célja ne a hatalom legyen, hanem a közjó.
Mivel az idealistákat gyűlölik meg legkönnyebben a politikában, nem meglepő, hogy a 145 éve, 1875. március 4-én született Jászit jobbról és balról is rengeteget támadták. Egyszerre tették felelőssé az 1919-es proletárdiktatúráért – mint Szekfű Gyula, Herczeg Ferenc és Tormay Cécile –, ugyanakkor a kora Kádár-rendszerben az 1956-os forradalom szellemi előkészítésével vádolták meg a „jobboldali elhajló” Jászit, mint Fukász György tette 1962-es Jászi-könyvében.
Jászi egyszerűen kényelmetlen gondolkodónak számít, pont a középutassága, a besorolhatatlansága miatt, hiszen képes volt arra, hogy ízig-vérig urbánusként a népiek mellé álljon a vitájukban. Kíméletlenül bírálta a dualizmuskori Magyarországot (majd 1919 után a „Horthy-Magyarországot”), de demokrataként következetesen elítélte a bolsevizmust is, és a Galilei Kör folyóiratában, a Szabadgondolatban közölt „Proletárdikatúra” című 1918. decemberi írásában leszögezte: „A társadalomnak egyetlen egyéne és egyetlen osztálya sem jogosult, hogy diktatúrát gyakoroljon a többi felett (…), a proletariátus diktatúrája (…) nem jelenti az osztályállam megszüntetését, hanem csupán az osztályuralom megfordítását”.
Nem meglepő, hogy a pártállamban sokáig váratott magára Jászi „rehabilitálása”. Az újraértékelés főleg korábbi ötvenhatos értelmiségieknek köszönhető – mindenekelőtt Litván György és Hanák Péter történészeknek, az emigrációban pedig Kende Péternek –, akiknek a magyar „progresszió” történetével való foglalkozás alkalmat adott baloldali demokratikus üzenetek közzétételére. A rehabilitálás azonban felemás volt: eleve csak a Károlyi-kultusszal egy csomagban történhetett, és bár 1982-ben megjelent egy válogatás Jászi publicisztikáiból Litván György és Varga F. János szerkesztésében, szovjetellenes művei csak a rendszerváltás idején kaphattak magyarországi nyilvánosságot A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja című 1989-es Századvég-kötetben, Gyurgyák Jánosnak köszönhetően. A „nagy” Jászi-életrajzra 2003-ig kellett várni, Litván György ekkor publikálta a saját életművét is összegző biográfiát, amelyben optimistán írta a Dunai Egyesült Államok prófétájáról: „Annak ellenére, hogy a konföderáció megváltónak hitt eszméje s egész demokratikus eszmerendszere, amelyhez hosszú életen át, emigránsként és amerikai professzorként is hű maradt, sorozatos vereségeket és kudarcokat szenvedett, a mai Európában végül mégis érvényesülni látszik.” Ma sötétebben látjuk az európai integráció jövőjét, miképp azt is, hogy milyen esélyei vannak a képzelt ellenségekkel viaskodás helyett a valódi problémák megoldásáról szóló politikának.
Politikus, tudós, publicista
Jászi Oszkár újítása az volt, hogy az 1867 után domináló, közjogi kérdésekkel bíbelődő kurucos „jelszópolitikát” „tudományos politikává” akarta változtatni. A frissen végzett joghallgatókból álló baráti körével 1900-ban indította el a Huszadik Század folyóiratot, a „szociológia első magyar műhelyét” – első éveinek történetét Pók Attila dolgozta fel A magyarországi radikális demokrata ideológia kialakulása című 1990-es könyvében –, 1901-ben pedig létrehozták a Társadalomtudományi Társaságot. Ennek kezdetben nemcsak baloldali radikális, hanem konzervatív-liberális tagjai is voltak, amíg az 1905-06-os belpolitikai válság során nem szakítottak egymással a magyarságra erőszakolt, de reformokat ígérő „darabontkormány” eltérő megítélése miatt. Onnantól két értelmiségi csoport küzd egymással a máig tartó kultúrharcban: az egyik „Európából”, a másik meg a „nemzetből” tagadja ki az ellentábort. Bár Jászi épp arra törekedett az 1910-es években, hogy újraegyesítse a „haza” és a „haladás” ügyét, hogy a polgári radikálisok hidat képezzenek a szociáldemokraták és a nacionalista, idővel Károlyi Mihály vezetése alá kerülő függetlenségpárti ellenzék között, egyszerre törekedve Magyarország függetlenségére és demokratizálására.
A Társadalomtudományi Társaság (valamint Jásziék 1908-ban alapított radikális szabadkőműves páholya, a Martinovics Páholy, ahova beléptették Adyt is) a kettészakadás után már tisztán a baloldali radikálisok think-tank-jeként, működött. A távlatos politikát szerették volna megvalósítani, szociográfiai felmérésekre és szociológiai elemzésekre építve, hogy ne a szoboravatások és újratemetések legyenek a magyar közélet központi eseményei. Ahogy Jászi már az 1900-as „Tudományos publicisztika” című cikkében megfogalmazta: „Tudományos az a publicisztika lesz, mely a társadalom életének alaptörvényeiből kiindulva azok szempontjait mérlegeli és bírálja a jövő fejlődését, a haladás terveit és eljárásait, nem pedig pártvezéri elhatározások, klubintrikák vagy jogi konstrukciók perspektívájából.”
előremutató program volt, Jásziban azonban a politikus, a tudós és a publicista keveredett egymással, és sajnos ezek a különböző „Jászik” nem mindig erősítették, hanem sokszor gyengítették, nem egyszer kioltották egymást. Erre példa az említett cikk, amelyben azt is leszögezte, hogy „a reakció publicisztikája nem lehet tudományos publicisztika”, vagyis az ígéretes műfajt menten ki is sajátította a „progressziónak”. Így már a Huszadik Század indulásakor elkezdődött az ellentábor kiszorítása aszimmetrikus ellenfogalmakkal, amely legélesebben az elképzelt nyugatos, modern, világi „Új Magyarország” és az ázsiai, feudális, klerikális „Régi Magyarország” híveinek nem túl fair szembeállításában mutatkozott meg, miképp arra G. Fodor Gábor rámutatott a Gondoljuk újra a polgári radikálisokat című 2004-es könyvében.
Jászi az ország legsúlyosabb problémájának a nemzetiségi kérdést látta, ezért is tette meg ezt a magyarországi demokrácia „archimédesi pontjának”. A nemzetiségi kérdés vizsgálatában is új szemléletet hozott: a korábbi szakértők – például Grünwald Béla – a nemzetiségi kérdésben egy magyarosítási kihívást láttak: miként lehetne a magyar etnikum döntő fölényét megteremteni, hogy a történelmi Magyarország megmaradjon? Jászi azonban nem a múlt, hanem a jövő felől tekintett a nemzetiségi kérdésre: marxizáló alaptézise az volt, hogy az uralkodó osztály az osztályellentéteket etnikai ellentétté fordítja, és úgy őrzi meg a hatalmát, hogy a népeket egymás ellen uszítva eltereli a figyelmet a szegények kizsákmányolásáról. Ezért Jászi azt az álláspontot képviselte, hogy a magyar demokratikus erőknek ki kell egyeznie a nemzetiségi elitekkel, hogy a választásokon egyesíthessék erejüket a magyar, román, szlovák és a többi demokraták.
Jászi a „ragadozó ritterek”, a „kegyetlen pénzváltók” és „az ateista papok” uralmát demokratikus úton akarta megtörni, de ennek feltétele az általános választójog bevezetése lett volna, hogy a munkások is szavazhassanak. Ahogy megfogalmazta, csak 4-5 ezer nyugatos értelmiségi van az országban, így ők csak a munkások támogatásával juthatnak hatalomra a modernizációs program levezényléséhez, miután a Magyarországi Szociáldemokrata Párt tömegtüntetésekkel és sztrájkokkal kikövetelte a választójog bővítését. Az idealista (és önbizalomhiányban nem szenvedő) Jásziékban fel sem merült, hogy az elnyomottak egy „reakciós” erőt is támogathatnak a szavazatukkal, bár erre azóta számos példát hozott a történelem. Mivel Tisza István konokul ellenezte az általános választójogot, ezért írta Jászi 1910-ben: „Ma Magyarországon csakis a Tisza István politikai hulláján át vezet előre a demokrácia útja!” Sajnos, akik olvasták ezt, nem biztos, hogy mind különbséget tudtak tenni a politikai hulla és a tényleges hulla fogalma között.
Önkritika, illúziók
Jászi csak 1914 júniusában szervezte meg pártját, az Országos Polgári Radikális Párt nagyváradi zászlóbontóján maga Ady Endre mondott beszédet. Csak aztán mindent elsöpört a világháború. Jászi vallotta, hogy háborúval nem lehet megoldani a balkáni konfliktust, mert ahol akkora az elkeseredettség, hogy fiatal diákok válnak bombavetőkké, ott ultimátum és hadüzenet nem segíthet. A térség problémáinak megoldását távlatosan a dunai konföderáció létrehozásában látta, ahogy azt megírta A Monarchia jövője – A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok című 1918-as művében. Szabadgondolkodóként a vámmentes világállamot tartotta a világbéke letéteményesének, ezért üdvözölt minden formációt, amely efelé mutatott. Úgy vélte, hogy minden vám csak akadályozza a fejlődést, ezért is állt ki az Európai Egyesült Államok eszméje mellett. Hitte, hogy a nemzetek együttműködése miatt egy államszövetség egésze több, mint a részek összege. Ám mikor az őszirózsás forradalmat követően a Károlyi-kormány nemzetiségügyi minisztere lett, sikertelenül képviselte eszméit.
1919 januárjában önként távozott a miniszteri posztjáról: hiába volt a nemzetiségi kérdés elismert szakembere, ha gyakorlati politikusként megbukott. A tanulságot a Magyar kálvária – magyar föltámadás, már Bécsben megjelent 1920-as, kíméletlenül önkritikus művében vonta le. A polgári radikálisoknak a „művelt Nyugattal” kapcsolatos ideáik omlottak össze 1918–1919-ben, amikor az antanthatalmak a rövidlátó politikájukkal belekergették a proletárdiktatúra kikiáltásába Magyarországot. Minden, amit Jásziék a civilizált, demokratikus Nyugatról gondoltak, amely majd biztos szimpátiával fogadja a Károlyi-kormány erőfeszítéseit, illúziónak bizonyult. Akkora volt a kétségbeesés, hogy Jászi, aki a magyar politikát a ráció és a társadalmi törvényszerűségek alapján akarta átformálni, végül jósnőhöz fordult.
Jásziékkal kapcsolatban visszatérő vád, hogy emigránsként a kisantantállamok „hasznos idiótái” lettek. Rossz érzéssel ugyan, de valóban elfogadták az utódállamok anyagi támogatását lapjaik megjelentetéséhez. Abban bíztak, hogy nemzetközi nyomással megbuktatható a Horthy-rendszer, és egy demokrata kormány kerülhet hatalomra, amely nem revansista-irredenta, hanem szövetségi politikát tud folytatni a kisantanttal és így megvalósulhat a Dunai Egyesült Államok. Mindennek eredménye csak az lett, hogy a Horthy-rendszert ért külföldi bírálatokat Magyarországon a jobboldali véleményformálók szándékosan félreértették és „magyargyalázásként” mutatták be.
Jászi 1925-ben hagyott fel végleg politikusi tevékenységével: az USA-ba távozott, ott is halt meg 1957. február 13-án. Oberlinben lett egyetemi tanár, ahol 1929-ben megírta A Habsburg-monarchia felbomlása című művét. Ez valószínűleg a világon legtöbbet hivatkozott magyar történeti munka, nemcsak azért, mert külföldön jelent meg, hanem mert egyik alapműve az úgynevezett „Habsburg Studies”-nak. Ha csak ezt az egy könyvet írta volna, akkor is a legjelentősebb magyar gondolkodók közt lenne a helye.
Jászi a századelő egyik legokosabb magyar embere volt, aki mégis olykor alapjaiban értett félre problémákat. Talán azért, mert „túl okos” volt, és az eszéből akarta kitermelni a valóságot, hogy felesége, Lesznai Anna egy megjegyzését idézzem fel a Huszadik Század „zsidókérdés”-vitájából. Csakhogy a világ jellemzően nem racionálisan működik: a Moby Dicket üldöző Ahab kapitány monomániáját nem lehet a szociológiai szemlélettel megmagyarázni.
De mivel Jászi nagyon etikus gondolkodó volt, a tévedései is figyelemreméltóak. Erre remek példa a Társadalomtudományi Társaság 1916-os Közép-Európa-vitájában kifejtett gondolata: „Kell, hogy a mai rettenetes világkrízis minden tisztességes emberben még jobban kifejlessze az egyéni felelősség érzetét (…) Cselekedjél úgy, mintha sorsdöntő tényező volnál!” Bár a történelem teljesen rácáfolt Jászi ítéletére, mégis neki van igaza.
